Zitával és Anikóval a Kék Pont Békásmegyeri Ambulanciáján találkozunk. Nyugodt péntek délelőtt van, az egyéni konzultációknak, csoportos foglalkozásoknak, de akár orvosi ellátásnak és tanácsadásnak is otthont adó ambulancián most csak mi hárman vagyunk. Ők ketten már hosszú ideje foglalkoznak a hozzátartozók segítésével, 2018-ban pedig külön testvércsoportot is indítottak.

Testvérek szövetsége

A függők testvérei ugyanis, mint később megtudom, külön kategóriát képeznek a hozzátartozók körén belül, ezért döntöttek úgy, hogy velük a szülőket, jellemzően az anyukákat és a partnereket összefogó hozzátartozói csoportoktól függetlenül foglalkoznak.

– A testvéreké különösen érdekes szerep, mert általában ők veszik észre elsőként, hogy valami gond van, de sokáig nem szólnak róla senkinek. Ennek legfőbb oka az, hogy dolgozik bennük az a lojalitás, hogy nem árulom be a másikat, hiszen mi összetartozunk. A szülők ezért jellemzően már csak egy eszkalálódott helyzettel találkoznak – magyarázza Gyárfás Anikó, hogy miért döntöttek a testvércsoportok indítása mellett. – A testvéreknek ráadásul különösen nehéz a helyzetük, egyrészt, ugye, a saját életüket kéne élniük, ráadásul még bűntudatuk is van amiatt, hogy ők jól vannak, a testvérük viszont szerhasználó. Természetesen segíteni szeretnének rajta, és bizony könnyen rámehet az életük, ha nem kérnek a maguk részére külön segítséget. Sőt, sokszor azt a nyomást is el kell viselniük, hogy a szülők tőlük várják a megoldást – teszi hozzá.

Az egyik legfőbb nehézség ugyanis, ami egyébként testvérre, szülőre, társra egyaránt jellemző, hogy a saját szemükben ők elsősorban egy függő személy hozzátartozói, és nehezükre esik magukra önálló entitásként gondolni.

Ezek az önsegítő csoportok azonban nem arról szólnak, hogy miként tudnák minél inkább elősegíteni a másik felépülését, épp ellenkezőleg: a fő cél az, hogy a saját gyógyulásukra összpontosítsanak, aminek értelemszerűen a legfontosabb feltétele az, hogy felismerjék végre a saját szükségleteiket, meghúzzák a saját határaikat, és meghozzanak olyan szabályokat, amelyeket képesek is betartani. Anikó szerint, épp ezért, nem is jó szó a hozzátartozó, hiszen már a kifejezés is azt erősíti, hogy az identitásuk részévé tegyék a függő személyhez való tartozásukat, de mint mondja, jobbat egyelőre nem találtak ki.

– Nagyon fontos, hogy amikor a hozzátartozói csoportokkal dolgozunk, nem feltétlenül arról kérdezzük őket, hogy mi van a függővel – veszi át a szót Andrási Zita. Bár a hozzátartozói csoportokban, ahol többségükben szülőkkel dolgoznak együtt, elkerülhetetlen, hogy ne essen szó a gyerekükről, a testvércsoportoknál szabályt hoztak arról, hogy a tagok ne beszéljenek a testvérükről, ebben az esetben ugyanis az a legfontosabb, hogy rájuk miként hat ez a helyzet. – Eszembe jutott a legelső testvércsoportunk – folytatja –, amikor ugyanis először találkoztunk velük, arra kértük őket, hogy meséljenek magukról. Senki nem válaszolt, meg sem szólaltak. Éreztük Anikóval, hogy ez talán mélyvíz volt nekik, ezért megkérdeztük, hogy ki szeretne beszélni a testvéréről? Akkor már egyből elkezdtek mesélni. Ez is jól mutatja, milyen nehéz számukra önálló személyként meghatározni magukat egy idő után.

