Mi kinek az ügye? Mennyi minden szól erről? Rengeteg kérdést felvetve. Messzire vezet megválaszolatlanságuk. Kéretlen beleavatkozásoktól a magyarázható – vagy legalábbis annak mondható – kihátrálásokig. De vajon helytelenségek ilyen-olyan kikiabálása, a hibáztatások hangoztatása közben kiderül-e, tisztázódik-e: kinek mihez van köze? Egyáltalán, mi magán- és mi közügy? A magánügynek hogy lesz része a szűkebb közösség ügye? Az lesz-e? S ha nem, miért? Hogyan alakul az élet a sok önkényesen szabott határ, a védekezésekből született rengeteg elutasítás nyomán? Mitől a rengeteg, másoktól várt kiállás, s velük szemben a sok, átgondoltságnak álcázott passzivitás?

S hogy marad végül mégis életben a szüntelen tenni akarás?

Kiben s mitől?

Nyilván mindenkiben más miatt.

Ahogy szavaiból kihallom, Gloria Steinem esetében ennek oka az összefüggések, a valódi összefüggések átlátásában, elsődlegesen azok felfedezésében, feltárásában rejlik. S hogy ez miért kivételes? Miért tartható annak? Az már önmagában elgondolkodtató. A fennálló gyakorlat – meglátásom szerint legalábbis – világszerte a szálak összekuszálásával él. Az egymással összefüggésbe hozott ok-okozat magyarázata egy valódi megfigyelés során, hangoztatása ellenére is, elég ritkán állja ki a megvizsgálás valódi próbáját. Ezt azonban felfedni, hangoztatni, felmutatni, nem kevesebb: merészség. Már a félreérthetőség, a félreértelmezhetőség kockázata miatt is.

Nem tudom, láttam- e már valakit az életemben, aki olyan végtelen nyugalommal képes gondolatai, tettei, szándékai visszaverését, megkérdőjelezését fogadni, mint ő. Ügye lett észlelni, érteni, megértetni, hangot adni, inspirálni, fáklyát vinni. Ahogy ügye lett meghallgatni, a szónoklást és a figyelemmel hallgatást egyensúlyba hozni, másért tenni, de nem tenni és dönteni más helyett. Ügye lett arra ösztönözni, hogy akik vele tartanak, önmagukra hallgassanak, ne rá. Hogy ne fáklyája továbbviteléről gondolkodjanak, hanem sajátjukon gyújtsanak lángot.