Katona Klári Jane Fonda mozgásban

Amikor ismertté lett, onnan, ahonnan mi láttuk, sok minden másnak látszhatott, ha egyáltalán látszódhatott vele kapcsolatban. Aktivista létének komolysága, elszántsága, mondjuk. Ki gondolt volna akkoriban idehaza arra, hogy a Fehér Ház ovális irodájában is téma volt? Pedig a hírhedtté lett Watergate-lehallgatás szalagjainak egyike, 1971-ből megőrizte Nixon elnök értetlenkedő mondatait Jane Fonda nyugtalanító tevékenységéről, az amerikaiak Vietnámban folytatott agressziója elleni hangos tiltakozásairól. „Mi az ördög ütött belé? Sajnálom az apját, olyan kiváló ember. Ő meg csinos meg jó színésznő is, de valahogy állandóan rossz vágányra kerül” – így a világhatalom akkori ura.

Amikor ezek a mondatok elhangzanak, Jane Fonda már túl van első letartóztatásán. Még a durva láncon a nyakába akasztott 139813-as nyilvántartási számmal sem nyugszik. A rendőrségi fotón – ki látott már ilyet – magasba nyúló, ökölbe szorított bal keze a győzelemre hív. Ellenszegülés. Mint mostanában kiderült, ez járt a fejében, amikor a vaku villant. Amikor képét meglátta, akkor meg az, hogy ebben a vakítóan nagy fényben legalább elég előnyös lett. Így mondta, kis öngúnnyal a nevetésében. Az öngúny mulattató. A gúny kevésbé. Megmozdulásai miatt pedig abban is volt része. Bőven került belőle kritizálói mondataiba. De kitartott. Hosszú távon mozgósított, mozgósít. Legutoljára két éve került rá bilincs. Washingtonban. A klímaváltozás ügyének kezeletlensége miatt csatlakozott az ügy aktivistáihoz. Velük vonult a tömegben. Öntudatosan. Aztán meg büszkén a fogdába. Nyolcvanegy évesen.

A kezdetektől majdhogynem kendőzetlenül láttatta magát. Tévedéseivel, kétségeivel, bizonytalanságaival, gazdagságának és aktivista létének szembeállításával együtt. Amit magáról megoszt, abból az látszik, hogy végtelen bátorsággal néz szembe a hiányosságaival is. Akár a hit mellé szükséges gondolati muníció hiányaival, amik a tévedéseket okozták. Számol a cselekvés, vagy épp a nem cselekvés következményeivel.

És ezzel annyi mindent felvet…

Azt is, amit, ha nem is így fogalmaz meg, mégis értésünkre ad: bárhová születünk is, valamennyiünknek meg kell találni a járható utat. S az ahhoz tartozó megoldásokat is. Mert nagy különbségeket mutathat mindaz, amivel utunkon összetalálkozunk. Ezért minden az adott lehetőség- és körülményrendszerben nyer értelmet. Ahhoz képest érvényes, vagy érvénytelen. Ettől jelent valami egészen mást politikai aktivitása, a feminizmus melletti elkötelezettsége is, annak elszánt képviselete ott, ahol éli és gyakorolja, mint itt nekünk. Csak a szándékok, a mozgatók gyökere az, ami sehol sem más. Amik miatt – éljünk bárhol is – képesnek kell lennünk helytállni, megküzdeni, kitartani, állva maradni, kiállni.