Száraz november: Sokkal nagyobb figyelmet kéne kapniuk a függők hozzátartozóinak

A függőség betegség

Az identitás feloldódása tehát közös jellemző, a legmarkánsabban persze a szülőknél jelenik meg mindez, akiknek az egész élete akörül forog, hogy mi van a gyerekkel. Akinek függő gyereke van, minden áldott nap minden egyes órájában azon gondolkodik, hogy miként tudna segíteni rajta, hogyan tudná kiemelni a helyzetéből. A két csoportvezető tapasztalata szerint az érintettek többsége, mire eljut hozzájuk, már megjárta gyermekével a pszichológus rendelését, mindent tud az ellátórendszerről, mindent elolvasott a gyerek függőségének természetéről, mégis úgy érzi, hogy nem tud segíteni rajta, és ez a tehetetlenség felőrli őket. Amikor felvetem, hogy ilyen szempontból nagyon hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor egy család tartósan beteg gyereket nevel, Anikó egyetértően válaszol:

– Abszolút él a párhuzam a két helyzet között, igen. A Kék Pontban egyébként az az elvünk, és számomra épp ez jelenti a felépülés-centrikusságot, hogy ezt az egész függőségi állapotot betegségként kezeljük, és nem teszünk különbséget az alkohol- és a kábítószerfogyasztás között. Ez szerintem nagyon fontos, mert sokan vannak, akik azt mondják, hogy „ó, az én kisfiam eddig csak ivott” vagy „eddig csak marihuánát fogyasztott”, mintha ez nem is lenne probléma, mintha az alkohol és a marihuána más kategóriába tartozna. Főleg az előbbi, ami ráadásul legális is. Ezért fontos jeleznünk, hogy mi nem teszünk különbséget.

Ezek a viszonyrendszerek sok más szempontból is hasonlóan működnek, mint azok, ahol az egyik fél valamilyen tartós betegséggel küzd, a hozzátartozói pedig segíteni szeretnének rajta. Ugyanúgy megjelenik a beszűkültség és a bűntudat érzése, de a testvérek közt akár a féltékenység és a harag is felütheti a fejét. Abban egyetért a két, általam megkérdezett szakember, hogy sokféle érzés dolgozhat egyszerre és hasonló intenzitással a hozzátartozókban, s ezek nem oltják ki egymást. Általában is igaz, hogy attól még, mert haragszom egy számomra fontos személyre, ha bajban van, próbálok segíteni rajta. Sőt, olyan még nem fordult elő a praxisukban, hogy valakinek a viselkedését csak egyfajta érzelem határozta volna meg, az persze egyénenként eltérő, hogy mikor melyik dominál. Anikó azt mondja, törekszenek arra, hogy megtanítsák a csoporttagoknak, ne az érzelmeik mentén kommunikáljanak, és még akkor is, ha nagyon dühösek, próbáljanak asszertívek maradni.

– Ez persze a lehetetlennel határos, de egyfajta tudatosságot muszáj bevezetni. Fontos, hogy legyenek szabályok, amelyeket betartanak. Emellett elférnek az érzések, csak nem szabad, hogy ezek legyenek az irányadók. Ez kinek könnyebben, kinek nehezebben megy. Ahogy változó az is, ki mikor fordul hozzánk segítségért – teszi hozzá.

Anikó és Zita egyetért abban, akár az első pillanatban kérik a segítségüket, akár akkor, amikor már nagyon komoly a baj, hogy mindenképp meg kell próbálni lefektetni bizonyos szabályokat, amelyeket aztán be is tartani. Ez persze nem könnyű, hiszen ahogy Anikó megjegyzi, ha egy húszéves fiatal úgy nő föl, hogy soha nem voltak sem szabályok, sem következmények a család életében, akkor ezen a ponton már nagyon nehéz bevezetni őket, de akkor is meg kell próbálni, mert hosszú távon csak ez segíthet. Zita szerint pedig, ha közös pontot kéne említeni az általuk ismert esetek között, az pont ez a hiányállapot lenne. Szinte nincs olyan, aki ne számolt volna be arról, hogy semmilyen korlátozással nem találkoztak otthon, és ezt Anikó is megerősíti:

– Tipikus eset, hogy a szülők elváltak, s az anya egyedül neveli a gyereket, a végtelen bűntudatát pedig úgy ellensúlyozza, hogy mindent megenged, nem állít fel szabályokat. Ettől persze nem kell, hogy bárkiből szerhasználó felnőtt legyen, de lehet ilyen következménye is.

