Miközben Magyarországon egyre szélesebb rétegek kapcsolódnak be a tanárok megalázó bérezése és a sztrájkjog súlyos korlátozása miatt kibontakozó tiltakozó megmozdulásokba, sőt korábban nem látott szolidaritás bontakozik ki szülők, diákok és pedagógusok között az oktatási rendszer jobbítása érdekében, addig a világ számos országában is a tanulás, az iskola áll a közérdeklődés fókuszában.

Valójában egyfajta csendes forradalom zajlik, amelynek középpontjában olyan kérdések sűrűsödnek, hogy „mit oktatunk?”, „kinek oktatunk?”, „hogyan oktatunk?”, „mi is az oktatás valódi célja?”, „mit vár el az iskolától a munkaerőpiac és mit a szülő?”. Soha nem volt ugyanis akkora szakadék az iskolában folyó oktatás-nevelés-tanítás és az iskolán kívüli világ között, mint ebben az időszakban.

Míg az iskola a legtöbb országban pontosan úgy működik, mint a múlt században, addig a gyerekek már a 21. század szülöttjei, zsebükben egy nagyteljesítményű számítógépet hordoznak, amely biztosítja számukra az elérést a világ összes könyvtárához, méghozzá másodpercek alatt.

Most, amikor a magyar utcákon, szerte az országban élőláncokat hoznak létre a diákok a tanáraik jobb megbecsülése érdekében, amikor a szülők egyre nagyobb számban érzik át, hogy az oktatásban már korábban kialakult, de évről-évre egyre mélyülő válság súlyos következményeit a gyerekeik is cipelik, a válság lehetőség is lenne egyben, hogy ne csak a pedagógusok bérezéséről essék szó – ami nagyon fontos kérdés –, hanem arról is, mit várunk el az iskolától a 21. században, vagyis mi a tanulás valódi célja.

Persze egy ilyen súlyos történelmi pillanatot már korábban is elmulasztott a magyar társadalom és a politika egyaránt, hiszen a Covid időszaka a magyar oktatási rendszer újragondolását is szolgálhatta volna. 2020 kora tavaszán mindössze egyetlen hétvégét kaptak a gyerekek, a szülők és a tanárok, hogy alkalmazkodjanak a magyar oktatás történetének eddigi legradikálisabb kísérletéhez. Érdemes felidézni: azon a bizonyos márciusi pénteken a miniszterelnök reggel még megfenyegette a pedagógusokat, hogy ha nem mennek be tanítani, akkor a hiányzást fizetés nélküli szabadságként számolják el, majd a közvélemény-kutatási eredmények hatására este bejelentette, hogy hétfőtől minden gyerek otthon marad, az oktatás digitális platformokon folytatódik.

Ami az úgynevezett „digitális munkarendben” történt a legtöbb iskolában, az élesen rávilágít arra, hogy milyen mértékben maradt le a magyar közoktatás az elmúlt évtizedekben azokhoz az országokhoz képest, amelyek a tartalmi és módszertani megújulásban élen jártak. E ponton fontos megjegyezni: nem az volt a sokkoló, hogy kiderült, a pedagógusok és a diákok egy része nehezen kezeli a digitális technológiát. Sokkal inkább az mutatta meg magát pőrén, hogy a magyar oktatás szemléletmódja beragadt a 20. század második felének szocialista iskolakultúrájába.

A legtöbb iskolában ugyanúgy néz ki egy tanóra a 21. században, ahogy 40-50 éve. Ülnek a gyerekek egymás mögött a padokban, a tanár előttük állva a táblánál magyaráz. Azt gondolhattuk, hogy a két tanévre is kiterjedő, az oktatási rendszerre kényszerített „digitális munkarend” ebben a szemléletben beindít valami változást. A TanárBlog.hu szerzői, Nádori Gergely és Prievara Tibor középiskolai tanárok a járványidőszak közepén azt írták: „…belátva, hogy a középiskolásoknak egy teljes tanéve volt abnormális, esélyünk lenne arra, hogy változtassunk akár a számonkérések és értékelések rendszerén, akár a tananyagszervezésen vagy radikálisan a tanítási módszereken is. Kihasználva ezt a különleges helyzetet, egy hatalmas ugrással kerülhetne át a magyar iskola a 19 századból a 21 századba.”

Winston Churchillnek tulajdonítják a mondást, hogy sose hagyjunk egy krízist kihasználatlanul, „végzetes hiba lehet, ha nem követjük a tanácsát”. Sajnos úgy fest, hogy ezt a „végzetes hibát” mégis csak elkövették a magyar szülők, a pedagógusok és a rendszer irányítói, hiszen a legtöbb iskolában a járványt követően úgy folytatódott minden, mintha a digitális munkarend sosem létezett volna.