Egy gazdag család átlagos kislányának nevelték. Apja árnyékában. Aki egy nemzeti emlékmű volt – így mondja. Monumentum, nem simán nemzeti kincs. „Apám és az értékrendje…Kőkemény amerikai, közép-nyugati értékek. Becsületesség, egyenlőség, igazságosság. Az esélytelenekért való kiállással. A szerepeit is ezekhez képest választotta. Azok által fejezte ki azt, amit szavakba foglalva nem tudott. Így képviselve azt az Amerikát, amiben az emberek hinni akartak.” Hatása erőteljes volt. Otthon és a filmvásznon. Érthető, hogy miért nevelték Henry Fonda lányát udvariasnak, kedvesnek, átlagosnak. Olyannak, akiként önmagára sosem gondolt – emlékszik vissza. Nem szerethette így magát. Félénkké és önmagával elégedetlenné lett. Miközben ők voltak az amerikai álom. A gazdag, szép, összetartó család. Aminek jórésze csak látszat volt – fűzi hozzá azzal a bátorsággal, amivel a hiányosságokkal, a látszólagoságokkal, az ideálistól való eltérésekkel néz szembe. Nyíltan. Nyugalommal. Amiben ma a kora is segít. De főleg az, hogy nem fél. Hogy sosem félt. Pedig lőttek rá, élt át bombázásokat, de még akkor sem érte el a félelem. Ha nagyritkán megtörtént vele, az bevallása szerint sokkal inkább valamilyen érzelmi túlfűtöttségben történt. Attól jelent meg benne egyedül némi félelem. Még a megítéltetésével kapcsolatban sem ijedt meg semmitől. Pedig az sokszor ijesztő volt. Elhomályosította két Oscar-díját is akár. Hacsak a rá ragadt, rossz­értelmű „Hanoi Jane”, vagy a másik, az „aerobic királynő” elnevezésre gondolunk.

A „Hanoi Jane” nevet kemény történéssel szerezte. A vietnámi háború megállításáért küzdve, kiállásai, a nagygyűlések tiltakozó beszédei után, egyszer csak Hanoiba utazott. Egyedül.

Megérkezvén, tudósításokba kezdett. A frontvonal ellenséges oldalán is járt. A vietnami katonák érthető okokból jószívvel fogadták. Velük időzött. Közben beült az egyik légvédelmi fegyver mögé. Lefényképezték egy olyan, az ég felé irányított fegyverrel, amivel a hazájukat védők az amerikai gépekre vadásztak. Az amerikai ideál Henry Fonda lányát így látni – ez teljesen elfogadhatatlan volt. Hazaárulással vádolták. A vád nem állt meg. Azonban évtizedekig tartó ócsárlást, gyűlöletet, megvetést kapott. Bocsánatot kért. Nyilvánosan. Többször is. De a háborúellenes agitációjával, a békekövetséggel nem hagyott fel. Bocsánatot kért, de az egészet igazán nem bánta meg. Ezt az életmegváltoztató tapasztalást nem lehetett megbánni. Az ország demokratikus eszméinek egy igazságtalan háborúval való megsértése ellen tiltakozni kell – hangoztatta továbbra is.

Harmincöt éves volt, amikor ez történt, és még csak tizenöt évvel korábban határozta el, hogy színész lesz. Az elhatározásnak elég helyénvalónak kellett lennie, mert az azt követő tizennegyedik évben már Oscar-díjas lett. Húszévesen, elég későn jelentkezett Lee ­Strasberg színészképzésére. Előzmények, előképzés nélkül. Két hónapig termük utolsó sorában rejtőzködött és fogalma sem volt, hogy valaha képes lesz-e kiállni a többiek elé. Aztán a zseniális metódus megalkotója ultimátumot adott neki. Egy napon nem lehetett több kifogása. A csoport előtti bemutatkozása után a mester hosszan hallgatott. Aztán csak annyit mondott: „Valódi tehetség vagy.” Hirtelen minden megváltozott. Szeretni valamit, leegyszerűsíti a dolgokat. Az estét, a reggelt. A nappalokat.

Hamarosan már játszott is. Akkor történt, hogy egy jelenet végén, a próbát megszakítva Elia Kazan a színpad széléhez intette. A rendező csak ennyit kérdezett: „Ambiciózus vagy?” Jane Fonda határozott nemmel válaszolt. „Csak jó szeretnék lenni. Egy jó lány.”

Aztán rájött, mit is mondott. Egy újabb bátor szembenézés segítette. Egy lányból, aki csak jó akar lenni, sosem lehet ambiciózus ember…

De aztán az lett. Feleségként, anyaként, színésznőként, aktivistaként is megjárta az ambiciózusság göröngyös útját. Csak ment. Tovább és tovább. Győzelmekben, sikerekben, buktatókban, csillogásban, józanulásokban, továbbállásokban, örömökben erősödött.

Ment. Egyre tovább és tovább.

Fáradhatatlanul.

Úgy látszik.

Most, hogy már innen is több látszik.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.