'56 őszi versenyek

Jelképesnek tekinthető, hogy a földgolyó és a futball-labda egyaránt gömbölyű. Elvégre a glóbusz odavan a „több mint sportágért”. E sorozatban a labdarúgás páratlan históriájából merítünk történeteket, ha nem lesz is mindegyik feltétlenül kerek.

Borzasztóan kezdődött 1956 a magyar válogatott számára, az év első öt meccsén két döntetlent és három vereséget számlált a csapat, ráadásul először kapott ki a Népstadionban, s a csehszlovákoktól elszenvedett 2:4 után az volt a konklúzió, hogy „az együttes, amely hat éven át sok-sok győzelemmel örvendeztette meg a magyar szurkolókat, most már túljutott csúcspontján, válságos szakaszba került”. Betetőzte a szörnyű szériát a belgák elleni brüsszeli 4:5, amelynek során a házigazdák 1:3-ról 5:3-ra fordítottak, és a Le Soir azt írta: „Eltemették a világhírű magyar labdarúgást.” Ekkor már a csapategység is megbomlott, Buzánszky Jenő például így panaszkodott: „Minden jobbhátvéd megtudja majd, mi a kínlódás, ha a gyenge formában lévő Bozsik mögött játszik.” Ez válasz volt arra, hogy Titkos Pál, a válogatott edzője így kommentálta a találkozót: „Védelmünk, főleg Buzánszky, összeomlott a második félidőben.”

Egy hónappal az ötvenhatos Heysel-dráma után Sebes Gusztáv szövetségi kapitányt menesztették. Az Országos Testnevelési és Sportbizottság közleményben gyakorolt önkritikát, amiért „a válogatott csapat körüli összes teendők irányítását az OTSB elnökhelyettesének, Sebes Gusztáv elvtársnak a kezébe tette le, aki egy személyben szervezője és összeállítója volt a csapatnak. A sok éven át elért sikeres szereplés összefonódást eredményezett Sebes Gusztáv és egyes játékosok között. Mint a válogatott csapat irányítója, a csapat rendkívüli teljesítményeire tekintettel elnéző volt a labdarúgókkal szemben, akik e helyzeti előnyüket nem helyes irányban használták ki.”

Bla-bla-bla.

Ma ugyanúgy össze-vissza írnak a szakvezetőről, mint elejtése idején, de hiába gyalázzák kommunista elkötelezettsége miatt arról az oldalról, ahol a jelenkorban megmondják, kik a jó komcsik, és azokat befogadják, a szerintük rossz komcsikat meg kivetik, Sebesnek a legjobb, 74,2 százalékos a mérlege az összes olyan kapitány közül, aki legalább tíz válogatott találkozón irányította a címeres mezes együttest. Ez a kiváló statisztika olyan a huszonegyedik századi nemzetvédők torkán, amilyen Tommie Smith süncipője volt a túlbuzgó tudósítók körében 1968-ban. A mexikói olimpia 200 méteres futószámának nyertesét a fontoskodók egyike megkérdezte, az amerikai atlétát mennyiben segítette a talpán hatvannégy szöggel telerakott csuka. Mire Smith azt válaszolta: „Fiúk, maguk írják csak meg, 19,83 másodperc az új világrekord, s hogy azt én állítottam fel. Aki elolvassa, tudja majd, láb is volt abban a cipőben.”

Az újabban egészen abszurd fabrikációkban is összekaszabolt Sebes ötvenhatos leváltása után Bukovi Mártont nevezték ki a válogatott mesterének, és a neves edzőt senki sem irigyelte, mert a lengyelek elleni hazai mérkőzést belgrádi, moszkvai, párizsi, majd bécsi vendégjáték követte. A bemutatkozás 4:1-es sikere tehát csak kóstoló volt a fő fogások előtt, pláne, hogy a jugoszláv lapok „az év mérkőzésének” nevezték a szeptember 16-ra kitűzött belgrádi találkozót. Mivel Bukovi nem öntötte ki a fürdővízzel a gyereket, azaz megmaradt annál a gerincnél, amelyre elődje támaszkodott, a vendéglátók riporterei arról faggatták, miért került be annyi „öreg” játékos a keretbe. A kapitány szellemes válasza az volt, hogy nem a születési bizonyítványok alapján döntött az összetételről, és hozzátette, reméli, a mérkőzés leírása sem életkorokról, hanem magyar gólokról szól majd.

