Katona Klári Jamie Foxx - hála és nagyság

Jamie Foxx - hála és nagyság

Jamie Foxx

Széles mosolyát nyílt, nyugodt, derűs tekintet kíséri. Ki tudja, mi adott többet ahhoz, ami az arcán látható? Kitűzött célja, az odavezető út megtalálása, annak végigjárása vagy maga a célbaérés? Nem tudható. Valami mégis azt mondatja velem, hogy ez nála inkább fordítva történt. Nem véletlen történések alakították az arcán megjelenőt. Ő szelídítette élhetővé, vállalhatóvá, hatékonnyá, eredményessé a körülményeket, a lehetőségeket. Nyugodtságát, békéjét, elkötelezettségét, alaposságát, türelmes következetességét, szakmaiságát ennek köszönheti. Innen a mosoly Taylor Hackford arcán. Az amerikai filmrendezőén, akinek Hollywood egyik legkiemelkedőbb alkotása köszönhető. Mert annak tartják a Ray Charles életének bemutatására vállalkozó, „Ray” című filmjét.

Azon filmek egyike, amelynél a gyártás, a bemutatás évszáma teljesen érdektelen. Mert több szempontból is időtlen. Elsősorban Ray Charles zseniális, a zenetörténetet formáló zeneisége miatt. Az nem lesz nosztalgia. Így történetének megfilmesítése sem lesz az. Mert időtlenül valódi. Olyannyira, hogy amikor készült, többször is előfordult, hogy gyerekei elmentek a forgatásról. Apjuk személyének megformálását annyira élethűnek látták, hogy fájdalmas élethelyzeteinek felidézését nem bírták nézni, annyira őt látták maguk előtt. Ami szinte hihetetlen. Mégis igaz. Ez ­Jamie Foxx érdeme. Alakítása példátlan. Ettől időtlen. Oscar-díjat kapott érte. Harmadik fekete bőrűként.

 

Ketten élnek szívükben hálával emiatt. Egymás iránt. Taylor Hackford és Jamie Foxx. A film rendezője sosem gondolta volna, hogy egyszer még a tizenöt évig húzódó küzdelemre is hálával gondol majd, ami a megfilmesítés jogainak megszerzésétől a forgatás első napjáig tartott. A megírás, a kutatómunka, minden változtatás, újabb elgondolás egyeztetése a kivételes egyéniséggel, akinek életét felmutatni készült, semmiség volt a forgatáshoz kellő anyagi források megteremtéséhez képest. Ennek nehézségei miatt nyúlt ilyen hosszúra az idő. Ha azonban korábban sikerül megteremtenie a lehetőséget, ­Jamie Foxx személye, neve, valószínűleg fel sem merül a szerep eljátszására. Még így is határeset volt a felkérése. Márpedig nélküle az összes szándék ellenére sem történt volna meg a csoda. Igaz, választása egy darabig hordozott még kérdéseket, a szakmai külvilágtól kétségeket is akár. Hisz ekkora feladat korábban még nem találta meg őt, mint amilyennek filmjét Taylor Hackford, Ray Charles egyetértésével megálmodta. Egy, a legbensőbb mozgatókat feltáró, igaz történetként. Olyannyira, hogy a rendező még az alkotói szabadságával sem akart élni, az hiába engedte volna őt az igazságtól eltérőn is mesélni. Ray Charles is a valóságvállalásban erősítette: „Nem vagyok angyal. Úgyhogy nincs rá szükség, hogy akként próbáljam láttatni magam. Csak mondd el az igazat, Taylor.”

Megajándékozva a bizalommal, hogy élete filmre viteléhez – ami egy ponton túl nyilván lehetetlen – azokat a momentumokat fűzze egybe, amelyekben a rendező leginkább hisz egy valósághű kép felmutatásához. Így aztán nem csorbult a művészi szabadsága. Szoros együttműködésükben az egymás helyzeteiért vállalt felelősség magas szinten tartásával. Ennek részeként természetes volt saját elképzeléseit jóváhagyatni a művésszel, az emberrel, akinek saját alkotását köszönhette. A hála kettejük között is megjelent.

De még jóváhagyó pecsétnek kellett kerülnie az őt megformáló színész személyére.

A kiválasztás megtörtént. Jamie Foxx megkapta a szerepet.

