Katona Klári Sandra Oh - Kitartón

Sandra Oh - Kitartón

Fotó: Emily Shur

Azt hiszem, vissza tudnám keresni magamban azt a pillanatot, amikor először értettem meg valakinek a történetét, hallgatva azt, hogy mennyire csak a magunk szempontjai szerint látjuk a világot. Felvetései, kifejezett érzelmei, megosztott gondjai, a problémák, amelyekről beszélt, a felém áramló ismeretlenségek sokaságával egyértelműen ezt mutatták nekem. Kifejezetten döbbenetes volt az ezt követő felismerés: mennyire nem engedi saját gondunk meglátni a másik örömét, míg boldogságunk – átmenetileg legalábbis –, hogyan csökkenti érzékenységünket mások fájdalmára, érzékenységére, élethelyzetének megértésére. Annak értését gyengíti, hogy a dolgok máshogy is vannak. Persze, hogy az együttérzésnek még az esélye is gyengül. Kisebb-nagyobb életközösségekben kap erőre az önösség, az önzés. Szerencsés – mondjuk valakire, ha egy picit is úgy érezzük, könnyebben boldogul, mint mi. De azt is legalább annyira gyorsan kimondjuk, hogy szerencsétlen. Természetesen azt is a helyzetébe való belegondolás nélkül. Körülményeinek ismerete, helyzetének valódi értése, megértése nélkül. Legyen szó bármiről, szerencséről, szokásokról, kultúráról, meglátásaink megfogalmazódnak, azok hatásai érvényre jutnak. És ez nem csak az egyes ember szintjén jelenik meg. Nemzetek, rasszok szenvedik. Olyannyira, hogy az egymással való szembekerülésük szinte elkerülhetetlen. A világban ma az látszik, hogy az emiatt kialakult helyzetek oldása nem egyszerű. Hisz továbbra is alig számolunk egymással, nemhogy a valódi mozgatókkal. Alig látunk át a saját világaink köré épített, a láthatatlanságukban is erőteljessé lett határokon.

Őszintén? Annyira nem számítottam arra, hogy néhány egyszerű, első olvasatra elismerésnek számító mondat mögül olyasmi tárul majd elém, aminek érzelmi töltöttsége kiszolgáltatottságot, elsőre nem látszó erőviszonyok működését, az identitás alapkérdéseit mutatja. Pedig igaziból semmi meglepő nincs benne. Már csak amiatt sincs, mert egy helyütt Sandra Oh elismeréseinek, elért eredményeinek hosszú felsorolása elé a közreadók egyenesen a történelmet író jelzőt tették. Mert azt a tényt, hogy a Golden Globe díjátadók történetében ő lett az első ázsiai származású, aki felkérést kapott a ceremónia megnyitására és vele az ünnepi műsor vezetésére, történelmet írónak tartják. Ahogy azt is, hogy ő az első olyan ázsiai nő, akit eddig már két Golden Globe-trófeával is elismertek. Az Emmy-díjak történetébe is úgy került feljegyzésre, mint a legtöbb jelölést kapott ázsiai színész, még a legjobb drámai főszereplő díjára is felterjesztettek. Aztán tavaly előtt elnyerte a SAG, az Amerikai Filmszínészek Szakszervezetének díját is, drámai sorozatban nyújtott kiemelkedő alakításáért.

Ázsiaiként.

Ennek hangsúlyozása miatt nem lapoztam tovább. S tudom, semmi sem tárult volna elém, ha elért eredményeit csak átfutom, kicsit elcsodálkozom azon, milyen érdekes is ez, és tényleg tovább lapozok. De nem ez történt. Érteni akartam az ázsiai származás újabb és újabb hangsúlyt kapó említését. Azon gondolkodtam, mi minden lehet ennek hátterében, amire a világ e lakhelyünkké lett részén sosem gondolnánk.

Azt már korábban tudtam, hogy Sandra Oh kanadai születésű, azt persze nem, hogy országa idén, a Kanada rend kitüntetéssel tisztelte meg. Kanada második legnagyobb érdemrendje kiemelkedő teljesítmények elismerésének szól. Jelmondatot is kapott: jobb hazára vágyva.

