Katona Klári Melody Gardot: A zene minden

Történetének talán nem is az a legdöbbenetesebb része, ami megtörtént vele. Pedig az önmagában is több, mint felkavaró. Abból minden az. Minden, amit tudni lehet róla, amit az azóta eltelt tizenöt évről megosztott, pozitív és negatív értelemben is elképesztő. Minden, amit átélt. Ami feledésbe ment. Ami már annyi kínnal járt, hogy mesélhetetlen. Minden, amin túlkerült.

De valami mást is üzent nekem az általa felfedett rideg tények sora. Láttatni engedtek valamit, amit, ha észreveszünk, akkor se nagyon említünk. Amivel valahogy csendben kiegyezünk: mennyi mindent nem tudunk, nem ismerünk. Létezésünket illetően fehér foltokkal élünk. Testünket, lelkünket alig ismerve. A kettő egymásra hatásait végképp. Nem ismerjük életerőnk természetét. Energiaforrásainkat. Az univerzum ránk ható rezgéseit, s rezgéseinket, amelyekkel mi hatunk.

Nincs válaszunk arra, hogy mi az, ami energiánkat adja, elveszi. Mi támogatja életigenlésünket? A réges-régen bizonyított öngyógyító mechanizmusunk mitől támogat és miért hagy cserben? Mi működteti? Az akarat? Minden bizonnyal nem. Mert akarásban nincs hiányunk, de ettől még úgy tűnik, hogy a funkciója feletti uralom kétséges, irányításunk alá eléggé nem kerül. Ha valakinél mégis, előbb gondolunk rá csodaként, mint létező igazságként.

Melody Gardot történetének minden apró momentuma hordozza a tudottnak véltek fölé emelkedés lehetségességét, valódiságát.

Ha hihetetlennek tűnik is.

Történetét nem ismerhetnénk, ha a zene nincs. Ha nincs egy, a gyógyítás érdekében az orvosi protokollt részben felülíró orvos. Ha e két tényező összeadódásából, egymást erősítéséből nem születik egy előadóművész, egy zeneszerző-énekes.

Véletlenül.

Ahogy írtak is róla: a véletlenül lett muzsikus.

Ahogy a balesete is történt. Véletlenül. Ha van ilyen...

A történés okán nem tudnánk a lányról, aki egy napon – ahogyan szokott –, épp hazafelé biciklizett. Tizenkilenc évesen, művészet- és divatszakos egyetemistaként, boldogan. Amíg valaki a semmiből, autójával a piros lámpán átrohanva, az élet és halál szűk mezsgyéjére nem repítette. Hogy agyi és gerincsérüléssel, összezúzott medencecsonttal, kimozdult állkapoccsal gyengítve küzdjön az életéért, kómában. Látás-, hallás-, emlékezetvesztéssel, beszédképtelenül. Ki tudja, hogyan tudott onnan az élet felé indulni? Ki tudja, hogyan tudott aztán – a kómából a kilátástalanságra ébredve – továbbra is kitartani amellett?

Tizennyolc hónapon át kórházi ágyhoz kötve kellett rájönnie, mi áll előtte. A tolókocsis életen kívül más nem nagyon látszott. Sokáig az sem, amire a választása esett: az élet.

Amihez aztán a zene hozzájuttatta.

Hogy mi zajlott benne ahhoz, hogy azt segítségként elfogadta?

Ki tudja?

Azonban elindult vele egy úton, amin nem csak haladt, de aztán milliókhoz is elért.

Szeme érzékenységét sötét szemüveggel védelmezi. Fény- és hangérzékenysége kíséri. Botja, ha egyszer-egyszer elhagyható is, szép kelléknek álcázva, vele maradt.

De lemezeket készít, közönség elé áll, turnézik.

Ma nem jajdul fel egy olyan abszurdnak tűnő kérdés hallatán sem, ami balesetéről, mint szerencsés véletlenről kérdezi, hisz híres muzsikus lett… Válasza higgadt és egyszerű: „Azt tanítják, minden történésnek oka van. Ráadásul szerintem nem csak egy, de több is. Csak nem fejtjük meg. Ha úgy veszem, hogy ma olyan perspektívából látok, amihez máshogy nem jutottam volna, akár még azt is mondhatom, hogy az volt.”

