Katona Klári Nanfu Wang

Vállalások

Mindennapos találgatásaink, feltételezéseink, kétségeink, a sarkunkban járó bizonytalanságok, a megfoghatatlan, szinte megfogalmazhatatlan érzeteink sok mindent tükröznek, csak azt nem, hogy valóban tudjuk, mi folyik szűkebb és tágabb környezetünkben. Pedig abban a hitben élünk, hogy kinyílt előttünk a világ, egy gombnyomásnyi távolságra vagyunk egymástól, az információ áramlása soha nem tapasztalt mértékű, ahogy a híradás gyorsasága is, a tájékoztatásnak pedig egyre több csatornája van. Valami mégis máshogy van. Mert a lehetőségek tágulása a lehetőségekkel való visszaélések előtt is szabad utat nyitott. Új, hatékony eszköz született ezzel a félretájékoztatáshoz, az elbizonytalanításhoz, a zavarkeltéshez, akár az elhallgattatásokhoz.

Innen a sarkunkban járó bizonytalanság. A kiábrándultság. Az értetlenség. Vívódásaink. A helyes, a helytelen, a tudás megkérdőjeleződése. Szembekerüléseink egymással. A félelmek. Az elszigetelődések. Az összezavarhatóság. Nemzetek közt, nemzeteken belül.

Mi történik?

Mi történik velünk? – napokig, hetekig mást alig tudtam kérdezni, amikor a járvány miatt először az idősek, a fiatalok elkülönítésével, majd minden mással a bezártság felé toltak bennünket. Miközben annyi minden hordozott ellentmondásokat…

Kérdezni? Kit, miről lehetett volna? Csak hiányos, szűrt információk érkeztek. Találgatni is csak azok alapján lehetett volna. Minek? Tudható, az sehová sem vezetett volna. Maradt a kivárás. Hosszúra nyúlt idejére pedig az önmagunk józanságáért folytatott, a gyakran csak a magunkra erőltetettségétől higgadtnak mondható igyekezet. A küzdelem, akár.

A gondolkodás a mérlegelések, a hiányzó tények miatt okafogyottnak látszott. A kevés tudható ismeretében összerakható mozaikok kimondott mondatokba foglalása amúgyis hamar kivívhatta az összeesküvés-elmélet vádját. Óvatosságunk már-már gyávaságot mutatott.

Mi történik velünk? – kérdeztem sokszor csak magamtól. Miközben a legközelebbiek közül is lett vírustagadó, vírust rettegő, bezárkózott, minden áron mozgásban maradó, egészségesen túlélő, fertőzésből gyógyult és halott.

Csak tisztánlátásunk nem lett. Átmenetileg sem.

Miközben szinte mindenhol ugyanaz történt. Mint korábban még soha. Mert még semmi nem tette hasonlóvá New York, Mátészalka, Vuhan, Berlin, ­Mumbai életképeit, amelyek a járvány terjedésével most kísérteties hasonlóságot mutattak. Értékes információ helyett valami más ért el az emberekhez.

Szinte egyidőben.

Ez a jelentése az angol In the Same Breath címnek – ami a magyarul az Azonos lélegzet címet kapta –, amellyel a kínai születésű, amerikai dokumentarista, Nanfu Wang útjára bocsátotta a filmjét. A történettel, mely rémisztően érint valamennyiünket. Nyitóképein az új év érkeztét ünneplő, hömpölygő, léggömböket eregető tömeget látjuk Vuhan utcáin, a felhőkarcolók tövében. A tizenegymilliós nagyváros lakóihoz intézett újévi beszédében az államfő, Xi Jinping, a beköszöntött 2020-at sorsfordító évként üdvözli. A fejlődés, a sikeres társadalom építésének éveként. Ezután pár perccel indul a történet párhuzamos vonulatának kibontakozása.