A pedagógussztrájkok, a polgári engedetlenségek idején, vagyis most, amikor a diákok a tanáraik mellé állnak és hetente sok-sok iskolaközösség mozdul meg az oktatás jobbítása érdekében – a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének kimutatása szerint az év eleje óta 56 tankerületben voltak ilyen-olyan akciók országszerte –, itt lenne az ideje újragondolni, mit akarunk az iskolától a 21. században.

Nonszensz, hogy azoknál a gyerekeknél, akik alig vesznek a kezükbe bármit, ami ki van nyomtatva, ragaszkodunk a tankönyvből magoláshoz. Hiába volt digitális munkarend, az iskola ma is számonkérés-központú, lexikális tudásra épülő, örömtelen és stresszes. Elherdáljuk gyerekeink legfogékonyabb éveit, mert felesleges ismeretekkel terheljük őket. Olyan adatokat kell megtanulniuk, amelyek a kényszeres feleltetés után néhány nappal már törlődnek is a memóriájukból. A magyar iskola semmit nem vett észre abból, hogy időközben lett egy Google, ahol ezeket az információkat egyetlen pillanat alatt meg lehet találni.

Most megint lehetőség nyílhatna arra, hogy együtt gondolkodjanak iskolapolgárok, szülők, pedagógusok, diákok és a szakpolitikusok, döntéshozók, oktatáskutatók. Ehhez az együtt gondolkodáshoz adott inspiráló felvetéseket és mutatott be jó nemzetközi gyakorlatokat egy hiánypótló konferencia, amelyet nemrégiben rendezett az Education Next Egyesület Budapesten, a Telekom székházában. A felszólalások közül egyet emelünk ki, amelyben az előadó – Horváth Ádám, az Education Next Egyesület elnöke – az együtt gondolkodáshoz szükséges kiindulási alapot vázolta fel. A Valóság és digitalizáció című prezentációjában rögtön leszögezte:

– Komoly probléma van az oktatással, de nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. Jelen pillanatban az oktatástechnológia a leggyorsabban fejlődő iparág. Még az autóiparnál és az akkumulátorgyártásnál is gyorsabban fejlődik. Ebből nem szabad kimaradni, a magyar cégeknek is meg kell jelenniük a nemzetközi piacokon, de ez csak akkor valósulhat meg, ha a hazai oktatási piacon is meg tudják mérni magukat, s ezáltal olyan szolgáltatásokat tudnak fejleszteni, amelyek a globális trendeknek is képesek megfelelni – mondta, s ezzel rátapintott a magyar oktatási rendszer egyik legsúlyosabb problémájára: a szélsőségesen központosított állami irányításra. Ez ugyanis az egyik kerékkötője az innovációnak. Vannak ugyan elkötelezett iskolaigazgatók, akik addig járnak a tankerületi vezetők nyakára, amíg ki nem sajtolnak közös együttműködéseket különféle oktatástechnológiai cégekkel, de ehhez nagy elszántság kell intézményi oldalról, és nyitott szemlélet az irányítói oldalról. Az ilyen „együttállás” rendkívül ritka.

Horváth Ádám

– Nem jó, ahogy tanítunk – szögezte le Horváth Ádám, utalva mennyire rossz eredményeket kapunk annak vizsgálatakor, hogy el tudnak-e helyezkedni a gyerekek a munkaerőpiacon, illetve képesek-e globális keretek között is helytállni. A kérdés az, hogy melyek azok a beavatkozási területek, ahol az iskolának változtatnia kellene. A szakértő szerint nem laptopok beszerzése javítana a gyerekek teljesítményén.

– Önmagában a digitalizáció legegyszerűbb formáival csak megismételjük a frontális oktatás problémáit – mondta, és ez a mondat számtalan szülő számára idézheti föl azt a látványt, amikor a karantén-oktatás során kikapcsolt számítógépes kamerák előtt üldögéltek a gyerekek a kamerának magyarázó tanárt hallgatva.

Horváth Ádám arra hívta fel a figyelmet, hogy át kell alakítani a tantermeket. Ki kellene alakítani azokat a rugalmas tanulási tereket, amelyekben a tanulók mozogni tudnak, a kezükkel alkotni, valamit létre, s részt venni olyan problémák megoldásában, amelyekhez alkalmazniuk kell a már megszerzett tudásukat.

De mi van a lexikális ismeretanyaggal? Nem csak kompetenciákból áll a világ! – jutnak eszünkbe az előadást hallgatva azok az érvek, amelyeket gyakran hallani a változtatások ellenzőitől. Ez ugyanis mindennek az alapja, szülők és jónevű szakemberek is vallják azt, hogy ugyan a kompetenciák és a készségek fejlesztése terén a magyar iskola elég gyatrán teljesít, de a lexikális ismeretanyagot jól megtanítja a gyerekeknek.

