Katona Klári Spielberg, a gyermekfelnőtt

Spielberg, a gyermekfelnőtt

Jamie, Alexander és Nina Bernstein, ahogy erről Leonard ­Bernstein elsőszülött lánya mesél, a West Side Story bűvöletében nőttek fel. Jamie kilenc éves volt, amikor hatvan évvel ezelőtt, a musical tíz Oscar-díjjal elismert, megfilmesített változatát bemutatták. Aztán – ami csak az igazán nagy művek esetében történik velünk – az akkor szerzett első élménye vele együtt nőtt, teljesedett, ahogy egyre nagyobb, fogékonyabb és értőbb lett. A „negyedik testvért” – amiként apjuk remekművét a három gyermek emlegeti – megszámlálhatatlanul sokszor látta aztán. A három Broadway-változattól kezdve, Cher egyszemélyes előadásában született feldolgozásán át, a világ ismert és kevésbé ismert színpadainak bemutatóin és a legkülönbözőbb iskolai színjátszócsoportok színpadra állításain keresztül, egészen a punk verzióig bezárólag, a La Scala milánói, patinás színpadára álmodott megvalósulását is beleértve.

Tizenegyedik születésnapja közelgett, amikor Steven ­Spielberg apjától az eredeti Broadway bemutató hangfelvételével megjelent lemezt ajándékba kapta.

Teljesen elvarázsolta a zene, a szövegek. Minden szidás hiábavaló volt. Az ebédlőasztalnál is harsogott Bernstein muzsikájának önfeledtségben énekelt, kisfiúhangos változata. Ami meghatározó élményként élt, gazdagodott benne. „Része maradt az életemben” – mondja. A gyerekeivel, egy már később készült stúdióalbum felvételeiről hallgatta a muzsikát. Felnövekedésük közben így lett az élmény az övék is. Házi videók őrzik, ahogy különböző szerepekre váltva, fel-alá rohangálva játssza nekik a történetet. „Ott a bizonyítéka – mondja –, hogy a West Side Story mennyire átitatta, átjárta az életemet.”

A mű benne élő víziója ennyire régóta, ennyiféleképp formálódott. A filmvászonra varázslás mesterfogásainak birtokában is van azonban valami félelmetes egy mestermű újra felmutatásában. Mert ahogy beszél róla, nem egyszerű olyasmihez közelíteni, ami integritását a valaha színháznak írt legcsodálatosabb zeneként nyerte el. Igazi feladat azt megőrizve, más érzelmeken, más látásmódon – a mű és az újraalkotás szempontjából is –, kompromisszumok nélkül átengedni. Neki – teszem hozzá, mert ez a gondolat egyértelműen az ő attitűdjét tükrözi. Miként az is, ahogy azt mondja: hacsak az 1961-ben készült filmváltozata létezne, sosem mert volna a megfilmesítés közelébe sem menni.

Egykori barátja, Robert Wise Oscar-esővel jutalmazott alkotását felül nem írta volna. De miután az eredeti musical – ahogy Jamie Bernstein is meséli – bejárta a világot, számos alkotó elgondolásában fogalmazódott meg és vált így láthatóvá, azok sorába be lehet állni. Azzal senki érzelmeit sem kavarhatja fel. Az ő filmje így a színpadi mű újraálmodása, nem pedig az eredeti film újraértelmezése. Nem véletlenül mondom, hogy ez mind őt tükrözi. Neki fontos. Annak, akiként indult, amivé a kívülálló számára felmérhetetlenül nagy sikerek közepette formálódott. Annak fontos, aki gyermeki énjét mindvégig magánál tartva lett az, aki ma ő.