De mi is történt, ami a traumahalmazból a kiemelkedésen át a felülkerekedésig vitte?

A baleset után teljesen újra kellett építenie magát. Újra kellett tanulnia látni, járni, beszélni, halláskészülékkel segítve, hallani. Újra kellett programozni a teljes test működését. A felépülés folyamata – ahogy a szavak formálása is – akadozó volt.

Rövidtávú memóriáját teljesen elvesztette a sérüléssel. Így a hosszúra nyúlt felépülési időt sem érzékelte. A kezelőorvosa, Richard Jermyn, az agyi stimulálás lehetőségeit kereste. Hogy az idegpályák kapcsolódni tudjanak. S mert édesanyjától tudta, hogy Melody kicsi korában egy darabig igazi örömmel zongorázott – eszközeinek fogytán –, azt ajánlotta, kezdjen újra játszani. Csak remélni tudta, hogy az járható út lesz számára. De mert tíz percnél többet ülni még a felépülés egy jobb szakaszában sem tudott, megtanították gitározni. Hanyatt fekve.

Ahogy haladt, emlékezni próbált arra, amit tanult, amit hangszerén épp eljátszott.

Visszaemlékezni nem tudott rá. Elkezdte felvenni, hogy játékát visszahallgatva emlékeztesse magát arra, amit pár perce tett. Így gyakorolta az emlékezést. Közben megtanították dúdolni. A cél ugyanaz volt. A zene rezgése által az idegpályákat összeköttetésbe hozni, hogy azok az agy más területeit hozzák működésbe – így magyarázta. A hangszer hangja stimulál, hatással van az emlékezetre, a hangképzésre, nyilván a tapintás általi érzékelésre is.

Mindez lassan elsegítette a szavak megformálásához, ha a jó artikulációhoz elsőre még nem is. De továbbra is a lent és fent állapotai váltották egymást. Haladással, de mégis újabb és újabb megtorpanásokkal. Orvosának arról panaszkodott, hogy a fizikai fájdalmakra írt szerek lelassítják. Tompaságot okoznak. Butítják.

Nem véletlenül érzékelte ezt, hiszen a kábító anyagokat tartalmazó fájdalomcsillapítók – mert többségük azt tartalmaz – megakadályozzák a testi érzet agyba való eljutását. Az tűnik a fájdalom megszüntetésének. Így, amit kitartón, sikeresen kapcsolatba hoztak, egy másik cél miatt újabb kapcsolatrombolást szenvedett. Richard Jermyn döntött.

Leszedte a fájdalomcsillapítókról és még több zenét írt fel receptre. Ezzel megmentette.

Visszajött a beszéd, bár kissé különösen, hogy született amerikaiként, visszatanult angolja egy csöpp akcentust hordoz. Mintha külföldiként tanulta volna a nyelvet. De remekül hirdeti rajta a zeneterápia „igéjét”. Mert a zene azon területeit is eléri az agynak, amik beszéd által sosem érintődnének.

Legszebb bizonyíték erre a személyes története. Mert aztán elkészült az első lemezanyaga. Aztán a második, a harmadik. Tavaly előttre a hatodik is.

2012-ben, Stratfordban ünnepélyesen megnyílt a Chateau Gardot épületszárny, amelyben dr. Richard Jermyn vezetésével, az egyetemen tanuló diákok csoportjával végzik a Zeneorvosság programot. A zene jótékony hatását állítva a rehabilitálás középpontjába. Forradalmasítva azt. Minimálisra csökkentett gyógyszerrel, ha az eset engedi, anélkül folytatják a kezeléseket.

„A zene minden”.

Tényleg a mindenséget jelenti számára. Célt adott neki és most pedig végigviszi a világon. „Úgy érzem olyan nekem, mint egy férfi, aki összekanalazott, lábra állított, és most együtt utazunk. Meddig? Nem tudom, De ez most gyönyörű.”

De még mennyire. Mert igaz.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.