– Csakhogy ez nem így van – szögezte le Horváth Ádám. Ennek illusztrálására bemutatta Szabó Kálmánt, akinek profilja van a Facebookon, van egy unokája, akivel együtt horgászik és focizik. Szabó Kálmán azt szeretné, ha az unokájának jobb élete lenne. A lánya felvette a falusi CSOK-ot, így korszerűsíteni tudták a meglévő lakásukat. A Facebookról az is kiderült, hogy a feleségével szeretnének elmenni egy hévízi nyaralásra.

– Ezt mind tudhatjuk a Facebookról. Azt is tudjuk, hogy 524 ismerőse van, akik között ott vannak a horgásztársak, akik gratulálnak egy-egy szép fogáshoz, az osztálytársak, akik szívesen emlékeznek a régmúlt időkre, a munkatársak a MÁV-tól, ahol Szabó Kálmán dolgozott. Egy probléma van, méghozzá az, hogy Szabó Kálmán nem létezik. A profilképét egy arcképgenerátorral hozták létre. És magát a profilt is egy szociológiai kísérlet keretében alkották meg. Ennek ellenére 524 valós személy igazolta őt vissza és idézett fel közös emlékeket Szabó Kálmánnal.

Ez egy nehéz kihívás. Főleg akkor, hogy ha ahhoz vagyunk hozzászoktatva, hogy amit ismeretként kapunk meghatározott formátumban, megszokott csatornákon keresztül, azt valóságként fogadjuk el. Horváth Ádám elmondta, hogy a valósággenerálás eszközrendszere olyan hirtelen és annyira gyorsan jelent meg a környezetünkben, hogy még igazán felfogni sem bírtuk.

Szabó Kálmán arcképét egy mesterséges intelligencia hozta létre, ilyen arcképeket másodpercenként lehet kreálni. Óvatosságra intette a hallgatóságot: amikor a Facebookon visszajelölgetünk ismeretlen embereket, akikkel személyesen nem találkoztunk, akkor legalább a gyanúnak fel kellene merülnie bennük, hogy nem valóságos személy van a profil mögött. Nem csak képet, hanem szövegeket, hangokat, sőt komplett történeteket is lehet generálni mesterséges intelligenciával.

– Nem olyan régen egy iskolában azzal sokkoltam a tanári közösséget, hogy együtt megadtunk néhány paramétert Eötvös József életével kapcsolatosan, és néhány másodperc alatt egy három oldal hosszú blogposztot generált a Jasper AI nevű alkalmazás úgy, hogy tökéletesen idézett a Wikipédiáról, és különböző helyekről. 11 ezer forrást követ ez az alkalmazás.

Ha azt a feladatot adjuk tanárként a gyerekeknek, hogy írjanak egy három oldalas esszét, majd a megkapott harminc dolgozatot kijavítjuk, akkor simán elképzelhető, hogy a saját munkánkat arra áldozzuk, hogy a mesterséges intelligencia által létrehozott szöveget értékeljük – fejtette ki. Márpedig ezeket a technológiákat a gyerekek sokkal gyorsabban veszik át, mint a tanárok.

– Nézzük meg, hogyan néz ki a valóság és az oktatás egyik ellentmondása. Ez a kép egy gyönyörű havas tájat ábrázol. Tél volt, hó esett. És ez a feladat is megjelenik a munkafüzetekben: a gyerekeknek meg kell jelölniük, hogy a különböző évszakokban milyen csapadékkal lehet találkozni. De mikor esett utoljára hó? Idén nem nagyon lesz ilyen, tavaly Budapesten nem volt. Előjön a klasszikus kérdés: kinek hiszel, drágám, a szemednek vagy nekem? A gyerekek kinéznek az ablakon és nem látnak havat télen. Mégis, tudják, hogy ezt kell a munkafüzetbe beírni, mert ez a helyes válasz, és ha ezt írják oda, akkor nem kapnak rossz pontot. Ilyenből egyre több jön elő, és nem csak a klímaváltozással összefüggésben, hanem más területeken is.

Elmozdul a valóság és a tankönyvekben leírtak tartalma – magyarázta Horváth Ádám, aki egy másik példát is hozott. A kivetítőn egy helyesírási feladatot láttunk, a gyerekeknek a képek alá kellett írniuk az általuk jelölt szavakat. Az idős juhászt ábrázoló kép alá a „botos jeti” szavakat írta a feladatot megoldó gyerek.

