Kormos Lili Szívesen születtem volna szuperhősnek

5 perc szünet Gaál Kata festőművésszel

Szívesen születtem volna szuperhősnek

Gaál Kata kiállítása a Várfok Galériában

Nemrég zárult a Várfok Galériában Gaál Kata kiállítása, akinek a munkái zavarba ejtőek, légiesek, feszültek, mégis áthatja őket valamiféle derű. Alkotásai olyanok, mintha a nézők is a kép részévé válhatnának. A képzőművészt nem csak a műveiről és a női alkotók lehetőségeiről, hanem a gyerekekről és a szuperhősökről is kérdeztük.

2012-ben kezdtél a képzőművészetin. Az alkotást is akkor kezdted, vagy csak akkor léptél intézményes keretek közé?

Igen, ott lett lehetőségem igazán kísérletezni, mestereim szabad kezet adtak, a kollégák és a művész közeg pedig kellően inspiráltak. Ott kezdett kibontakozni az az egyedi vegyestechnika, amellyel jelenleg is dolgozom.

És ez a technika…

…ez a technika leginkább kollázsnak vagy vegyes technikának mondható. Használok benne rajzi és festői elemeket, illetve technikákat. Továbbá egyedileg kikísérletezett transzfer eljárást, fametszést, visszakaparást, kétféle textil rögzítést és számtalan eredeti és művészetben szokatlan anyagot is. Tehát kicsit bonyolult.

Miért van az, hogy kihozod az alakjaidat a térből, miért nem festesz vagy rajzolsz sík felületre?

Mert az alakjaim így közvetlenebb kapcsolatba tudnak kerülni a nézőkkel. Édesanyám varrónő, ahogy a keresztanyám és a nagynéném is, a nagybátyám pedig szabó. Valószínűleg innen eredhet a textilek szeretete. Újabban az alakokat már nem csak három dimenzióban domborítom ki a néző irányában, hanem a kép fizikai keretein széltében és hosszában is próbálok túllépni. Ez egyfelől formailag dinamikát kölcsönöz a kompozíciónak, másfelől tartalmi értelemben is feszegeti a határokat.

A klasszikus kép olyan, mint egy lezárt sztori. De ezek a képek, táblák, amiket te csinálsz, azt közvetítik, hogy ez maga az élet, ami folytatódik.

Igen, a figurák kibillennek a térben, nincs, ami határolja őket, így – akárcsak a nézők – szabad, önálló életet élnek.

Azon gondolkodtam, amikor először láttam e mostani anyagodat, hogy ezek erősen társadalomkritikus képek, de mindig van bennük valamiféle derű, ami oldja a feszültséget.

Általában véve kritikus személyiség vagyok, de igen, szükségünk van a derűre. Meg iróniára. Nem gondolom, hogy mindig csak a negatívnak kell látszani, igenis kell a finomság, a lazaság. Mint a gyerekeknek a lufi, nekünk meg az ő mosolyuk a lufi láttán.

Nagyon sok munkádban jelennek meg gyerekek és a szuperhősök. Honnan jön és miért fontos ez?

Korábban a társadalmi és nemi szerepek változásaival összefüggő előítéletek és sztereotípiák, nők helyzete felőli, de a férfiakat is érintő vizsgálata foglalkoztatott. Legújabb munkáimon főként női és gyerek viselkedésmintákat gyűjtök és túlzok el. Egyre jobban kezdett foglalkoztatni a szülő-gyerek kötelék, illetve a gyerekre fordított, velük töltött „hasznos idő”. Olyan eseteket emelek ki és ábrázolok kritikusan tipikusnak, amik lassan már jobban jellemzik a mai nőket, anyákat és gyerekeket. Egyre kevesebb a valóban közösen töltött idő, sokszor a digitális mankó váltja ki a „gyereknevelést”. Ezek valahol az én félelmeim is, mert bár még nincs gyerekem, de szeretnék, s ezt a „hasznos időt”, amennyire tőlem telik, megpróbálnám maximálisan rá fordítani. A szuperhősöknél az volt a vezérfonal, hogy az én generációmban sok gyerek nőtt fel a „dolgozó apák” távollétében vagy olyan szülők mellett, akik nem mindig tudtak pozitív példát szolgáltatni, azaz nehéz volt felnézni rájuk. A valós példaképek hiányában pedig maradtak a szuperhősök, mint a farsangon. A szemeket kitakaró fa kaloda azt a gondolatot veti fel, hogy mi történik akkor, ha ezekben a szerepekben ragadunk vagy amíg mások bőrébe bújunk, eltűnik a valós személyiségünk. Máshonnan nézve pedig szívesen születtem volna szuperhősnek.

