Katona Klári Tina párhuzamos útja

Életünk egyik kísérőjelensége kora gyerekkorunktól hat ránk. Alig észrevehető, mert legtöbbször az óvásban, a szeretetteljes figyelmeztetéseiben rejtőzik. Nehéz hát észrevenni járulékos beszüremkedéseit, gyengítéseit. Mindazokat, amiket érkeztével észrevétlenül is tudatosít. Szeretteink, a hozzánk közelállók, a barátok, a példaképeink által ér el bennünket, akiknek jóindulatú figyelmeztetéseit vizsgálgatni miért is akarnánk? Beléjük vetett bizalmunk mögé miért nézegetnénk?

El fogsz esni – ismételgetik, és tényleg. Hidd el, az nem neked való – és elhisszük. Korai még neked – figyelmeztetnek. Aztán egyszer arra ébredünk, hogy azzal kell megbirkóznunk: „ahhoz” már túl késő…

Mert van valami lényeges, amit a jószándékkal teli tanítások továbbadói rendszeresen figyelmen kívül hagynak: a másik. A képzelőerejével, rátermettségével, találékonyságával, adottságaival, potenciáljával együtt. A benne rejlő életképességről nem is beszélve. Így sodorva bárkit a bátortalanság, a kétségek, a korai feladások, a visszahúzódások mezsgyéjére. Könnyedén újabb kétségekig, gyakran önmaga megkérdőjelezéséig juttatva bárkit. Mert ezt okozzák az életképességük és képzelőerő-korlátaik igazságát alapként tekintő tanításokkal.

Hosszú az útja a mindezektől való függetlenné válásnak.

Igazi áldás a felülkerekedés.

Ahogy azok léte is, akik valamilyen formában képesek ennek folyamatát megsegíteni.

Közülük az egyik biztosan ő, akire segítőként csak kevesen gondolnának. Pedig tízmilliók élnek felé rajongással. Szeretik, ismerni vélik. De valami mást látnak benne. Elsőre nem gondolnának rá – a kétszázmillón felüli lemezeladás és a nevéhez kötődő, minden előadót felülmúló koncertjegyeladási rekordja mellett – az életét spiritualitásban alakító emberként, nőként. Pedig ez az igazság. Az ő igazsága magáról. Amiként magára gondol: Tina Turner.

A spiritualitás nem kötődik felekezethez, filozófiákhoz, papsághoz – mondja. Számára az a bennünket körülvevő univerzummal való kapcsolatfelvételen keresztüli ráébredés személyes folyamata. Egyre nagyobb nyitottságban, az élőség, a létezés kívánatos szintjeiért – mondom, mert ezt értem szavaiból, mondataiból. Félreérthetetlenül. Sorscsapásokban való megmérettetések ellenére is. Mert a buddhista tanok elsajátítása és negyven évnyi kitartó gyakorlása után is érték megpróbáltatások. Amit annyian gondolunk személyes tragédiának, ha rólunk van szó.

A „jóindulatún óvó” tanításokból ugyanis mindannyiunknál elmaradt a megmérettetésekre való felkészítés. Vagy legalább az azokhoz szükséges szellemi erőnlét megszerzésére való figyelmeztetés, ha már a megtanításához nem volt elégséges tudás.

De ő is ennek hiányában nevelkedett…

Amiatt, ami szellemi fejlődésének ötödik évtizedében történt, rengeteg kemény kérdést kellett feltennie önmagának. És mert már annyi mindent tett spirituális fejlődésben magáért, nem hagyhatta érvényesülni a könnyebb útra jellemző szemhunyásokat.

Már rég megtanulta a nehézségeit fejlődése szolgálatába állítani. A tovább haladás és a feljebb lépés érdekében. A megmérettetések listája az utolsó évtized előtt is jó hosszú és „gazdag” volt. Boldogtalan gyermekkor. Az irányába mutatott anyai szeretettelenség, majd az elhagyás. Bántalmazó házastárs. Megakadt karrier. Anyagi összeomlás. Most egy betegségsorozat okainak megértésével kellett megküzdenie és Craig fia értelmetlen halálával.