In the Same Breath, villan be a film címe. Mert az, ahogy a történet folytatódik, ennek az angol kifejezésnek a másik jelentését kezdi erősíteni. Amit akkor jelent, amikor valaki egyszerre két olyan dolgot állít, ami együtt, ugyanabban a lélegzetvételben nem lehet igaz. Ilyen az újévi köszöntő után, az ünnepi mámorban bejelentett, szinte figyelmen kívül maradt rendőrségi közlemény: „nyolc embert ítéltek el egy ismeretlen vírussal kapcsolatos híreszteléseik miatt”. A kijelentések ütik egymást. Huszonkét nappal később ugyanis, pillanatok alatt vesztegzár alá kerül a tizenegymilliós nagyváros és azonnal további városok barikádozzák el magukat önként, hogy a vírus terjedését megfékezzék. Annak a vírusnak a terjedését, amelynek „híreszteléséért” a vírust azonosító és diagnosztizáló laboratóriumi dolgozókat és orvosokat – a „nyolc emberként” említetteket – elítélték.

A dokumentumfilm, melyet a független filmek támogatója, a Sundance Festival mutatott be 2021-ben, párhuzamosan tárja fel Kína és Amerika kommunikációs és tájékoztatási félrevezetéseit már a járvány legkorábbra visszakövethető pillanataitól kezdve. A harminchat éves rendezőnő, kockáztatások árán, néhány bátor ember kiállásának köszönhetően fejti fel a két különböző rezsim más-más okból befolyásolt hírközlésének drámai hatását a mindennapi emberre. Azt tárja elénk, ahogy mindezek hatása a kormányaikban bízó állampolgárok életében lecsapódott. Tehetelenségben. Értetlenségben.

Könnyek, kínok, halál kíséretében.

Mert bármilyen furcsa, alig van különbség a kettő között. A tekintélyelvű, önkényuralmi állami vezetés és a demokratikus, szövetségi kormányzás hírközlése döbbenetes összecsengést mutat. Az erő, a hatalom, a tévedhetetlenség nevében.

Kínában már egy hónappal az újévi ünnepség előtt, december elsején azonosították a vírust. Több, egymástól független laborban. De az ünnepséget a hazafiasság, az egység eszméjének jövőképe hatotta át.

Hat héttel a vuhani vesztegzárat követően, Anthony Fauci, utóbb a Biden adminisztráció egészségügyi főtanácsadója, pár nappal az ország teljes lezárását megelőzően a televízióban azt mondja, a vírus az influenza egyik változata, ami lefolyásában sem különbözik attól. Aggodalomra hát semmi ok.

Alig hihető, de mindkét helyen ugyanúgy menesztettek egészségügyi dolgozókat, akik éberek voltak saját és mások védelmében még az országaikban bekövetkező lezárások előtt.

Félelem szövi át a kamera előtt megszólalók mondatait. Többen kérik, kapcsolják ki a kamerát, különben nem mernek beszélni. Miért a tiltás mindkét országban? Milyen eszme az, amely megint nagyobb védelemre szorul az embernél?

Nanfu Wang elszántan kutat, hogy felmutathassa, mi történik velünk. Kockáztat. Még másokkal is. Egésznapos felvételre alkalmas, rejtett kamerákat helyeztet el az egyik kínai kórházban videós barátai segítségével. A valóság-mozaik apró hallott és látott darabkákból áll össze. A megfertőzöttek képei, hozzátartozóik vívódásai a hallgatással, megszólalással, az ápolók küzdelme a kórral, ahogy segítségadásuk közben szerzett traumáikról beszélnének, de nem igazán tudnak, mind-mind valami egészen elképzelhetetlent is sejtet.

Valami feneketlen sötétséget.

Mert továbbra sem tudjuk, hogyan történhetett meg, mi tartja fenn a világ legkülönbözőbb pontjain sorsok effajta összekötődését.

Könnyek, kínok, halál kíséretében.

A kormányok elhallgatása marad. Ennek tükrében látszik igazán azok ereje, akik a tiltások ellenére maguk védik, hogy megoszthassák az igazságot.

Nanfu Wang igazi szövetséges ehhez.

Világrajöttekor fiút vártak. A Nanfu nevet szánták neki. Aztán ő kapta. Pedig a „Nan” férfit, a „fu”, pillért jelent. Erre ő lányként mit tett?

Az igazság megbízható tartópillére lett.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.