Erőteljes ugyanakkor az alkotásaidban a női szerepek kérdése.

Az élet számos területén nem is kettős, hanem sokszoros mérce van a nőkkel szemben, amelyeknek mind meg kell felelnünk. Az, hogy 2021-ben a képzőművészetben a női alkotóknak mi a státuszuk, mennyire elfogadottak, mennyire tekintik őket teljes értékű alkotónak például, nem egyértelmű. Sokan amúgy is szórakozásnak vagy hobbinak látják mindezt, nem pedig életformának. Bár a férjem szobrász, tehát én nem mondom, hogy neki férfiként marhára egyszerű az élete, hiszen márványt farag, és az kemény dolog, de tény, hogy nehezebb ma Magyarországon nőként érvényesülni. Az in.stabil című diplomamunkámon a nők például próbálnak előrébb törni, hogy ne ragadjanak meg a csaj, az anya és a háziasszony szerepében, hanem küzdeni próbálnak azért, hogy egyenrangú félként kezeljék őket. Tegyük hozzá, hogy a „még mindig nem tökéletesen megvalósult egyenjogúságunkért” folytatott harc közben azért fontos figyelni a másik felet is, hogy a férfiakat se nyomjuk el ezáltal, ahogy a munkám bal oldalán hátramenetben látjuk őket. A legjobb, ha egyik irányban sem billen ki az a bizonyos harmónia.

Amikor női írókkal beszélgetek, gyakran előkerül, ha tipikusan női vagy nőknek tulajdonított témákról írnak, akkor megkapják, hogy ők csak erről tudnak írni. Ha pedig nem ilyen témáról írnak, akkor meg az a baj, hogy mit akarnak ilyenekbe beleszólni. Jellemző ez a képzőművészetre is?

Sajnos megfigyelhető, igen. Azt például elég gyakran megkapom, hogy ne próbáljak tanácsokat adni gyerekes szülőknek, ha nekem nincsen. Pedig szerintem a helyzetet sokszor sokkal jobban láthatja egy kívülálló.

Olyan korszakot élünk, amelyben a vizualitásnak erős szerepe van. Segít ez a fiatal közönséget közelebb hozni a képzőművészetekhez?

Érzek egyfajta elmozdulást ebbe az irányba, egyre több a fiatalabbnak mondható gyűjtő. De az igazából oktatási kérdés, hogy jöjjön egy olyan, fiatal generáció, amely meglátja a műtárgyak értékét. Egyébként sok intézményben már így próbálják érzékenyíteni a fiatalokat, egyre több kiállításra viszik el őket.

Az alkotási folyamatban, mondjuk az ötlettől a kiállításig, melyik az a szakasz, amelyet a leginkább szeretsz?

A műtermi munkát, abban tudok leginkább kiteljesedni. A gondolati háttér rendszerint korán megvan, a konkrét, részletekig tartó tervezés már hosszabb folyamat, a munka pedig – bár fárasztó – mégis olyan, mint amikor helyreáll a belső egyensúly. Persze a kiállítási hangulat is nagyon izgalmas, fontosak a visszajelzések, és a gondolatébresztő beszélgetések.

NÉVJEGY

Gaál Kata / képzőművész

1984-ben született Budapesten
2017-ben végzett a Képzőművészeti Egyetemen
2021 szeptember 17. és november 06. között állított ki
a Várfok Galériában

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.