Egyébként épp a szabályok bevezetésének szükségessége volt az egyik oka annak, hogy elindították a testvércsoportokat:

– Ha egy testvér esetleg mégis hozzátartozói csoportba érkezne, arra szoktuk kapacitálni, hogy próbálja meg inkább bevonni a szülőket, és ha neki is segítségre van szüksége, keresse fel a testvércsoportunkat. A testvérnek ugyanis nem lehet feladata, hogy megmentse a másikat, és hát lássuk be, hogy nehéz azt mondani valakinek, hogy hozzál szabályokat a tesóddal szemben, ne adj pénzt a tesódnak – magyarázza Zita.

Abban azonban nincs különbség, hogy kivel milyen módon foglalkoznak, nincs olyan megkülönböztetés, hogy valakinek esetleg könnyebb volna azért, mert csak a házastársát érinti a probléma, másé pedig nehezebb, hiszen neki a gyerekéről van szó.

A függőség mint családi betegség

Hozzátartozó és hozzátartozó között tehát nincs különbség, a segítségnyújtás szempontjából legalább bizonyosan nincs. Az persze egyénenként változik, hogy ki miként reagál egy ilyen helyzetre, de ez sem attól függ, hogy milyen viszony áll fönt közte és a szerhasználó között. Amikor arról kérdezem Anikót és Zitát, hogy arányaiban kik kérnek leggyakrabban segítséget, egyszerre vágják rá, hogy az édesanyák. Belőlük van a legtöbb a csoportokban, bár mint mondják, mostanában egyre többen kérnek segítséget a partnerük függősége miatt is. Ezen a ponton fölvetem, hogy mindaz, amit elmondtak, egyfajta társadalmi kórkép is: egyrészt az anya jön segítséget kérni, mert jellemzően ő tölti a legtöbb időt a gyerekkel, ő szembesül a legelőször a problémákkal, ha úgy tetszik, az ő feladata az érzelmek felvállalása is a családban, kiváltképp, ha aggodalomról van szó.

Ahogy gyakori probléma a kapcsolaton belüli problémák látenciában maradása is, hiszen sokan hallgatnak arról, hogy baj van, igyekeznek fenntartani a látszatot, mondván, náluk minden rendben van. Adódik hát a kérdés, hogy mi segítené jobban a kedvező változást? Minél több egyéni segítségkérés hozhatná el, hogy szélesebb társadalmi körben gondolkodjunk másképp ezekről a kérdésekről, ezzel feloldva a hozzátartozók vagy akár a függők helyzetéhez tapadó szégyent, vagy a globális gondolkodásnak kéne megváltoznia ahhoz, hogy minél bátrabban forduljanak szakemberekhez az érintettek? Zita szerint önmagában már az is előremutató jelenség, hogy egyre nagyobb divat foglalkozni magunkkal, egyre elterjedtebb, és már nem ciki terápiába, önismereti csoportba járni. Ezt fontos, mert már nem csak akkor mennek családterápiára, konzultációra az érintettek, amikor baj van. Azáltal, hogy ez kezd elterjedtebbé válni, egyre többen mernek segítségért fordulni a szakemberekhez.

– Egy ilyen hozzátartozói csoport az utolsó, amiben valaki szeretne tag lenni – teszi hozzá Anikó. – Sokan vannak, akik eljönnek, de borzasztóan szégyellik az egészet. Ilyenkor azt szoktuk mondani nekik, hogy beszélniük sem kell, hallgassák csak a többieket, aztán majd bekapcsolódnak. 99 százalékban jellemző, hogy beszélni kezdenek.

Mint mondja, a bűntudat a legerősebb változást gátló tényező, és egy, az általuk vezetetthez hasonló csoport rengeteget tud segíteni ennek a leküzdésében. Ezek a közösségek képesek megerősíteni a hozzátartozót abban, hogy bármit tett is, azt azért tette, mert ott és akkor azt gondolta, hogy ez a lehető legjobb megoldás. – Ez az önsegítő csoportok legnagyobb ereje, a képesség, hogy megmutassák, nem csak te vagy ebben a helyzetben, hanem sokan mások is – folytatja Zita. – Ami neked nehéz, az másnak is nehéz, és nem vagy egyedül.