Ördöge volt.

A Grosics – Kárpáti, Börzsei, Berendy, Kotász – Bozsik, Hidegkuti – Sándor, Kocsis (Machos), Puskás, Czibor összeállítású együttes Czibor, Kocsis és Puskás góljával 3:1-re győzött, a belgrádi Szport pedig azt írta: „Eleinte úgy látszott, Puskás a mérkőzés legközelebbi nézője. Amikor azonban hozzá került a labda, rögtön kiderült, hogy továbbra is ő a magyar csapat dirigense.”

A száguldó őrnagy nem akárkik ellen csillogott. A jugoszlávok közül Vladimir Beara és Branko Zebec később az NSZK-ban, Milos Milutinovic az NSZK-ban és Franciaországban játszott, sőt, Zebec edzőként körbejárta a szövetségi köztársaságot, irányította a Bayern München, a VfB Stuttgart, a Hamburg, a Borussia Dortmund, az Eintracht Frankfurt csapatát is. Bruno Belin Belgiumban, Aleksandar Petakovic Belgiumban, Franciaországban és Hollandiában, Dobrosav Krstic Franciaországban, Todor Veselinovic Olaszországban, Belgiumban és Ausztriában futballozott, utóbbi aztán trénerként is érdemeket szerzett a bogotai Millonariosnál, Kolumbia válogatottjánál, továbbá a Panatinaikosznál, az AEK Athénnél, a Fenerbahcsénél. Tomislav Crnkovic Ausztriában és Svájcban, Bernard Vukas Itáliában és Ausztriában, Vujadin Boskov szintén Olaszországban „gurított”, majd Boskov olyan nagy kluboknál volt szakvezető, mint az AS Roma, a Napoli, a Sampdoria, a Feyenoord és főként a Real Madrid. A „jugóknak” nem kellett disszidálniuk, ha Nyugaton akartak játszani, legjobbjaik a hatvanas évek elejétől hivatalos engedéllyel tódulhattak az imperializmus máig hanyatló világába.

 

Bukovi, aki a harmincas években szintén játszott Franciaországban, majd az MTK és az Újpest mellett a zágrábi Gradjanski és Dinamo legendás mestere is volt, Moszkva után már arról beszélt nagy szerényen: „Nem vagyok varázsló.” A Lenin stadionban ugyanis a magyar válogatott győzött 1:0-ra, noha az időjárás megkerülte az őszt, és szeptember 23-án havazott a szovjet fővárosban. Czibor Zoltánt nem zavarták a mostoha körülmények, mert az első negyedóra végén felső kapufás bombagóllal lepte meg Lev Jasint, valamint a 105 ezer, immár nemcsak a hidegtől megdermedt nézőt, majd azt mondta: „Legyőztük a kommunizmust.” A délután háromkor kezdődő találkozót a szovjet „távolbalátó” is sugározta, de 1956 őszén viszonylag kevés szovjet embernek volt televíziója, ezért az otthonról szurkoló szovjet sportbarátok Nyikolaj Ozerovot, a moszkvai Művész Színház tagját, az 1950-től a rádióban közvetítő riportert hallgatták.

Már, ha mérgükben nem kapcsolták ki vagy nem törték össze a készüléket.

Ami azt illeti, a franciák sem voltak boldogok. Párizsban a kilencvenedik percben Thadée Cisowski kiugrott, de hiába lőtt a hálóba, Cesare Jonni olasz játékvezető akció közben lefújta a meccset. A magyarok így 2:1-re nyertek Sándor „Csikar” két előkészítésével és a Hidegkuti helyett az első félidő végén becserélt Machos Ferenc, valamint Kocsis Sándor góljával. A colombes-i stadionban 59 457-en tolongtak, ám az ottani nézőcsúcsot tizenhárom évvel később jegyezték fel, amikor francia csapat nem is lépett pályára.

Hatvankilencben az Ajax–Benfica BEK-negyeddöntő harmadik mérkőzését rendezték a Párizs környéki sporttelepen, miután Amszterdamban a Benfica, Lisszabonban az Ajax nyert 3:1-re. A semleges pályán tartott találkozó 63 638-as közönsége a rendes játékidőben nem látott gólt, majd a kétszer negyedórás hosszabbításban Johan Cruyff, valamint a duplázó svéd Inge Danielsson a holland csapat javára döntött, 3:0.