Az út elején túl sok külső körülmény látszott számára megváltoztathatatlannak. Kézben tarthatatlannak. Életmegváltó lett hát a segítő felismerés, amitől megértette: az egyetlen, ami változtatható, az saját hozzáállása a nehézségekhez. Az, ahogy a felmerülő kihívásokra felel, ahogy a megmérettetésekre reagál. „Mert béke teremtődik, ha az ember a jobbik énjének érvényesítésén munkálkodik. Ez nyit utat a legértékesebb, belülről érkező segítségnek.” Szüksége volt rá. Az úton végig.

Ahogy valamennyiünknek – teszem hozzá magamban, mert tudom, ő is ezt gondolja. Ezért döntött úgy, hogy az évtizedek óta dédelgetett álmot megvalósítja. Megosztja személyes fejlődésének történetét. Javunkra. A bennünk létrehozható változásokat segítve, a nehéz idők terheltségeinek enyhítéséhez.

Ötven éve, a buddhista tanok gyakorlása, a mindennapos mantrázás kezdete óta készült a spirituális ösvényének bejárása közben szerzett tudást megosztani. De ki akarta várni a megszólalás legjobb pillanatát, amikor biztos az átadás módjában, amikor készen áll a mondandóra, s már igazán van mit mondania. A világjárványban bolygószinten roppant meg a reménységbe vetett hit, ami rengeteg megválaszolatlan kérdést hozott felszínre. Életünk jobbá tételéhez készült útmutatóját közreadni, időszerűbb nem is lehetett. S nemcsak az időszerűség, de az ő hitelessége miatt is. Élete példázza, mennyire valódi az, amit átadásra szánt. A semmiből reményt csiholni, korlátozó tényezőket áttörni, sorscsapásoktól terhelten a legnagyobb magasságokig jutni, mind az általa átélt bizonyítékai a lehetséges sorsfordításnak.

Igazi mélységek megjárása idején kezdett mantrázni. Egyedül, csoportban. Naponta. Gyakorlása hamar elhozta számára a felismerést, hogy ami élete jobbra fordításához kell, az benne él. A változáshoz, a változtatáshoz, központi gondolatként, egy ősi elgondolást követ: a méreg orvossággá változtatását. „Changing poison into medicine.”

Egy technika arra az esetre, ha bármi negatív ér, akár méreg erejű is. Akkor meg kell találnod a benne rejlő értéket – magyarázza, hogy azt kiszűrve az előnyödre fordíthasd, és így már orvosságként hasson rád, a lelkedre. Komoly gyakorlást igényelhet ennek alkalmazása – gondolom, majd rögtön azt is, hogy nyilván attól sosem riadt vissza. Ahogy a tanulástól és a napi gyakorlás betartásától sem. Egy gyermekkori megértéstől vezetett ide útja. Baptista, hitgyakorló családját és közösségüket látva azt kívánta, bárcsak élnék is azt, amiben hisznek, amiről a példabeszédeik szólnak, mert akkor sokkal boldogabb életet élhetnének.

A jó, a valódi életminőséget, a boldogság megélését kereste, de sosem csak magának kívánta. A bátorítás második természete lett és maradt, s azt sem csak szűkebb környezetének szánta. Minden színpadra lépése előtt egy órán át zengette alap mantráját.

„Nam-myoho-renge-kyo”, a XIII. században élt buddhista szerzetes Nichiren mantráját, az akadályokon való túlkerüléshez szükséges kitartásért, a tiszta élet beteljesítéséért.

Amikor már stadionokat töltött meg világszerte, a koncertek előtt minden egyes embert imájába foglalt közönségéből, hogy képesek legyenek valódi boldogságuk felé fordulni.

Magáért az arra való képességért imádkozott, hogy pont azt ébreszthesse meg a jelenlévők lelkében, amire a remény szikrájának életben tartásához szükségük lehet.

Szándéka tiszta és erős maradt a boldogság elérésének ösztönzésében.

Minden akadályon túlkerülve hangoztatja, hogy egyikünkből sem hiányzik ahhoz semmi, hogy a boldogsággá magunk váljunk.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.