Katona Klári Tom Shadyac én vagyok az

Az élet megértéséhez, értelmének megtalálásához az emberiség történetének máig örök kérdése: „Ki vagyok én?” S miért örök? Mert a megválaszolása egyre késik. Az identitással való azonosulás már sokakat akadályozott a válasz megtalálásában, egyetlen egyszerű tény miatt: identitásunk a „mi vagyok?” kérdésre ad választ. Amiként, akiként élünk. Művészként, munkásként, bármiként, amiként a foglakozásunk, nemzetiségünk, pozícióink, a társadalomban, a családban játszott szerepünk alapján azonosítjuk magunkat. Amik ekként tesznek meghatározhatóvá bennünket. Amik között sok, kényszerűségből felvett is van. De a létezésünk független tőlük, hisz az a legértékesebbnek tartott identitás megszűnésével sem szűnik meg. Így egészen biztos, hogy a ránk leginkább jellemző sem adhat arra a kérdésre választ: „Ki vagyok én?”

Tom Shadyac máshogy kérdezett. Azt nem lehet mondani, hogy ok nélkül. Az ok pedig rideg tényeket hozott. Negyvenkilenc évesen, terepbiciklizés közben – fő identitását tekintve filmrendezőként – balesetet szenvedett. Kiemelkedő sikeressége mindenestül alámerülni látszott a nagyfokú agyrázkódás okozta és az abból eredő, felbecsülhetetlen ideig ható trauma utáni állapotban. Lesötétített szobában a fényektől, a hangoktól még talált valamiféle védelmet, de az az állandósult zajon a fejében nem segített, ahogy nem enyhíthetett a kínzó hangulatváltozásokkal vívott küzdelmén sem. A tradicionális, de az alternatív gyógyítás kezelései is hatástalannak látszottak. Az átélt, több hónapos kín és megpróbáltatás után úgy érezte, feladja. A halál gondolata elsőre nem tűnt ijesztőnek. De egy pillanatra azért kizökkentette állapotából. Igaz, először csak annyira, hogy azon elgondolkodhasson, mit mondana a bekövetkezte előtt? Mit mondana, mielőtt ezt a világot elhagyná? Annak a pillanatnyi feltisztulásnak célja lett. Rájött, szeretné megosztani azt, amit átlátott. Amire rálátott.

Az élet, amit addig élt, onnan, ahol most épp volt, hazugságnak látszott. A játszma, amit megnyert, s amelyről végig azt gondolta, hogy segít a világnak, úgy tűnt, épp az egyike világunk rombolásának. Kemény felismerés volt, de valahogy úgy látszik, időt és életet nyert általa. Mert elzárkózásában, izoláltságában a külvilágtól, a kapcsolatoktól, a kínzó állapot egyszercsak váratlanul, felszakadni látszott.

De honnan is jutott idáig?

Tom Shadyac minden akadályt meglépett ahhoz, hogy Hollywood egyik legsikeresebb rendezője, producere és forgatókönyvírója legyen. Jó néhány kötődik nevéhez a legnagyobb kasszasikerek közül. Csak az „Ace Ventura: Állati nyomozó” a „Patch Adams”, a „Minden6ó” közel nyolcszázmillió dollár bevételt hozott filmstúdiójának. S ez csak a töredéke sikerességének. Persze, hogy új élet kezdődött számára. A gazdagsághoz illő. A tehetség, a szerencse, a siker összeadódásakor élhető életforma. Autógyűjteménnyel, magánrepülővel. Másfél hektárnyi földdel övezett kastélyban.

A felépülésével mindenen változtatott. Megszüntette a szükségen felüli felhalmozást, aminek részévé vált. Amikor már az utazáshoz is elég jó állapotban érezte magát, útnak indult egy négyfős stábbal, hogy felkeresse azokat, akik az életet más szemszögekből nézik, magyarázzák, élik. Hogy tudósokkal, vallási vezetőkkel, történészekkel, természetvédőkkel, filozófusokkal beszélgessen. Jelentős elmékkel. Azokkal, akik egy jobb jövő érdekében esélyteremtő válaszokat akarnak adni egy lefelé tartó spirálba került létezés valódi, védelmező megváltozásához.

