Katona Klári A család és a fiú Sheku Kanneh-Mason

A család és a fiú Sheku Kanneh-Mason

2016. májusának tizenötödik napján legszívesebben láthatatlanná vált volna. Összes gyermekével együtt. A nap, a helyszín, az esemény minden fényéből inkább kimaradt volna, hogy azokból minden neki jusson. Mert azokból mindent neki szánt. Minden megélhető jót csak neki kívánt. Neki egyedül, akit addig annyi mindennel segítettek. Akivel, akiért mindenükkel ott voltak. Mindvégig, hogy sikerrel járjon, hogy odáig eljusson. Mert csak akkor és ott, azon a napon fogalmazta meg magának Sheku ­Kanneh-Mason édesanyja, hogy családilag mennyi mindent tettek ezért. Érintettségben. Akkor látta át, amikor a hétből harmadik szülöttje pár órányira került a megvalósulás egy ilyen fontos állomásához. Az idejét is alig tudta, hogy mióta tartottak minden igyekezetükkel efelé. Hirtelen állt össze benne a gondolat, hogy akármi és akárhogy is volt, most az ő ideje érkezett el. Az övé. Egyedül.

Aki döntőbe jutottként sorsdöntő pillanatokig ért, amikor épp két fiatal versenyzőtársával együtt várakozott a megmérettetésre, a BBC Young Musician Award kitüntető címéért.

Ott és akkor Kadiatu, az anya, nem véletlenül hárított volna el minden, akár láthatatlan zavaró körülményt. Önmagát is, ha kell. A benne hullámzó érzelmek rezgésével együtt. Óriási volt a tét: a jövő. S nemcsak az odavezető út erőfeszítései miatt. Nemcsak a családi összefogás okán, amivel zenésszé válását segítették, amivel minden egyes eljátszott és egyre tökéletesebben megszólaltatott hangjához hozzátettek, hanem valami más miatt is. Amiről egy nappal a nevezetes esemény előttig nem esett szó. A verseny kilenc hónapig tartó, küzdelmekkel teli folyamata közben egyszer sem. Az, amit egyedül az 1788. óta azonos névvel, naponta tiszteletben megjelenő The Times hozott szóba. Ami a gondolatokban ott lappangott, de korábban mindenki elhallgatta: hogy juthatott el egy fekete fiú, Nottingham egyik állami iskolájából ebbe a döntőbe? Ilyen korábban még sosem történt. Sosem.

A kérdés egyelőre nyitva tátongott. A válasz még mozaikokban hevert.

Egy része az anya gondolataiban formálódott a kérdés benne is felvetődő részére. Mitől tudta az élettel teli, a sportokat, a focit imádó, a bátyjával örökösen bolondozó hatéves kisfiú rávenni magát a hosszú órás, kitartó figyelmet követelő gyakorlásokra? Vajon mit érezhetett akkor, amikor a vonóval a húrokat érintve először elcsendesedett? Mit hallhatott a kicsalogatott hangokban, amitől mást meg sem hallott? Ami mindkettejüket – a kisfiút és hangszerét – formálta, amitől együtt, egy harmadik minőséggé lettek?

…de már nyíltak a Barbican koncertterem ajtajai. Elfoglalták helyeiket. Sheku hat testvére más-más helyen ülve várta a csodát a majd’ kétezer ülőhelyes, patinás teremben. Egy darabig anyjuk őket figyelte. Őket, akik tudták, mit fognak hallani. Testvérük versenydarabjainak minden taktusát ismerték. Mert tanúi voltak darabválasztásainak, technikája, előadásmódja tökéletesítésének. Konzultációinak legidősebb testvérükkel a vonó kezeléséről, a zenemű értelmezéséről, az átkötések, a szünetek jelentőségéről. Zenészként. Ugyanis mindegyikük hangszerjátékos. Többen több hangszeren is játszanak. Anyjuk, apjuk, ahogy ők mind a heten. A legkisebb, a hatéves Mariatu, akit otthon Sheku negyedes, kisméretű, kiskori csellója várt vissza a gyakorláshoz, a várakozás feszültségében sírva fakadt az átsuhanó gondolattól: mi lesz, ha testvére mégsem nyer? Félt, mert még nem ismerte bátyja egyik legnagyobb erősségét. Azt, amivel színpadi körülmények között más magasságokba képes lépni. Még nem tudott magával ragadó képességével számolni. Persze, a kistestvér félelmét látva, anyjukban is felmerült a kétely: mi van, ha egyszerűen nem tudták támogatásukkal odáig juttatni őt, hogy meglépje célját?

