Sting – még, még, még

Katona Klári | 2023.03.06. 13:47

Címkék:

zene

Olvasási idő kb. 8 perc

More of the same, please – Ugyanebből szeretnék még többet – válaszolta bravúrosan, szinte egy másodpercnyi gondolkodást sem hagyva magának Sting. Így hangzott a benne mondattá lett öt szó, ami az általa megélt összes megadatott jótól kísérve szelte át a teret, a „hogyan írná le öt szóban a hátralévő életére vonatkozó vágyait” kérdésre.

Mielőtt kitört a taps, egy pillanatra szinte minden megállt. Aztán az ujjain kiszámolt öt szó erőteljes esszenciája mindkét oldalon hatott. Rá éppúgy, mint azokra, akik hallgatták. A hatás oda-vissza áramlása megtörtént. Fellélegzett. Elmosolyodott. Örömmel nyugtázta, hogy megint sikerült az áramoltatás, aminek szerintem, egyszerűen mestere lett. Csak mert volt mersze már gyerekként mást akarni, választani, dönteni, aztán kicsivel később aszerint lépni. Különben aligha ismertük volna meg. Ha a papírformának engedve, nagyapja nyomdokain, hajóépítőnek áll.

Gyerekkora egy hajógyár árnyékában telt. Az árnyékában. Érzetei szerint képletesen és szó szerint. Az utcájuk végét óriáshajók torlaszolták el, az év nagy részében a nap sugarait is kitakarva előlük. De egy ráhagyományozott, rozsdás húrú spanyolgitár hozzásegítette, hogy saját útjáról kezdjen álmodozni. S még csak nyolcéves volt, de már a hajók szimbolizálta messziség meghódításáról gondolkodott. Egy visszatérés ígérete nélküli, felszabadító kihajózásról. Ha a hajók tehetik…

Nem volt kellemes a hajógyár ilyesfajta közelségében élni. Mert hangos volt, veszélyes, mérgező anyagokkal teli. A büszkeséggel munkába, majd onnan hazatartó nőket és férfiakat figyelte, akik a Földön valaha elképzelt legnagyobb hajók építésén dolgoztak ott, az ő utcájuk végében. Figyelte őket meg a nagyapját. Nem tudta elképzelni, hogy sorsa az övékéhez hasonló legyen, hogy egy napon majd beérje a környéken végezhető néhány munka egyikével. Nem akarta más álmát élni. Még ha az a nagyapjáé is. Már volt sajátja. Mert bármennyire ütött-kopott volt az a kapott gitár, mire megtanult rajta játszani, a hathúros életre szóló barátja lett. A cinkostársa – gondolta. Mert vele megléphet abból a számára szürreális ipari közegből, hogy mint a hajók, vissza se térjen.

Dalírásról álmodozott. És mindenről, ami aztán meg is történt vele. Arról is, hogy rengeteg embernek énekel majd, hogy ismert lesz, hogy gyönyörű és jó feleséget talál, hogy családja, gazdasága lesz. Vidéki háza, szőlője.

Előbb dalai lettek. Aztán a tanárságból, az esténként élt jazz zenekaros életéből váltva, világhírű zenekara lett. Sikerességük csúcsán álmodott magának mást. Az újkori cinkostárssal, elsődleges hangszerévé lett, a mára ütött-kopott basszusgitárjával kezdett a Sting-létbe. Mert megint jól álmodott. Csak az átmenetileg üres papírlapokra nem számított. Arra, hogy első beteljesült álma, a dalírás elhagyhatja. Értetlenül állt a történés előtt. A nem-történés előtt. A dalok elmaradtak, a papírlapok üresen maradtak. Napról-napra, hétről-hétre, amik a hónapok egymást követésében évekké lettek. Dalok nem, csak a kérdések jöttek. Az önmagának feltettek. Nem tudta, megsértette-e az isteneket, hogy így elhagyták. Adomány volt-e csak a dalírás? Nem lett volna szabad legbensőbb gondolatait mások szórakoztatására átadni? Túl sokat osztott meg magáról? – tépelődött. Aztán gondolkodott: nem azok lettek-e a legjobb munkái, amelyekben másokról mesélt, nem magáról? Az ego beleszólása nélkül? Még nem volt válasza. Aztán eszébe jutott, amit mondani szoktak: arról írj, amit ismersz. „De ha az nem én vagyok, akkor ki és mi az?” Megdöbbentette, amire rájött: elvesztett múzsáját csak abban a környezetben találhatja meg, ahonnan átgondoltan kiküzdötte magát, ahol nem akart élni. Csak azok között találhat rá, akik közül száműzte magát. Az irántuk és az egykori környezete iránt való tisztelet megébresztése magában, utat nyitott a daloknak. Mert jöttek, mintha csak egy jelre vártak volna. A döntésre, hogy visszatér és elmondja történeteiket.

Utánozhatatlanná lett benne.

Mert utánozhatatlan a viszonya a zenéhez, a szöveghez.