Ötvenhatban Pierre Pibarot francia szövetségi kapitány nem keresett mentséget, jóllehet az utolsó perc eseménye hivatkozási alap lehetett volna. A szakvezető azt mondta: „Sokat elárul a mérkőzésről, hogy csapatunk legjobbja Remetter kapus volt.” A lelátó népét pedig a mérkőzéshez hasonlóan felvillanyozta a díszpáholy két vendége, a Délutáni szerelem című, 1957-ben bemutatott hollywoodi vígjátékot Párizsban Maurice Chevalier-vel együtt forgató Audrey Hepburn és Gary Cooper.

Már csak a császárvárost kellett bevenni a próza muzsikusát, Krúdy Gyulát idéző őszi versenyek során. Az osztrákok nagyon készültek, a Die Presse arra kérte a „szomszédok” labdarúgóit: „Úgy tapadjatok a magyarokra, akár a bogáncs a ruhára!” Itthon pedig azt adták hírül a lapok: „Hosszú évek óta nem járt Bécsben annyi magyar turista, mint amennyi most van.” Ehhez persze elég volt, mondjuk, százötven embernek kimennie az IBUSZ-szal, mert azokban az időkben az osztrák főváros meglátogatása, itthonról nézve, a világűr meghódításával ért fel. Tizenkét honfitársunk persze az átlagnál gyakrabban utazott Nyugatra. Így hívták őket: Grosics – Kárpáti, Börzsei, Berendy, Kotász – Bozsik, Hidegkuti (Machos) – Sándor, Kocsis, Puskás, Czibor. Azaz Bécsben is maradt a belgrádi összeállítás. Bozsik József passzát Puskás, Kocsis Sándorét Sándor Károly küldte a hálóba, a két gól között Otto Walzhofer a kapu mellé rúgta azt a tizenegyest, amelyet Gerhard Hanappi műeséséért ítélt meg Paul Wyssling svájci játékvezető.

„A magyar csapat valamennyi tagja átlagon felüli teljesítményt nyújtott” – lelkendezett az itthoni sajtó. A Szabad Nép külön is kiemelte Kárpáti Bélát, aki „régen látott, nagyszerű teljesítménnyel lepte meg a közönséget, nagy nyugalommal, kiváló rúgótechnikával, szívós küzdelemmel szinte megbénította az osztrák balszárnyat”. A Vasas védőjét nyilván ösztönözte, hogy három évvel korábban a Práter „poklában” debütált a válogatottban. Akkor még a Győri ETO-ban játszott, a délutáni meccs estéjén pedig az hangzott fel a török időket idéző darab közben a kisalföldi teátrum színpadán: „Fenséges padisah, a magyar csapat 3:2-re nyert Bécsben, és Kárpáti Béla sikerrel debütált.”

– Nincs mit tenni, a magyarok még mindig Európa legjobbjai. Puskás ragyogóan játszott, nem tudtuk fogni, s ez végzetes volt – összegzett ötvenhat őszén Josef Argauer osztrák szövetségi kapitány. Maga Puskás azt mondta: „Úgy hiszem, inkább a nevemnek, mint jó formámnak köszönhettem, hogy betettek a válogatottba. Éreztem azonban, hogy javulni fog a játékom.” A Népsport hozzá is fűzte: „Puskás még most is távol van attól a formától, amelyet régebben megszoktunk tőle. Őrá vonatkozik talán a legjobban a csapat tagjai közül, hogy rendszeresebb és tervszerűbb edzésekkel kellene felkészülnie mind a bajnoki, mind a válogatott mérkőzésekre.”

Utóbb már csak a Real Madrid és a spanyol válogatott meccseire készült, az úgynevezett Aranycsapat-korszak nemzeti együttese 1956. október 14-én lépett pályára utoljára. A káprázatos körútján négy ragyogó győzelmet arató gárda csapatkapitányáról Sándor azt gondolta, akármilyen kivételes játékos, odakinn már nem lesz belőle világhírű futballista.

Az amilyen bölcs, olyan humánus Csikar utóbb csodálattal ismerte be, ez volt élete legnagyobb tévedése.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.