Akkor még nem tudja, csak reméli, hogy meglépi. Nem tudja még, hogy sikerének köszönhetően két év múlva fiúk a hercegi pár, Prince Harry és Meghan Markle esküvőjén játszik majd, ami a megtiszteltetés mellett teljes nemzetközi ismertséget hoz a fiatal virtuóznak. Még nem tudja, hogy bemutatkozó sikere után három évvel a világ legjelentősebb nagyzenekarai várják majd élükre. A klasszikus zenét játszó fekete fiút.

Mert ahogy a The Times erre vonatkozó felvetése előtt erről senki sem beszélt, azóta alig van cikk, amely valamilyen formában ne említené a tényt.

Történetükkel elgondolkodtatnak. Mindennel, amit róluk tudni lehet. A fehér anya és a fekete apa egyetemi évei alatt szövődő szerelmüket követő házassággal, ami hét gyerekkel áldatott meg. Azzal, ahogy anyjuk apjukat követte Afrikába, oda, ahol ő lett a valaha látott első fehér ember. Azzal, hogy miután apjuk az égbe költözött, a gyerekekkel, a fekete bőrű gyerekeivel visszaköltözött Angliába. Sheku meséli egy helyütt, hogy a cukorkaboltban bátyjával együtt mennyire imádták őket a tulajdonosok, egy idős testvérpár, egészen addig, míg ki nem derült, hogy a két kis „rászorulót” a jótékony fehér asszony Afrikából nem adoptálta, hanem ő adott nekik életet, az édes gyermekei.

Elgondolkodtat, csak az, amit az alig tudottak alapján magamnak el tudok képzelni. Milyen lehet két világ között kapaszkodókat találni, akkor is, ha az nem más, mint ami Sheku esetében egy alapjában véve másoknak fenntartott világ, a klasszikus zene világa.

Elgondolkodtat a család összetartásának e kivételes, mára alig tapasztalható módja, ami a művészet megélésével, a zenélés mentén rendeződik egységbe. Ahogy emiatt egymás javára is élnek a maguk megvalósítása mellett. A mindennapok ettől még őket is próbára tették. Kadie Kanneh-Mason, negyedik gyermekük születése után, fel kellett, hogy adja az angol irodalom tanítását Birmingham egyetemén és teljes idős anyává lett. Ami e mögött a mondat mögött húzódik, az történetének nyilván csak egy végtelenül kicsi darabkája.

De Sheku odaérhetett, ahova igyekezett. És a többi gyermek is.

A Royal Academie of Music ösztöndíját Sheku mellett Isata és Braimah is elnyerte.

Sheku, így aztán míg tizenhét nem lett, kilenc éves korától hajnalonta Nottinghamből vonatozott Londonba.

Az évek során sosem volt köztünk lényegtelen beszélgetés – meséli egyik mestere, Ben Davis. A csellót is csak komolyan szólította még meg.

Az idén a Global Awards Legjobb Klasszikus Művész kategóriájában az öt jelölésből kettőt nővére, Isata és Sheku kapta. Történetük végtelenül gazdag. Érzékelhetően nem akárhogy gazdagszik.

Sheku megítélését már kijelölte a tény, hogy a BBC 1938-ban alapított az Év Legjobb Fiatal Muzsikusa díját elsőként kapta fekete zenészként. Tavaly, a világ szebbé tevőinek egyik legjobbjához hasonlítva, a következő Yo-Yo Ma-ként kezdték emlegetni.

Pedig igaziból szükségtelen. Hisz a lényege, önmaga.

Egy kivételes családból, a kiteljesedését élő Sheku Kanneh-Mason.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.