A meglepetés miatt. Ami számára minden zene esszenciája. Azt keresi saját dalai írásakor is. Annak hiányában az első pár taktus után semmit sem hallgat tovább. Megtalálta azokat, akikkel hasonló érzetek mentén gondolkodnak. A kompozícióban, ami a meglepetés erejével hat. Első szólólemezén a világ legnagyobb jazz muzsikusaival találtak ehhez teljes egyetértésre. Tizenhét Grammy-díjából az egyiket ezért a létrehozásáért kapta, amin partnerei Brandford Marsalis, Kenny Kirkland, Derryl Jones és Omar Hakim voltak. Hat évvel ezután jött el hozzá meghallgatásra Dominic Miller. Több órás együttjátékuk egyre felszabadultabb lett, mert a fiatal gitáros az esélytelenek bátorságával váltott Sting kérésére műfajról műfajra. Azt hitte, a meghallgatás első, kínosnak érzett perceiben már rég kiesett az esélyesek közül. Aztán igazi ajánlatot kapott. Máig érvényest. Muzsikusként, gitárosként, szerzőként, Sting zeneileg inspiráló értőjeként. Közös tanáruk van. Johann Sebastian Bach. Az örökérvényű zenei meglepetések tudója.

Életük része.

Egyfajta ösztön vezérli, abban is, ahogy Sting nem akar stílusokhoz kötődni, önmagát szabályokhoz alakítani. Csak csinálja, amit valóban érez. Hálával szerencsésségéért, hogy megteheti, hogy zenésztársai hozzájárulásával a zene teljes spektrumát bejárhatja. Ahol bármilyen apró ötletkezdeményből kompozíció lehet. Egy szikrányiból is. Ami aztán a dalszerkezetbe illeszthető. A tradicionális – a divatosnak nem feltétlenül tartott – dalszerkezet ugyanis történetmesélésének alapja. Amitől az első átadható sorok, sorsok, helyzetek, személyek történetei benne továbbadásra formálódnak. Megoldásokra törekedve. Úgy szeretne mesélni. A modern zene szerkezete minimalista, körbejárón ismétlődőnek tartja, ami nem emel át, nem segít tovább. Pedig a zene képes erre. Ezért sajátjával senkit sem tartana benne valami hajtogatásában. Magát sem, mást sem. A tovább vezető úthoz segítő megnyugvás nélkül ezért számára nincs is kompozíció. Ha viszont azt sikerül megteremtenie, akkor az sem baj, ha bizonyos dalok nem lesznek népszerűek. Egy album zászlóshajó-dalai mellett a létrejöttük akkor is fontos, szükséges. A kockáztatás része. Ami nélkül szerinte semmi sincs. Művészet végképp.

Tudja, hisz művészetet teremtett – amihez a hajógyár árnyéka, a ráhagyományozott gitár, az elvágyásból született döntés, sőt Queen Mother, az Anyakirálynő neki szóló integetése is hozzátett utcájukban, miközben a Rolls-Royce a hajógyár felé gördítette –, amihez a Beatles nélkül azonban sosem kerülhetett volna közel.

Példájuk önmagába vetett hitének alapja.

Erős alapzat lett.

Utánozhatatlanná tette, aki hálásan szeretne még, még és még abból, ami eddig volt.

Nyitókép: Wikipédia

Még több olvasnivaló a témában.

Bosszúpolitikával rontja tovább a kormány a megítélését

Lakner Zoltán

Ismét a különállását hangsúlyozza a magyar külpolitika, így aztán nemhogy csökkenne, de inkább növekszik azoknak az ügyeknek a száma, amelyekben a magyar kormány a nyugati szövetségesektől távolodik, miközben az orbáni vétópolitika letörésére is egyre határozottabb válaszok érkeznek – végeredményben egyre erősebben romlik az ország alkupozíciója.

Elolvasom

A válság felértékelte a zuglói modellt

Lakner Zoltán

Szakmai és civil siker, hogy Zugló önkormányzata egyelőre nem foglalkozik a helyi szociális modell elvetéséről szóló javaslattal. Scharle Ágota közgazdásszal, a Budapest Intézet vezetőjével, a modell egyik kidolgozójával Lakner Zoltán, a Jelen főszerkesztője arról is beszélgetett, hogy a Zuglóban kialakult vita alkalmat teremthet akár egy a szociálpolitika valódi szerepét tisztázni hivatott párbeszédre. A beszélgetés az Új egyenlőség podcast-sorozatának része.

Elolvasom

Az árpádsáv színei és az MLSZ

Krajczár Gyula

Érdekes vitát folytatott le önmagával a Magyar Labdarúgó Szövetség a közelmúltban arról, hogy vajon nagy-Magyarország kontúrja és az árpádsávos zászló – vagy hogy őket idézzük: „az árpádsáv színei” – rasszistának, kirekesztőnek minősülnek-e, netán hordoznak-e politikai üzenetet.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Rékassy Balázs: Az orvosi kamara úgy érezte, mintha pofon vágták volna

Tóth Ákos

A Magyar Orvosi Kamara mindvégig egyetértett nemcsak az egészségügy átalakításának szükségességével, hanem az irányával is, ahogy azzal is, hogy a háziorvosi ügyeleti rendszert modernizálni kell – derült ki az Új Egyenlőség legújabb, a Jelen oldalán is meghallgatható podcast-adásából, amelyben az Új Egyenlőség szerkesztője, Kiss Ambrus Rékassy Balázs szakközgazdásszal, egészségügyi menedzserrel beszélgetett a kormány és a MOK közötti konfliktusról, amelyet a kormány a maga részéről azzal oldott föl, hogy brutálisan, egyik napról a másikra megszüntette a kötelező orvoskamarai tagságot.

Elolvasom
Keresés