Katona Klári Laird Hamilton, az életlovas

Mindenhez máshogy közelít. Legfőképpen az élethez. „Többen adrenalinfüggőnek tarthatnak, amivel persze sosem tudnék egyetérteni. Mert valójában életfüggő vagyok” – mondja nevetve. Ezt is igazolja. Mindennel. Létével, attitűdjével, elkötelezettségével. Az őt bármilyen körülmények között meglepő félelem kezelésével. Amivel – ha jól értem – pont annyiszor találkozott, ahányszor csak belevetette magát az óceánba. A szokatlanul korán megismert félelem nemesedett benne visszavonhatatlan tiszteletté az élet iránt.

A San Francisco-i szülött, Laird Hamilton, szülei válása után költözött édesanyjával a Hawaii-szigetek egyikére. Oahu északi partján, a szörfösök mekkájának tartott Banzai Pipeline Beach közelében kezdtek új életet. Ott került az óceán bűvöletébe. Az óceán és az élet felfedezésébe. Szokatlan bátorsággal. A félelemből merített bátorsággal. Aminek létezésével korán szembesítette magát. Mi több, hajtóerőt talált benne. Legyőzése szerinte egyenesen a túlélést segítő. Mert úgy tartja, a félelem érméjének másik oldalán az elkötelezettség van. Az ahhoz kellő szenvedélyre pedig önmagunkban lelhetünk. Amit kívül látunk, az mindösszesen annyi, amit mások tesznek. S mi nem „mások” vagyunk. Önmagunk.

Hamar kellett értenie mindent. Hiánya volt. Apát akart. Keresett egyet. Mint egy kis cupido, feszített húron tartott nyílvesszővel járt-kelt, hogy ha kell, nyila azonnal repülhessen. Bill Hamiltonra célzott – és talált. Anyjának férjet, magának apát. Nem könnyítette meg az életét a fiatal, rendkívüli szörfösnek, a világ akkori egyik legjobbjának. Saját megítélése szerint híján volt az engedelmességnek. A partszakaszon szolgálatban lévő életmentők napi szinten szedték ki veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekből. Olyankor is az óceánból halászták ki, mikor édesanyja szentül hitte, hogy délutáni pihentető álmát alussza szobájában. De hogy is ne hallgatott volna a nagy víz hívására, ha még az ablak alatti fa is mintha csak azért lett volna, hogy könnyebbé tegye neki az ablakon át való távozást? Édesanyja nem is értette, hogy jutott el így huszadik életévéhez. Már addigra is volt egy-két komoly „hívás”, amit ki tudja, hogy úszott meg. Mert azok a halál hívásai voltak…

Emiatt jutott a következtetésre: ne félj a haláltól, félj inkább a félig élt élettől.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!