Katona Klári Kevin Costner, a valóságtükröző

Olyan időkben, amikor a kétségek hullámai folyamatosan átcsapnak a józanságon, amikor a félelemkeltés tettekbe fordul, még nagyobb szükség van egymásra, legjobb önmagunkra. Az önmagunkba vetett hitre, az egymásba helyezhető bizalomra. Épp, amikor talán ez tűnhet a legnehezebbnek. Mégis erre van szükség. A sokasodó egyensúlyt vesztett helyzet, a nehezített előrenézés miatt. Arra van szükség, amire mindig is volt. Útjainkat járva sem kellett volna, hogy másként legyen, de megannyiszor eltérültünk az egyszerű alapot adó irányzéktól. Mert azt hisszük, az magától van. Olyannyira hisszük, hogy könnyen félretesszük valami fontosnak látszó miatt. Az átmenetileg figyelmen kívül hagyott azonban kopik, fontossága veszít az értékéből. S mert egy idő után a legjobbnak ítélt felmentéseink is erőt veszítenek, egyszer csak visszahat, amivel nem törődtünk, amit oly könnyűnek látszott kikerülni. Ami természetes része lett volna életünknek, abból hirtelen feladat lesz. Az, aminek útközben való megélése csak adott volna. S nem feladatot, hanem jó érzést, nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, bizonyosságot. Értéket.

És ez nem filozofálgatás. Mert valóságtükröző.

Már az is réges-régen látszik, hogy saját helyünkön, körülményrendszerünkben történik minden, vagy sem. Szándékainkat csak felmentéseink törik meg. Egyedül az elhagyásuk segíthet. Az engedhet újra szabad utat a szándékok érvényesülésének.

Kevin Costner elgondolásai végtelenül tiszták, ha az élet dolgairól esik szó. Sikeres filmszínészként, Oscar-díjas rendezőként is elsősorban egy igazi munkásként gondol magára. Aki a filmipar sokszor szélsőségekig menő körülményei között sem érezte magát kiszolgáltatottnak sosem. Ha mindent elvennének tőle, akkor is képes lenne talpon maradni. Ha szó szerint minden megszűnne abból, amit összerakott, amit elért, akkor sem esne kétségbe, mert a szülei megtanították dolgozni. Vállalt munkát halászhajón, rengeteg építkezésen. Kétkezi munkát, persze. Attól sem tartana, ha az, ami. Annyira alapvető elgondolása a tisztánlátás. Ahogy a tiszta beszéd. Az értelmes. Amit számára egyetlen dolog fémjelez: mennyire egyenesen beszélhetnek egymáshoz egy másikkal. A lényegtelenségnek nincs helye az életében. Hivatását is attól védi elsősorban. Mára – ha lehet – még inkább a gyökerekig hatón, hogy mindenképp a tisztesség legyen az alapja annak, amiért tesz és lép. Amiért tenni és lépni érdemes.

Munkáscsalád gyermekeként, Los Angeles lehetőség-peremén hamar átlátta a látszólagos és az igaz, a tettetett és a jellemes közötti különbségeket. Az észrevehetőnek vagy észrevehetetlennek lenni égbekiáltó különbözőségeit.

Utolsó éves volt a főiskolán, amikor az első szereplőválogatásra elment. Minden értelemben első próbálkozóként. Hirtelen ötlettől vezérelve, kialakított elképzelés nélkül. Még a szerepről is mást gondolt. Nevének idegen csengéséből arra következtetett, hogy a Grimm-mesehős csakis egy herceg lehet. De az valójában egy gonosz kis manó volt, akinek megformálására szereplőt kerestek. Esélye sem volt. De látta a többieket, készülődésüket, a ráhangolódásukat. Hallgatta, ahogy az azonos törekvés alakította közös nyelvet beszélik, és tudta, ide szeretne tartozni. Része akart lenni az egésznek, mint korábban még semminek ennyire. „Megtaláltam azt, ami lennék. Azonnal tanulónak álltam” – meséli. A heti egy estés képzésből pillanatok alatt heti hat lett. Aztán nem sokkal később, egy harminc tagú csoporthoz szegődött, ahol valamennyien ingyen tanulhattak. Egyetlen szabály volt: azt, amit a csoportban lévő írók írtak, el kellett játszaniuk. Játszott. Ami életre szóló barátsághoz is juttatta. Michael Blake sorainak köszönhetően is egyértelműsödhetett történetmesélési vágya. A közös tanulás és útjaik megtalálása után ő lett ugyanis az a barát, aki megírta neki – így mondja – a Farkasokkal táncoló című, a bemutatásakor tizenegy Oscar-díjra jelölt és abból hetet magáénak tudó film alapjául szolgáló novellát. Hogy ezzel Kevin Costner már nem csak színészként, de rendezőként is történetet mesélhessen.

