Becsmérelt bronzérmes bálványok

A tizenegy a futballban magától értetődő szám. Sorozatunk címe lehetne tehát Euro 11 is. A lényeg: tizenegy történetet mesélünk el a hamarosan kezdődő és részben Magyarországon zajló labdarúgó Európa-bajnokság hatvanéves históriájából.

 

„Megszereztük a harmadik helyet, de erre nem lehetünk büszkék. Kezdjünk mindent elölről, még nem késő!” Ezt írta Vándor Kálmán, a Népszava öt nyelven beszélő, olasz slágerszövegek tucatjait magyarra átültető, abszolúte európai sportrovat-vezetője a valaha volt legjobb magyar Eb-szereplés után, 1964-ben.

Akkor persze még egészen máshol magasodott a mérce, mint napjainkban, amikor a selejtezőcsoport negyedik helyét is ünnepelni szokták, állítólag hazafias alapon. Nemzeti ügy természetesen dekádokkal korábban volt a futball idehaza, hiszen hatvannégyben a rendre a Népstadionban játszó FTC átlagnézőszáma, figyelem, 43 462-re rúgott, de az MTK-é (27 929), az Újpesté (27 923), a Honvédé (24 308) vagy az abban az évben, negatív meglepetésre, csupán a hatodik helyen kikötő Vasasé (16 000) is az ábrándok kategóriájába tartozik hosszú évtizedek óta.

Szó szerint egy ország izgult tehát annak idején, hogy a nagyerdei, korábban az angyalföldi tartalékban védekező Fórizs Mihály brutális belépője nyomán a Debrecen–MTK mérkőzésen lesántikáló Sándor Károly, valamint a Csepel–Újpest találkozón a vállára eső Göröcs János felépül-e az Európa-bajnokságra. „Csikart” a reménykedő Baróti Lajos szövetségi kapitány elvitte a spanyolországi négyes döntőre – hiába, mert nem tudott játszani –, ám Göröcsöt itthon hagyta, mivel az orvosi verdikt kimondta: a lilák karmesterének szerepeltetéséről szó sem lehet. Ráadásul a szintén sérült Rákosi Gyula sem utazhatott, így ez a tizennyolc labdarúgó kelt útra: Szentmihályi Antal, Ihász Kálmán, Mészöly Kálmán, Sárosi László, Farkas János (mind Vasas), Novák Dezső, Mátrai Sándor, Varga Zoltán, Albert Flórián, Fenyvesi Máté (mind FTC), Sipos Ferenc, Komora Imre, Tichy Lajos (mind Honvéd), Nagy István, Sándor (mindkettő MTK), Solymosi Ernő, Bene Ferenc (mindkettő Újpest), Gelei József (Tatabánya).

Madridban óriási felhajtással fogadták a küldöttséget, a spanyol lapok egyöntetűen állították, hogy „a Puskásék óta létező legjobb magyar válogatott” érkezett az Eb végjátékára. Nem mellesleg, Puskás Ferenc hatvannégyben még nagyon is aktív volt: bajnoki címet nyert és BEK-döntőt játszott a Real Madriddal, továbbá elhódította a spanyol gólkirályi címet a Fluminense örök rekordere, a riói csapatban 403 bajnoki meccsen 319 gólt szerző, akkoriban a Valencia csapatában futballozó brazil Waldo Machado előtt. Az Eb-t felvezető írásában a Diario de Sevilla egyenesen „hatalmas magyar csapatról” cikkezett, miközben a rendező országban mindenki azt várta, hogy a vendéglátó együttes otthon tartja a trófeát. A torna futballügyi szempontokon túl is a középpontba került. Miután a véres kezű Franco tábornok az 1960-as kiírás során nem engedte el a kommunista Moszkvába a spanyol válogatottat, az ABC című spanyol újság így ajánlotta olvasói figyelmébe a hatvannégyes

vetélkedőt: „Nyilvánvaló sportértékei mellett az Európa-bajnoki címnek olyan polgári és politikai jelentősége van, amelyet csak rövidlátó ember hagy figyelmen kívül.”

Ebben a légkörben és este fél tízkor is harminc fok fölötti hőségben tartották a madridi Bernabeu stadionban a spanyol–magyar elődöntőt. Noha a Népsport úgy vélte, a spanyol keretben „mindkét kapus pompás, de a mezőnyben csak Amancio, Pereda és Suarez igazi klasszis”, az ellenfél nagyon erős tizeneggyel vonult fel, még akkor is, ha meglepetést keltett, hogy Carlos Lapetra kiszorította Francisco Gentót, a királyi gárda hatszoros BEK-győztes balszélsőjét, Marcelino Martinez pedig Luis Del Solt, a korábbi Real Madrid-csatárt, aki aztán 228 Serie A-meccset nyomott le a Juventusban. Íme, az ellenfél összetétele: Iribar (Bilbao, pályafutása során 466 bajnoki mérkőzésen szerepelt) – Rivilla (Atletico Madrid, 248), Olivella (Barcelona, 214), Zoco (Real Madrid, 387), Calleja (Atletico Madrid, 300) – Fusté (Barcelona, 197), Suarez (Barcelona, 122; Internazionale, 256) – Amancio (Real Madrid, 344), Marcelino (Zaragoza, 262), Pereda (Barcelona, 134), Lapetra (Zaragoza, 194). A zaragozaiak azért kerültek előtérbe, mert csapatuk elnyerte a spanyol kupát, és kiváltképp feltűnést keltettek támadó játékosaikkal, a brazil Canarióval és Ducával, valamint Villával, Marcelinóval, Lapetrával. A meglepetéscsapat játékosait favorizáló José Villalongáról, aki 1956-ban és 1957-ben a Real Madrid első két BEK-győztes együttesét irányította, nemrégiben az jelent meg a spanyol orgánumok egyikében: „Ha ma azt kérdezné valakitől egy bárban, ki volt az 1964-es csapat szakvezetője, senki nem tudná.”

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

Az egy éves születésnapját ünneplő Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A Jelen újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók segítségével maradhat fent.

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének munkájához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!