Ez a légkör segíti őket abban is, hogy felismerjék, elsősorban nekik maguknak van szükségük segítségre, a legtöbben azonban az induláskor nincsenek ezzel tisztában, pedig egy családi rendszeren belül a változás bárhol elkezdődhet.

– A függőséget mi családi betegségnek tekintjük – mondja Zita –, vagyis a függő személy egy tünet, méghozzá a családi rendszer hibás működésének tünete. Amikor a családtag elkezd változtatni, akkor erre a változásra a családi rendszer egésze változással fog reagálni. Nagyon sokszor elmondjuk, ahhoz, hogy a függő hozzátartozód változzon, neked is változtatni kell. Ez sokszor ellenállásba ütközik persze, hiszen jön a kérdés, hogy de miért én változzak? Nem én iszom, nem én drogozok, vele van baj, nem velem. Ezzel együtt is, nagyon ritka az, amikor erre az állításunkra úgy reagálnak, hogy felállnak és elmennek. Általában akkor kérdezünk rá, hogy voltak-e otthon szabályok, bármilyen szabály, amikor érezzük az ellenállást. Jellemzően kiderül, hogy sosem volt. Se szabály, se következetesség, és ilyenkor azért mindenki kapcsol, hogy talán neki is van köze ahhoz, hogy megjelentek ezek a problémák. Abban a hozzátartozóban jellemzően, aki azért eljut odáig, hogy segítséget kérjen, és eljön hozzánk, mert utána nézett, hogy kihez fordulhat ebben a helyzetben, már lezajlott egyfajta beismerés.

A jó zsaru és a rossz zsaru

Ha egy ilyen helyzet önmagában nem lenne elég nehéz, ott vannak a már említett, nagyon súlyos kísérő érzelmek, a szégyen és a bűntudat. Amikor arról kérdezem Anikóékat, milyen eszközeik vannak arra, hogy ne bagatellizálják a hozzátartozó felelősségét, de ne is erősítsenek rá az amúgy is meglévő negatív érzéseire, a következő választ kapom:

– Van egy nagyon fontos csoportszabályunk, ez pedig a következő: nem minősítünk. Így vagy úgy, mindig próbálunk találni egy pici pozitívumot, és azt erősíteni. Milyen jól csináltad ezt vagy azt, szuper vagy, nagyon nehéz, de jól csinálod… Csak lépésről-lépésre haladunk, még akkor is, ha látjuk, hogy egy családnál sok minden rosszul működik. Soha nem jelzünk úgy vissza, hogy úristen, ultragáz, ami nálatok megy. Megpróbáljuk a jót megtalálni, akkor is, ha nehéz, és onnantól igyekszünk apró lépésekben előre haladni. Mindig csak annyit, amennyiről úgy érezzük, hogy egyszerre meg tud birkózni vele. Az első alkalmak a megerősítésről, a lelki simogatásról szólnak, mert általában lelkileg nagyon legyengülten jönnek el hozzánk – folytatja Zita. – Az nyilván elkerülhetetlen, hogy néha, mindenféle minősítés nélkül, de szembesítsük őket. Ehhez először is el kell érni egy bizalmi szintet a tagokkal, és még akkor is csak finoman, a szavainkat megválogatva tesszük ezt. Amikor már van olyan erős ez a bizalom, hogy akár ezt is meg lehet fogalmazni, akkor már az sem baj, ha ott, akkor meg is haragszik rám, mert ott van a csoport, amelynek van egy óriási ereje, éspedig az, hogy megtartja őt. Még akkor is, ha én olyat mondok neki, ami eltalál egy fájó pontot, a csoporttagok ott vannak mellette, és nem hagyják egyedül. Egyébként ezért is jó a páros csoportvezetés, mert amikor van egy rossz zsaru, ott áll mellette egy jó is. Ha az egyikünk beleáll egy ilyen szembesítésbe, akkor a másik tesz egy megerősítő gesztust. Ez működik.