Katona Klári Viola Davis, a jelzőfény

Egészen kicsi voltam, mégis, tisztán emlékszem a felnőtt arcon megjelenő csodálkozásra, ami váratlan kérdésemet követte: „Tanulhatnánk mások hibáiból?” „Nem” – hangzott az azonnali válasz. Eltántoríthatatlanságban. Attól meg az én arcomra ült ki a csodálkozás. Éreztem, hogy elkerekedik a szemem, arcizmaim hirtelen felfelé mozdulásától pedig a szemöldököm is feljebb emelkedett. A kategorikus nem ridegsége ott maradt kettőnk között a levegőben. Fogalmam sem volt, mi lehetett ennyire elutasításra való a kérdésemben. De azt tudtam, olyasmit hoztam fel – ha koromhoz képest meghökkentő volt is, váratlan és zavarbaejtő –, ami érvényes. Ami segít. Ami eligazít. Amit nem hagyhatok hátra. Amit meg kell vitatni. Ha mással nem megy, akkor hát magammal.

A pillanat átélése mélyen velem maradt. S ma tudom, onnantól kezdve sosem féltem álláspontjaimat mások cselekedeteiben megméretni. Elgondolásaimat, lépéseimet másokéinak tükrében megfigyelni, átlátni, megérteni. Nem féltem, ő viszont igen. Később erre kellett rájönnöm. A hozzám közelálló felnőtt megrettent. ­Attól tartott, amitől én egyáltalán nem: ha igennel válaszol, álláspontja megtartásának esélyei gyengülnek.

Saját összezavarhatóságától tartott.

Nem tudott a tisztábban látás hozadékára gondolni, amit sajátjának egy másik álláspontban való megmérettetésével nyert volna.

Nekem úgy tűnik, emiatt van egyre kevesebb példakép is. Pedig a másik nagyszerűségének észlelése, a megoldásaira, szándékaira való rálátás lerövidítené a céljaink felé vezető utat. Kevesebb lenne az eltévelyedés. Ahogy a más hibájából tanulással nemcsak az érzelmi próbatételek, de sok kényszerű csalódás átélése is elmaradhatna az életünkből. Kimaradhatna a kerülőutak bejárása.

Mert bizonyosságunk minden félelmet megtörhet, ami állásfoglalásunk gyengülését illetően felmerülhet bennünk. Éljünk aztán bármelyikkel – a mások hibái, vagy mások példaértékűségének tükrében való megmérettetéssel –, hozadék-ajándéka a miénk lesz.

Viola Davis ettől gazdag.

Megmérette elgondolásait a múltjában, a benne szereplők nagyszerűségeiben és hibáiban, hogy tisztázott elkötelezettséggel és figyelmének összpontosításával építsen jövőt és sikert. Nem akármilyen sikert. Jelentőséggel bírót. Minden részletében. Sikert, aminek gazdagsága tovább osztható. Ami felelősségvállalással jár. Amiből, ha csak neki jut, az kevés. Színesbőrű nőként végképp. Mert a nyomába lépők számára is utakat, kapukat kell tudnia nyitni. Kevesebbel nem éri be, az eddig – egyetlen fekete bőrűként – a legtöbb Oscar-jelölést kapott, Oscar-díjjal is elismert, Primetime Emmy- és Tony-díjas színésznő, aki ötéves korában kapta kilenc éves nővérétől az első, termést ígérő gondolati magot. „Mivé akarsz válni?” – kérdezte a még szintén nagyon kislánykorú testvére. Megnyugtat, hogy igaz, amit mindig is gondoltam: ott van a megértés magas szintje a kicsi korban. Így történhetett, hogy a kérdés gondolati magva igazi termőtalajra hullt Viola lelkében. Pedig az élet, amibe érkezett, nem bővelkedett ígéretekben. Siralmas szegénységet éltek. Ezt később hajtóerőként használta egy jobb élet megteremtéséhez. Central Falls városának pedig jelzőfénye lett, ahogy James A. Diossa, valaha volt legfiatalabb polgármestere beszél róla. Jelzőfénye lett a mindent magában hordozó városnak. A csodálatost, magával ragadót és minden mást is, ami ott a legkevésbé sem volt az.