Ez érdekelte. A hírnév vágya a kezdetekkor sem mozgatta. Csak a kapcsolatba kerülésé.

Máshogy is kezdett az egészbe. Nem félt. Nem félt, mert úgy gondolta, vagy a maga módján csinálja, amit szeretne, vagy sehogy. Úgyhogy az elejétől fogva addig alkudozott sorokon, párbeszédeken, amelyeknek rajta keresztül kellett megszólalniuk, amíg azok minden hamis csengéstől mentesek nem lettek.

Így alakult rendkívül természetes játékmódja és az is, hogy túlnyomóan jó embereket formál meg. Ami minden színész szerint: fokmérő. Az az igazán nehéz szerep. Mert egy rossz karakter megformálásánál lényegesen összetettebb, árnyaltabb.

De miért is a harc akár a tisztán visszhangzó mondatokért, a film hosszáért, mint formai, stilisztikai elemért, egy főszereplőért, egy filmdalért, az érthetőségért bármi áron, egyáltalán bármiért? Mert küzdött és harcolt ezekért, ahogy sok mindenért. Ahogy ma is.

Érthető, hisz a filmgyártásban a szempontjai nincsenek feltétlenül előtérben. Mert azok is az időlegesen nyugodtan hátrahagyhatók közé kerülhetnek.

Neki pedig a tisztázottság az egyik talpköve. Az pedig magától nem történik. Hát megharcolt értük. Mert ami neki számít, az a vele közösen létrehozóknak is jár. Legyen az író vagy színész, bármely munkatárs. Mert tiszteli, ezért a közönséget nem elbűvölni, hanem elgondolkodtatni szeretné. Mert a filmnek, szerinte, ki kell állnia valamiért. Mert legyen bármilyen műfajú is a film, amelyben játszik, amit rendez, az adott műfaj színvonalát a munka végére magasabbra kell tudnia helyezni. Mert ígérete van a színészei felé, hogy nem hagyja őket cserben és ezt egyenesen a hivatása részének tekinti. Mert nem tudja szó nélkül hagyni, hogy a Field of Dreams – Baseball álmok sikerét neki és a nevének tulajdonítják, ami elhomályosította írójának és rendezőjének nevét. Phil Alden Robinson érdemeit mindenképp hangsúlytalanítja. Egyetlenként küzdött azért is, hogy barátja, Michael Blake először novellát írjon a Farkasokkal táncoló történetéből. Csakhogy írói gondolatai teljességében kifejezésre juthassanak. Hogy az érdeklődő produkciós irodáknak egy valódi irodalmi mű adhasson első benyomást, ne csak egy száraz forgatókönyv.

Mert sem önmaga, sem a másik, se mások szempontjait nem veszti szem elől. Mondanám: soha. De nem mondom, mert ez az egyetlen szó, amit nem szeret, amit nem mond ki. A szeretet, a legszeretettebb, a bátorság, a kurázsi pedig a legfontosabb szó számára. Meg önmagába és a másikba vetett hit fenntartása. Így kerülhetett filmre, filmvászonra az indián őslakosok korábban még sosem látott ábrázolása is.

Egyszerűség, méltóság, humor, élesség. Ezek vezetik. Egyszerűen, méltóságban, könnyedséggel, tiszta beszédűen.

S ami mindezt áthatja?

Életigenlő nagylelkűsége.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.