Terveztek, készültek. A rendező nagyon bízott a komikusi vénával is megáldott fiatal színészben. Egy alkalommal épp azt fejtegette neki, hogyan szeretné és tudná azt képileg is hitelesen megoldani, hogy úgy látszódjon, mintha ő zongorázna, mert az alapvető része Ray Charles megformálásának. – Arra semmi szükség – szakította félbe Jamie Foxx. – Tudok zongorázni. Klasszikus képzést kaptam. Gimnázium után ösztöndíjas lettem az Amerikai Nemzetközi Egyetemen, San Diego-ban.

Taylor Hackford ekkor adott csak igazán hálát a sorsnak. Egészen más eséllyel indultak a jóváhagyás legnagyobb pecsétjéért.

Egy tízperces videó őrzi emlékének lenyomatát, ahogy 2002 júliusában a New York-i RPM Studios falai közt találkoztak. Az egymáshoz közel felállított elektromos billentyűk mellett.

Befogadó, elfogadó, segítő, ahogy a „hogy vagy, fiam?” köszöntéssel Ray Charles magához öleli a fiút. Mielőtt bárki, bármibe beleszólhatna, „játsszunk egy bluest” – javasolja. Mielőtt Jamie Foxx, a neki előkészített hangszerhez ül, még megkérdezi tőle, milyen hangnemben szeretne játszani. G dúr. Ennyi előnyt kap. Hangnemet választhat. Egy újabb öleléssel kísérve. Aztán: mélyvíz. Mert Ray Charles játszani kezd. Nem akárhogy. De be kell szállni…És ő is játszani kezd.

Ahogy visszaemlékszik a pillanatra, mindig csak az jut eszébe: tényleg? Aztán a sok megfogalmazhatatlan, ami a legtöbbször egyenesen géniuszként emlegetett muzsikus életébe hívta, engedte. Amitől most vele játszhat. Ami alig hihető. Ráadásul azért, hogy a végén biztos lehessen: nem csak vele játszhat, de őt játszhatja.

Ray Charles most neki játszik, aztán újra együtt, akkor Jamie Foxx hibázik is, és a mester keményen, udvariasság nélkül kijavítja. – Gyerünk. Benne van az ujjaidban – mondja, aztán újra mutatja, amit hallani akar. Tényleg keményen, eredményt sürgetőn. Jamie Foxx második próbálkozására sikerül is. És akkor megkapja a szerepet. Valójában akkor kapja meg. Egyenesen tőle. Ray Charles ráruházza személye megformálását. – Ez az. Megvan. Ő az – ugrik fel hangszerétől. Két tenyerébe fogja nevető arcát, még alig hiszi, hogy ez megtörténhet, hogy ez lehetséges. – Megvan – mondja újra. Ezzel a teljes jóváhagyás pecsétje is. A legautentikusabbtól. Amivel az öröm mellett Ray Charles bizonyosságának terhét, felelősségét is megkapja Jaime Foxx.

Nem bánta. Bírta. Alakítása csodálattal teli. Még a gyerekkori barát, Quincy Jones is azt mondta, egyszerűen Ray Charles-t látta a filmvásznon, Jamie Foxx játéka annyira tökéletes.

Vakon játszott, nem a szemüveg mögé rejtett, lehunyt, látó szemekkel. Lenyomat készült Ray Charles szemeiről és annak az alapján elkészített, ragasztható szemtakarót viselte napi tíz-tizenkét órán át. Teljes elkötelezettséggel létezett. Senki sem tudta volna azt előre megjósolni, amit abban a bizonyos pillanatban Ray Charles meglátott benne. Így mondom, mert Taylor Hackford azt mesélte róla, látó embert is alig látott még ennyire mindennel képben lenni, mint őt. Saját magát, a teljes környezetét is beleértve. Többször azt gondolta róla, hogy lát, és egy napon majd kiderül, hogy vaksága valamiféle átverés.

Ray Charles nem élte meg a bemutatót, de a nyersanyagot ismerte. Hálás volt a képért, ami utána marad, ami mindennel együtt hűen reprezentálja.

Hármuk története telítve van hálával. Amitől annyian tartanak. Lekötelez – gondolják. Pedig szárnyaltat. Mindig is így gondoltam, s történetükből úgy látszik: ők is.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.