Sandra Oh születését jó tíz évvel megelőzőn vándoroltak be Kanadába a szülei, Dél-Koreából. Keresztény szellemben nevelkedett, ma buddhistaként a belátás, a Vipassana útját járja. Kanadai állampolgársága mellett négy éve amerikai állampolgárként is honosították. Három évvel azután, már mint ázsiai-kanadai-amerikai, büszke amerikai szavazó, aki magabiztosságukért, egyenességükért szereti az amerikaiakat, Pittsburgh-ben az utcára megy. Bejelentetlenül feltűnik a „Stop Asian Hate”, az Állítsuk meg az ázsiaiak gyűlölését menetben, majd egyszercsak megafont ragad, és a világjárvány terjedésével az ázsiaiak irányába fellobbant és terjedő gyűlölethullám miatt, rögtönzött szónoklatba kezd. Egyik kijelentése – melyet új hazája büszke állampolgáraként, az utcára vonult alapidentitású közösségének elfogadtatásáért mond – futótűzként terjed a beszéde után: „Büszke vagyok arra, hogy ázsiai vagyok.” Majd rögtön utána leszögezi: „I belong here”, vagyis: ide tartozom. Ez egy csapásra talál visszhangra az ázsiai-amerikaiakban. Mert a gyűlölet egy lassan huszonhárom milliónyira tehető embercsoport felé árad. az ázsiai, az ázsiai amerikai, a csendes-óceáni szigetvilág népeiből származókban visszhangzik egyszerre hát az, amit mondott. Azokban, akik közel ötven etnikai csoportot ölelnek fel, majd’ negyven országba visszanyúló gyökereikkel és kulturális örökségeik tiszteletében szeretnének „hétköznapi” amerikai családdá lenni. Mert oda tartoznak.

Ha őszintén szembenézünk valamivel, annak hatása erőteljesen tovább gyűrűzhet – mondja, amikor az ázsiak társadalmi ébredéséről, hangjuk hallatásáról beszél.

Azt, amit most ezzel kapcsolatban megél, nem most tapasztalta először. A középiskolában talált rá a színészetre. A színjátszókörben érintette meg először az összetartozás érzése, mint valami olyasmi, aminek az ember az életét szentelheti. A belső sürgetés, hogy színész legyen, komoly önbizalmat adott neki. Minta nem volt előtte, hogy mit és hogyan lehet, mi és hogyan válhat valóra, hiszen abban az időszakban Kanadában nem volt senki, aki az ő bőrszínével, ázsiai vonásokkal a képernyőn vagy a filmvásznon példa lehetett volna számára. Így művelt, magasan képzett szülei nem tudták törekvéseiben támogatni. Pontosabban: nem is akarták. A Nemzeti Színitanodába iratkozott – és ezzel a saját útra lépett. Szereti az akkori önmagát, a bátorságát, a bizonyosságát, amivel a kollégiumból is kiszökött, hogy az első filmes meghallgatásra Torontóba buszozzon. A szerep az övé lett, bizonyossága azóta is biztonsággal kalauzolja még a felmerülő kétségek idején is. Huszonnégy évesen érkezett Hollywoodba. Ahogy visszaemlékszik, szinte beleborzong a faji megkülönböztetés addig sosem tapasztalt elnyomásába, ami először is minden korábbi eredményét érvénytelenné tette és csak a félelmet tudatosította benne, hogy akként, akiként született, ott aligha teremhet neki babér. Végtelen kitartás és néhány segítő kellett ahhoz, míg tíz évvel később a Grace klinikában olyan szerepet kapott, amely valóban ismertté tette. A meghallgatása másik szerepre szólt, de mikor kiderült, hogy a negatív figura szerepét még nem osztották ki, azt kérte, hadd lehessen az az övé. Az ambiciózus, szembe helyezkedő nőé. Tíz évadon át maradt a sorozat szereplője. Még hasonlót sem hallottam, de kivívta magának, hogy a folyamatosan írt történetben karakterét saját ötletei hozzáadásával formálják számára. Kivívta? Ezt inkább pontosítom: kiérdemelte. Ő is ezt mondja. Mert rájöttek: mondandója van. És maradt. Egyre inkább hangot talál hozzá. Színészként. Producerként. Ázsiaiként. A rasszizmus belső érzetének és társadalmi szinten való jelenlétének megrengetőjeként. Ázsiai-kanadai-amerikaiként. Nőként. Emberként. Kitartón.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.