10-es Maradonával

Jelképesnek tekinthető, hogy a földgolyó és a futball-labda egyaránt gömbölyű. Elvégre a glóbusz odavan a „több mint sportágért”. E sorozatban a labdarúgás páratlan históriájából merítünk történeteket, ha nem lesz is mindegyik feltétlenül kerek.

A múlt héten már mindent megírtak Maradonáról, magam is jegyeztem egy nekrológot a 24.hu portálon. Ezért a hatvanéves korában elhunyt isteni Diegóról most, több nappal a halála után személyes vb-történeteket elevenítek fel. A mezszámához igazodva, 10-et.

1. Több mint három évtizeden át az 1982-es volt az utolsó világbajnokság, amelyet nem a helyszínen láttam. Viszont a Mundialra vett fel a Népszabadság, én emlékszem a napra, s talán az olvasó is emlékszik e napilapra. Az argentin–magyarban aztán nem volt köszönet. Mészöly Kálmán szövetségi kapitány annyira tartott a világbajnoki cím védőitől, hogy néhány nappal a Salvador elleni 10-1 után teletömte a tizenegyet védőkkel. A Mészáros – Bálint – Martos, Rab, Garaba, Tóth József – Sallai, Nyilasi, Varga József – Kiss László, Pölöskei összetételű kezdő csapatban csak Nyilasi, Kiss és Pölöskei volt támadó játékos, slussz. Bár a Madridból Alicantéba átránduló Puskás Ferenc szerint még „Nyíl” is középhátvédet játszott.

Maradonát Sallai Sándorra bízta Mészöly. A bálvány két gólt szerzett, és bűvészmutatványok sorával szédítette a közönséget, valamint a publikumnál kevésbé hálás „őrzőjét”. Az argentinok úgy nyertek 4-1-re, hogy a korabeli kritika szerint „a magyar válogatottnak egyetlen tagja, Mészáros kapus volt az első negyvenöt percben a világbajnok csapat átlagával azonos szinten”. Négy évvel korábban, Buenos Airesben a vb nyitómérkőzésén csak 2-1-re nyert Nyilasi és társai ellen az argentin válogatott, igaz, Cesar Luis Menotti kihagyta a Mundial-keretből az ifjú Maradonát. Róla nyolcvankettőben Sándor „Csikar” így beszélt: „Megkockáztatom, ez a fiú még Puskásnál is nagyobb futballista lesz!”

2. Tűnődtem Mexikóvárosban, a felhőket karcoló Hotel Presidente Chapultepec földszintjén létesített sajtóközpontban, melyik meccsre menjek a nyolcaddöntő nyitányán. Aztán körbejárt egy hosztesz, kezében táblával, másnap külön busz indul Pueblába, az Argentína–Uruguay mérkőzésre. A távolság száz kilométer, a menetidő másfél óra. Ebben azért kételkedtem, mert a találkozók után négy-öt óra volt az Azték stadionból visszaérni a központba. Ráadásul június 16-án olyan hatalmas eső zúdult alá, amilyet azóta is csak egyszer, 1994-ben New Yorkban éltem át. A kocsik kereke ott fél óra múltán víz alá került. Mexikóban Vitray Tamás mentett meg, visszafelé elhozott autóval, a buszt a "függöny" alatt nem találtam, s bár alig láttunk valamit a sztrádán, volt miről beszélnünk. Maradona kiragyogott a mezőnyből, jóllehet Barrios és Bossio aprította szépen, és az argentinok csak 1-0-ra nyertek nem is az ő, hanem Pasculli góljával. Ám azt írták róla: „Igazi csapatember, együttese mozgatója. Bár most is az ellenfél védőinek első számú célpontja, másképp reagál az orvtámadásokra. Boszorkányos ügyességgel ugorja át a gáncsoló lábakat, balett-táncos könnyedséggel kerüli el az őt elütni igyekvőket. Ha mégis földre kerül, szemvillanásnyi idő alatt feláll, sőt kezét nyújtja az ellenfélnek. Akik eddig is tisztelték, azok most csodálhatják. Akik eddig fanyalogtak, kétségbe vonták klasszisát, azokat nyilván véglegesen meggyőzte: Diego Armando Maradona a korszakos játékosegyéniségek sorába lépett.”

3. Argentína-Anglia negyeddöntő az Aztecában. A labda a levegőbe emelkedett, Maradona felment, és Peter Shilton fölött a hálóba fejelt. Véltem én a lelátón. Ám egyszer csak azt láttam, hogy az angol kapus a partjelző felé rohan, a többi angol meg üldözni kezdi Ali bin Nasszer tunéziai játékvezetőt. Ránéztem a monitoromra, és hoppá, mondtam, hands! Nem szégyellem magam, mert a másnapi Népsport címlapján ez állt: „Maradona mentette meg Dél-Amerika becsületét.” Igaz, újabb huszonnégy óra elteltével már azt írta a sportlap: „A lelátóról jól lehetett látni, hogy Maradona kézzel üt a labdába, és így íveli át a kifutó Shilton fölött.” Jól lehetett látni? Hm. Bár egyáltalán nem olyan gyomorforgató hazugság, mint napjaink Nemzeti Sportjának refrénje, hogy Puskás Ferenc a magyar szavazó Lukács László vagy a kommunista blokk miatt nem nyerte el az Aranylabdát 1960-ban. Az igazság az, hogy a már akkor is hanyatló Nyugat túlsúlyban lévő képviselői miatt díjazták a labdarúgás első Luis Suarezét. Nem mellesleg, ő is 10-esben játszott, nagy futballista volt, de nem Puskás és nem Maradona. Diego a kezezéses gólja után rúgott egyet úgy, hogy még a pályamunkások is feküdtek. Szólójáról azt mondta: „A cselsorozat közben kétszer is le akartam adni a labdát, aztán valamiért mégsem passzoltam. Így, utólag azt hiszem, jól határoztam.” Naná, hiszen a fél angol csapatot is eldöntötte.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

A Jelen egy pártoktól és médiacégektől független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. Mélyen elkötelezettek vagyunk a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók támogatásával maradhat fent. Mi nem adományt kérünk, hanem színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk az előfizetésért cserébe.

A Jelen oldalán kizárólag a szerzőink saját írásai olvashatók. Nem foglalkozunk hírek utánközlésével és újracsomagolásával. Legfontosabb küldetésünk, hogy színvonalas elemzések, riportok, interjúk és vélemények közlésével segítsük megérteni a közéleti események összefüggéseit. Ha most továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor a Jelen független szerkesztőségének további munkájához is hozzájárul.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!