A latin gyökerekkel született polgármester számára, aki nyolc éven át maradt hivatalában, Viola Davis volt a folyamatosan erőt adó inspiráció célja elérésében. Hogy a város közösségének szánt méltóbb élethez szembe szálljon a makacs szegénységgel, amelyben mindketten felnőttek. Ami mások szemében a várost, az ott élők helyzetét kiábrándítón a minden élhető legaljához tapasztotta. Ennek megváltoztatásához adott neki kapaszkodót saját elképzelése mellé Viola Davis kiemelkedése. Kiútja megtalálásának tükrében még a kiábrándultság is elérhetőségbe fordíthatónak mutatkozott. Utcát nevezett el róla. Az iskolába vezető utat. Arra gondolt, ez segít a gyerekeknek igyekezetük megtartásában, hogy céljaik világosak maradhassanak, érvényre juthassanak. Úgy beszél az egészről, mintha ő is az utak lerövidíthetőségében hinne – gondolom.

Olyan, mintha Viola Davis a sikert, a siker, a sikeresség lényegét is így fejtette volna meg. És nem tartotta meg magának. Vette a bátorságot, hogy beszéljen is arról, amit látott, amivel saját álláspontját összevetette, megmérettette. A hibákkal, félreértésekkel, amiket a sikeresek közé kerülve tapasztalt. Látta a kiábrándultságot elképesztő sikerek nyomán, a kimerültségbe torkolló igyekezetet, ami a megszerzéséért folyt. Látta a kiégést, amit a belopakodó csalódás okozott, mondván: ennyi az egész? Amit aztán a végtelen üresség követ. Látta, mekkora csapda ez. Ő nem kérdezett senkit, hogy tanulhatna-e a másik hibáiból. Tudta, hogy igen. Tanult.

Mindenben az elfogadáson keresztül fejlődött, a jó és rossz elfogadásában erősödött. Figyelt, megértést talált, felismerésre jutott: még ha minden megadatik is, akkor is lesz egyfajta behatároltsága a megkapottaknak, az elérteknek. Egészen addig, amíg nem kezdesz egy valóban értelmes életet élni. Egy jelentőségteljeset. Felelősséggel telit – mondja. „Mert ha elérted a vágyott sikert, az addig semmit sem ér, míg ki nem terjeszted másokra is. Amíg csak egy emberé, csak neki biztosított, addig nincs esély a változtatásra, ami a siker legfontosabb hozadéka lenne. Mert megosztása hiányában semmi sem változhat tőle. Ahhoz szét kell szórni a gazdagságát.”

Férjével alapított produkciós cégével erre köteleződött el. Miért is lenne másképp? Hangja hallatásához tenni is kell. Azt pedig hallatja, másokért. Az utána következőkért, a vele egyidőben élőkért. Nőkért, színésznőkért. Cégével lehetőségeket teremtve, adva.

Járja az útját. Szenvedélyes elkötelezettséggel a szakmaiság iránt. A legszilárdabb alapnak tekinti a mesterségbeli tudást. Számára ezért Meryl Streep a színészek színésze.

Elismert. Az idevezető út nehézségei ellenére, aminek az éhezés, a téglával megdobáltság ugyanúgy része, mint a mindenek fölött álló Juilliard-­színészképzés. Vagy a szépség, a fekete nő, a fekete főszereplő új értelmezésének szükségessége a maga számára, hogy mindezeket el tudja fogadtatni. Nem találták elég szépnek, kecsesnek, túl „ilyen” és „olyan” volt a közönségből sok fehérnek, feketének. Amíg egy napon rá nem jött: van lehetősége a vele kapcsolatos fanyalgások visszautasítására. Megtette. Onnantól kezdve építve, fejlesztve tovább azt, amit önmagáról tud, s ami ettől érvényes. S mára azt érzi, bármit is tesz, mond, játszik, amit él vagy megél, abban a valós lénye van. Ami mindenen átemeli.

Jelzőfénnyé teszi.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.