Jerome Robbins ötlete volt Shakespeare ­Rómeó és Júlia darabjának történetét New York felső West Side-i környezetébe emelni. Az eredeti kéziratot ennek alapján írta meg Arthur ­Laurents, a zenét Leonard Bernstein komponálta, szövegírójuk pedig, ki tudja miért, az akkor még zöldfülűnek mondott, Stephen Sondheim lett. A Montague-k és a Capuletek megbékíthetetlen viszálya a Jetsek és a Sharksok között zajlik, Tony és Maria hiszi, hogy származásuk ellenére, szerelmük a szembenállás fölé emelheti őket. A történet örök, a korok változásában hurcolt régi-új feloldhatatlanságokkal. A mai áthallások sem enyhébbek.

A rasszizmus, a szociogazdasági problémák kibontása kevéssé volt hangsúlyos a korábbi változatokban. Pedig akkor is ott feszültek, ahogy ma is. Ezért nem mindegy, hogy a fiatalabb nemzedéknek, amely most találkozik majd először a művel, a történettel, hogyan mutatja meg mindezt. Spielberg felfokozottsága, izgalma, amiről többször hajtóerőként is beszél, ennyire sok összetevős. Ráadásul sosem rendezett még musicalt. De bandatag sem volt, ahogy több-ballábas lévén, a tánc sem terepe. De aztán ­meggyőzte magát, hogy kell legyen elég kurázsija egy ilyen hosszan tartó meggyőződés mellé.

Százhárom éves apja, még a modern kor vívmányainak köszönhetően, belenézhetett a forgatásba, de a teljes filmet már a vágóasztalon sem láthatta. Pedig a fiataloknak mesélés vágya mellett, épp apja volt az okok egyike, amiért a mestermű filmrevitelét elvállalta. Vagy jó tizenöt évre megszakadt kapcsolatuk szülei válása után. Apakeresése végigvonul filmjein, az E.T. a Földönkívüli, a negyven éve bármely kultúrában ugyanolyan erővel ható történetébe is emiatt került a furcsa taszítóságában is végtelenül vonzó űrlény. Spielberg elmondása szerint az apja hiányában élni kényszerült kisfiú története ugyanis arról szól: hogyan töltsük meg újra egy magányos kisfiú szívét? Azt kérdezgette magától, milyen földöntúli mozzanat segítene a veszteségben megüresedett gyerekszívnek?

Talán, ha egy igazi Földönkívüli érkezne az életébe…

Aztán egyszer csak az ő szíve is megtöltődött. Földönkívüli mozzanatok nélkül tisztáztak minden, kettejük között feszülő nehézséget. Így kísérte aztán tovább hosszan Édesapja, akitől a West Side Story hanganyagát kapta.

Nincs a közelében olyan ember, sem rokon, sem barát, szakmai barát, aki ha róla beszél, ne említené, milyen különleges képessége van a kép nyelvén kifejeznie magát, akár egy-egy történet elmondhatalan részét helyettesítve. Amikor számomra kiderült a „naggyá váltak” több évtizedes barátsága – Francis Ford Coppola, Brian de ­Palma, George Lucas, Martin Scorsese és Spielberg –, akkor tudtam meg azt is, hogy Marty, Martin Scorsese rendszeresen nézi barátja filmjeit hang nélkül, hogy az említett képességét teljességében élvezhesse. Ez önmagában is végtelenül érdekes, arra viszont még ezt tudva sem számíthatott senki, hogy a West Side Story új változatában a spanyol párbeszédeket nem feliratozza angolul.

Átgondoltan. Megfontolásból.

Ez része lett az alapvető szándék tiszteletben tartásának. A Puerto ­Ricói banda, a Sharks fiú és lány tagjai szerepeit csak latin gyökerűek kaphatták. Ez alap kikötése volt.

S mert ez megvalósult, a nyelvük tisztelete is szempontja lett. Mert ebben a filmben nem történhet meg, hogy az angol nyelv felülkerekedik a spanyolon.

Bevon gyermekkori, megvalósult álma varázsába, most földönkívüli mozzanat segítsége nélkül. S biztosan tudhatjuk, nem egy nem beszélt nyelv tart távol bennünket egymástól.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.