Katona Klári Itzhak Perlman: Megingás nélkül

Rájönni arra, hogy milyen gyönyörű módja a beszélgetésnek a zene, életem egyik legszebb élménye lett. Nem mondhatom, hogy korai felismerésként jött, azt viszont igen, hogy fontosságát rögtön meghatározónak tartottam. Gyakorlójaként éppúgy, mint hallgatóként. A megszólítótól érkező hívogató, befogadást ígérő áramlása az igazi beszélgetések varázsát mutatta. Akkorra már rengeteg elakadt beszélgetést éltem, láttam, tapasztaltam. Figyelmeztetőn szegélyezték a megfigyelhető bejárt utakat. De attól tartok, csak kevesek vettek erről tudomást. Így aztán távolságokba sodró tényük egyre többször lett tapasztalható. Látszólag beszélgetünk, de még a kedvesnek tartott fordulatokkal tűzdelt mondatváltások sem jelentik azt. A közlések, kinyilvánítások, igényeink, elvárásaink megfogalmazásai pedig végképp nem. Hát hogy is jelentené az igazi beszélgetést az, amit felületesen tudatunk magunkról, egymásról, dolgainkról, a világról. Az oda-vissza történő szabad áramlás híján inkább valami más történik közöttünk. Valami, ami hasonlatos ugyan a beszélgetéshez, de nem válik azzá, mert nem az. A valódi megszólítás, a hívogatás, a befogadás ígérete nélkül nem is történhet meg.

Sosem gondoltam volna, hogy a méltán világhírű, a zene nyelvén annyira kifinomultan beszélgetésbe elegyedő hegedűjátékostól valaki azt kérdezi majd: mikor tanultál meg beszélni? Itzhak Perlman nem lepődött meg barátja, a híres amerikai színész, Alan Alda kérdésén, a hosszú évtizedeken átívelő beszélgetéseik sorába illő, épp a nyilvánosság bevonásával folytatott eszmecseréjük közben. Hogy hogyan is tanult meg jól beszélni, beszélgetni? – kérdezett vissza. „Érdeklődésre válaszolva tanultam.” Mások érdeklődésére válaszolva csiszolta beszélgető képességét, amit barátja legalább annyira nagyra tart, mint hegedűjátékát. Tanulta? Félreérthetetlenül ezt mondta. Amihez hallani, figyelni, reagálni kell. Szándékkal meghallgatni, pontosan érteni, majd megint csak reagálni is kell. Erről beszél, nem kevesebbről. Akkor is, amikor a lejátszott hangok megformálása, a zenei mondatok megfogalmazása, a vibrato szerepe, a tehetség, a bor ízének felfedezése, az ízlés, az adományozás, a hátránnyal élt mindennapjainak történései, a feleségéhez való kapcsolata kerül szóba, s akkor is, amikor kérdez. Mert beszélgetnek.

Egymással. Egymásra nyitottan. Oda-vissza áramlásban. Zeneszerűen. Hasonlatosságokat keresve egymás életében, hozzáállásában, elkötelezettségeiben. A jobb megértés, teljesedéseik érdekében. Rácsodálkozva az először csak önmaguknak megfogalmazott pontosításokra, amelyek átadásával egyre tágul a másikhoz való közeledés lehetősége. Így beszélgetnek nyolcvanöt és hetvenhat évesen. Előre nézve.

Mindig is azt gondoltam, hogy az élet, alaptermészetessége szerint, egy felfelé tartó lépcsősor. Őket nézve, hallgatva, értve, a másoknak hihetetlennek tűnő igazságát élem.

Beszélgetnek.

Azonosságokat keresve szakmáik gyakorlásában, hogy letisztult következtetéseikkel egymás javára lehessenek. Mert állítom, hogy közben nem, tényleg nem kényszerítik egymást egyetértésbe. Ezzel a beszélgetések egy óriási láthatatlan csapdáját elkerülve.

Mert sérülékennyé tesz, a szabadságot korlátozó az egyetértés kivívása.