Nem kérdezte hát: „Ki vagyok?” Hanem azt: „Mi a baj a világgal? S mit tudnánk kezdeni a bajokkal?” A kérdést így felvetni már csak azért is fontos, mert hordozza, hogy nem feltétlenül ismerjük az emberiség és az élőhelyünk valódi helyzetét. Ahogy azt is hordozza, hogy az elméletek, a teóriák, a szétesett világkép egyre kevésbé segít életben tartani magunkban azt az elgondolást, hogy valójában bármivel tudnánk valamit kezdeni. Hisz a híradások többsége, a kétség és félelemkeltés nem igazán enged cselekvőképességünkre gondolni. Annak határtalanságára pedig végképp nem. Mégis belevágott, hogy kérdéseivel szikrát adjon beszélgetésekhez, a dokumentumfilmessé lett, bolondozós komédiák rendezője. A megkérdezett hozzáértők közül csak egyetlen egy ember ismerte filmjeit. Pár kiemelkedő másodperce az öniróniának, önfontosságunk helyretételének az, ahogy a világ különböző tájain felkeresett, területeik kimagasló személyiségeinek visszakérdezéseit látjuk gyors egymásutánban a képsorokon, a híres „Ace Ventura” cím hallatán: „Mi? Hogy mondta? Micsoda? Nem értem. Mit? Nem. Sosem hallottam róla”. De ő már azzal a nyugalommal mosolyog ezen, mint aki a feltett kérdése előtt lényeges megértésekhez jutott.

Mert nyilván így volt. Amúgy azokat így fel sem tudta volna tenni. Hacsak nem sejtette volna, hogy az, amit problémának látunk, valójában csak valaminek a mutatója, jelző zászlaja. Az alatta megbúvó métely rejti a bajt.

És szóba kerül minden, ami a problémák mélyén húzódik. A szerzés, a felhalmozás, az együttműködést kioltó verseny. A szemlélet, amely még mindig tartja magát és torzít, miszerint anyagból vagyunk, s így anyagszerűen, mechanikusan működünk. Pedig egyszerű a cáfolat. A gép darabjaira szedhető, összerakható, újra működésbe hozható. Egyszerű érteni, mi az alapjában véve különböző a gépek és az élet hordozói között. A szemlélet nyomására társadalmunkat mégis úgy működtetjük, mintha egy gépezet részei lennénk és a világ egy gépezet volna. Persze, hisz él az az elgondolás is, hogy ami nem mérhető, nem manipulálható, nem ízlelhető, nem tapintható, az nincs is.

A legkülönbözőbb területek értői, ismerői az egység, az együttműködés szem elől vesztését emelik ki oknak. Különállóságunk erőltetett dicsőítésének szemlélete bekerült az oktatásba és az eleve a kikerülhetetlen versengésbe juttat.

Megtanít valaki más kárára jelentőssé válni.

Ennek igazságtalanságát látta át. Nem először. Tom Shadyac már a nagyfilmes forgatócsoportján belül is érezte ennek feszítő mivoltát. A kibillent egyensúlyt. Az összeadódások döntésig vitték. Gyógyulássá tette felépülését.

Gyakorlatilag a teljes vagyonától megvált.

Azt mondja, a változást kis lépésekkel érte el. Először a nagy birtokot adta el, a műtárgyakkal együtt. Majd már magángép sem volt. Biciklivel jár dolgozni. Állást vállalt a helyi egyetemen és Malibu északi részén egy más szemléletet követő közösség tagjaként, a mobilházak egyikébe költözött.

Időnként megszólal benne egy régi hang és azt mondja: őrült vagy. Mert hátrahagyott mindent egy olyan életformáért, amelyre nem mondják majd, hogy milyen sikeres életet élsz.

De ennek épp az ellenkezőjét éli meg. Érzékenységét a világra. Aminek állapotán a sajátunk változtatásával tehetünk. S hogy pontosan ki?

„Én” – mondja. „Én vagyok az.”

Ez a válasza.

Ez a válasz.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.