– Tudta-e a gyerek, hogy a juhász szót kellett volna beírnia? De ha soha nem látott a gyerek subában, kampós bottal juhokat terelő bácsit? Ha nem látott, akkor nem tudja megválaszolni ezt a kérdést, aminek a lényege az „ly” és a „j” közötti különbség bemutatása. Komoly oktatási kihívás, hogyan tudunk az ilyen kérdésekre választ adni – fejtette ki, majd egy másik képet vetített ki, amivel szerinte a diákok találkoznak. Ezen egy juhokat terelő robot volt látható. A kép Új-Zélandon készült. Nos, a robotoknak nincs szükségük subára és kampós botra.

– Ez felveti azt a problémát, ami a hagyományos ismeretátadással függ össze. Az ismeretátadás célját szolgálta pár száz évvel ezelőtt az „Orbis Pictus”, Comenius tankönyve, ami minden olyan dolgot tartalmazott, amelyről Comenius azt gondolta, hogy ha azt valaki megtanulja, akkor mindent tud a világról. Ebben a könyvben benne van a horgászat, borkészítés, a hentesek munkájának leírása, tényleg minden. Csakhogy ez egy kicsiny könyv, még a képekkel együtt is. Vagyis megmutatja azt az illúziót, hogy a világ megismerhető – fogalmazott.

Horváth Ádám az előadás során bemutatott egy ábrát, amelyen az ismeretek megduplázódásának ütemét lehet követni:

– 2017-ben még egy év alatt kétszereződött meg a Földön elérhető tudás mennyisége, az IBM becslése alapján 2020-tól már 12 óránként duplázódik meg. Ehhez képest egy tankönyv létrehozása, akkreditálása és bevezetése legalább tíz év.

A digitális tananyag megalkotása is legalább két év. Ha ezt a két évet úgy nézzük, hogy aközben 12 óránként megduplázódik az elérhető tudás mennyisége, akkor van-e esély érvényes tananyagot írni? Nincs. Illúzió tehát, hogy a világ megismerhető. Azt a fajta módszert, ami alapján mindent meg akarunk tanítani, el kell engedni, és egy teljesen más célt kell az oktatás elé tűzni. Át kell alakítani azt a tanulási folyamatot, amely lehetővé teszi a gyerekeknek, hogy megbirkózzanak a 12 óránként megduplázó tudásmennyiséggel – összegezte, hangsúlyozva azt is, hogy át kell alakítani a tanulási és tanítási folyamatot, vagyis tudjunk ismeretet tárolni, kérdés esetén előhívni, és ha jók vagyunk, akkor még használni is tudjuk ezeket.

De ez nem elég, hiszen ez a tankönyvek világa. – Ennél több kell ahhoz, hogy a digitális korban is tanulásnak lehessen nevezni, amit szeretnénk elérni. Ehhez az kell, hogy a túl sok információból képes legyek kiválasztani azt, amelyre szükségem van, és képes legyek ellenőrizni, hogy Szabó Kálmánnal találkozhattam-e. Tudni kell keresni és ellenőrizni az ismereteket. Utána viszont meg kell osztanom ezeket az ismereteket. Olyan problémákat kell bevinni a tanterembe, amelyeket a gyerekek a magukénak éreznek és amelyek megoldásához különböző utak vezetnek, amelyeket megvitathatnak egymással.

Ennek része az érvelés, a másik meggyőzése, a kontradikció. Amihez viszont kompetenciák kellenek. Digitális kompetencia, kommunikációs készségek, kritikai gondolkodás, az algoritmizálás és a kreativitás. És innentől máris a helyére kerül, az, hogy ezeket a kompetenciákat miért kell fejleszteni, hiszen ez nem önmagáért való cél, hanem a tanuláshoz, az életben maradáshoz szükséges alapvető ismeret – magyarázta Horváth Ádám, aki azt a kérdést is feltette: hogyan tanítsunk? Egy biztos: a tanulásnak és a tudásépítésnek gátja a büntetés.

Az előadást hallgatva eszünkbe jut az a közhelyszámba menő mondás, hogy a magyar iskolában arra kíváncsi a tanár, mit nem tud a diák, nem pedig arra, hogy mit tud.

– Lehessen hibázni! Ahhoz, hogy valós, ellenőrzött tudásra tegyünk szert, a hibákra kell építeni. Probléma, ha ezt meg sem merjük kockáztatni, mert félünk a kudarctól, az egyestől. Valamilyen módon ki kell törni a padsoros elrendezésből, de akár a székektől is meg lehet szabadulni az órák egy részén, mászkáljanak, mozogjanak a gyerekek, menjenek körbe és épüljön be az alkotás a tanítási folyamatba. Ehhez viszont, szerszámok kellenek, munkaasztalok és műhelyek – magyarázta.

Az alkotópedagógiára épülő tudásépítéssel több oktatási műhely, illetve vállalkozás is foglalkozik. Vagyis számtalan módszertan közül választhatnának a pedagógusok. Amennyiben volna erre igény a szülők részéről is.