Itzhak Perlman, mint meghívott vendég – mondhatjuk az interjúalany –, legyen szó bármiről, végtelen természetességgel nyilvánul meg. Még arról is, amihez szerintem nem lehet hozzászokni, de mindig szóba kerül, ha kérdezik: a fogyatékosság. Amit legnagyobb sikerei sem tudtak s nem is tudnak feledtetni. Amire a mai napig rákérdeznek. A polio vírusfertőzés következményeként, négyéves korában kerültek a lábára a járást segítő fémpántok, hóna alá a mankók. A járásban akadályozva is tudta már, milyen úton jár majd. A háromévesen a rádióból hallott hegedűszó azt már kijelölte. Debütáló koncertjét gond nélkül játszotta hát ülve, tizennyolc évesen, a Carnegie Hall színpadán. Azután, hogy még Tel-Avivban tízévesen állt először nagyközönség előtt, csak három év kellett ahhoz, hogy felvételt nyerjen a világ legelismertebb zeneiskolájába. Amerikába költöztek, hogy tizenhárom évesen a Juilliard School of ­Music diákja lehessen. Egy év múlva övé lett a Leventritt Prize. A tekintélyes díjjal – melyet pianistáknak, hegedűsöknek elvétve ítélnek oda – egy csapásra nyíltak meg az utak Amerika valamennyi jelentős nagyzenekarához. Az út teljességében járhatóvá vált. A világ valamennyi színpadához. Gyakorlatilag minden magaslatot bejárt. A klasszikus hegedűirodalom darabjainak tolmácsolásával, tradicionális klezmert vagy jazzt játszva, nem beszélve az Oscar-díjas filmzene, a Schindler listája főmotívumának szívszorító megszólaltatásáról. Arra mégis kevesen számítottak, hogy egy napon, hamisítatlan Mets-mezben, a Nemzeti Liga San Francisco Giants - New York Mets meccse előtt zenél majd, és lelkesítő játéka negyvenötezer vérmes szurkolót visz az üdvrivalgásig, amikor az utolsó hangját is lecsengeti a Stradivari hegedűjén megszólaltatott amerikai himnusznak.

Minden ízében életigenlő.

A hegedűjátéka biztosan része milyenségének, ahogy milyenségétől szól a hegedűje úgy, ahogy. A hangszer megszólaltatásáig – ahogy mondja – nem egyszerű az út. De amikor rátalálsz a hangjára, biztos lehetsz benne, hogy abban a rezgésben ott van valami belőled is. S minél több van a szívedben, annál több átadni valód lesz. Ezt még egészen fiatalon mondta, persze már akkor sem volt egyedül.

Huszonegy évesen nősült, elsőszámú beszélgetőtársa, felesége Toby lett, aki maga is képzett hegedűs. Beszélgetéseik már csak ennek okán is élethosszig tartók. Toby több mint ötven évnyi házasság után is elragadtatással beszél férje különleges játékáról, hegedűjének megszólaltatásáról, a hangjáról, mely számára a létezést jelenti, az életet, a létet. Ahogy legelőször is, amikor meghallotta őt játszani és arra kérte, vegye őt feleségül.

Ez egy év nehéz várakozás után történt meg. Öt gyermekük született. Úgyhogy az átadni valót szűk körben is bőven van kinek osztani.

Beszélgetéseik, létezésük csak teljesebbé lett, amikor 1994-ben Toby ­Perlman létrehozta a „The Perlman Music Program” alapítványt. Tizenkét és tizennyolc év közötti tehetségeknek adnak lehetőséget a fejlődésre, kibontakozásra. Toby mentorálása Itzhak Perlman személyes tanításával egészül ki.

Eléggé lenyűgöző – gondolom róla többedjére, ahogy a barátjával folytatott beszélgetésük közben, valakinek a közönség soraiból feltett kérdésére adott válasza is az: miben áll filozófiája? Elsőre mosolyogva hárítana, de aztán komolyra fordítja: „A döntésekben rejlik. Hogy miként döntök. S a döntésben nekem nincs szürke sáv. Csak a helytelen és helyes fekete-fehér területei. Megingás nélkül.”

Mi többet mondhatnék róla?

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.