Bolognai tészta, milánói szósz

Jelképesnek tekinthető, hogy a földgolyó és a futball-labda egyaránt gömbölyű. Elvégre a glóbusz odavan a „több mint sportágért”. E sorozatban a labdarúgás páratlan históriájából merítünk történeteket, ha nem lesz is mindegyik feltétlenül kerek.

A Bologna legutóbb 1964-ben volt Olaszország bajnoka. Akkor nyert hetedszer. S hogyan! A Serie A történetének egyetlen rájátszásos döntőjében. Azért kellett pótmérkőzést rendezni, mert a kiírás szerint a gólarány nem határozhatott az elsőségről, és a Bologna meg az Internazionale is 54 pontot szerzett. Annak már nem volt jelentősége, hogy mindkettő ugyancsak 54 gólt ért el, miközben a Bologna 18, az Inter 21 gólt kapott.

A szenzáció a Bologna szereplése volt. A Bajnokcsapatok Európa Kupáját 1963-ban a Milan, míg 1964-ben és 1965-ben az Internazionale hódította el. Az Inter úgy érkezett az 1964. június 7-én Rómában rendezett bajnoki döntőre, hogy tíz nappal korábban, a BEK bécsi csúcstalálkozóján 3:1-re elkalapálta a Real Madridot. A császárvárosi mérkőzést a helyszínen látta Bozsik József, a Honvéd szakosztályvezetője, Buzánszky Jenő, a Dorog edzője, Hidegkuti Nándor, a Győr trénere, Sebes Gusztáv, az utánpótlás szakfelügyelője, Baróti Lajos szövetségi kapitány, Illovszky Rudolf szövetségi edző, a Vasas mestere, valamint Vadas György és Zsolt István nemzetközi játékvezető. A szerepek hatvannégyben már nem ugyanazok voltak, mint ötvennégyben. A magyar „csapat” annak ellenére is a Práterben nézett meccset, hogy aznap odahaza FTC–Újpest rangadó zajlott a Népstadionban 60 ezer néző előtt. A Práterben 30 ezer olasz és 15 ezer spanyol, összesen 71 333 drukker gyűlt egybe, s azt látta, hogy a huszonegy éves Sandro Mazzola túltett az egyaránt harmincnyolc esztendős Puskás Ferencen és Alfredo di Stefanón. Puskás ugyan a kapufa élére pattintott 0:1-nél, és Felo az ő szögletrúgása után ollózott Giuliani Sarti kapujába 0:2-nél, ám Mazzola ragyogó lövést küldött a bal felső sarokba 0:0-nál, és kihasználta a szintén korosodó, harmincöt éves José Santamaria szörnyű hibáját az Inter 2:1-es vezetésénél. Ezzel a milánói kék-feketék veretlenül, hét győzelemmel, két döntetlennel, 16:5-ös gólaránnyal hódították el a BEK-et, s még úgy is favoritokként utaztak az Örök Városba, hogy a Bologna 1963. október 27. és 1964. március 22. között tizennyolc bajnoki mérkőzést vívott meg vereség nélkül, tizenhárom diadallal, 30:7-es gólaránnyal.

A Bologna esélyeit két sokkoló esemény is rontotta. Egyrészt az, hogy négy nappal a bajnoki döntő előtt Milánóban találkozott a két klubelnök, és a vendég Renato Dall'Ara hirtelen Angelo Moratti vállára omlott, majd rövid időn belül meghalt. A felzaklatott Bolognában az terjedt el, hogy az elöljárót megölték. A La Gazzetta dello Sport felvetette, hogy hirdessenek két bajnokot, az olasz szövetség pedig felajánlotta a döntő elhalasztását, de a Bologna együttese játszani kívánt. A mérkőzés után Harald Nielsen, a dán légiós kijelentette: „Nyerni akartunk Dall'Arának, Bolognának, mindenkinek. Aznap bármelyik csapatot megvertük volna.”

Nielsen a Serie A mesterlövésze volt abban az évadban 21 góllal, megelőzve hét külföldit és egyetlen itáliait. A további sorrend így festett: 2. Kurt Hamrin (svéd, Fiorentina) 19, 3. Vinicio (brazil, Vicenza) 18, 4. Amarildo (brazil, Milan) 14, 5-7. José Altafini (brazil, Milan), Paolo Barison (olasz, Sampdoria), Sivori (argentin, Juventus) 13–13, 8. Jair (brazil, Inter) 12, 9. Nené (brazil, Juventus) 11. Az északi csatárt 1960 májusában, a 4:3-as dél-amerikai győzelemmel zárult Dánia–Brazília barátságos mérkőzésen fedezték fel, amelyen alig tizennyolc évesen két gólt vágott a világbajnoki cím Gilmar – Djalma Santos, Bellini, Vitor, Nilton Santos – Zito, Chinesinho – Garrincha, Quarentinha, Pelé, Pepe összetételben játszó védőinek.

 

A következő esztendőben már Bolognában volt.

Majd hatvannégy márciusában, társaival együtt döbbenten értesült arról, hogy a Milan 2:1-es legyőzése után az olasz labdarúgó-szövetség közzétette, az előző hónapban a Torino ellen elért 4:1-es sikert követő doppingellenőrzés amfetamin-származékot mutatott ki öt bolognai játékosnál, Romano Foglinál, Ezio Pascuttinál, Marino Peraninál, Paride Tumburusnál és a csapatkapitány Mirko Pavinatónál. A csapattól három pontot levontak, Fulvio Bernardini edzőt másfél évre eltiltották, a futballistákat azonban felmentették, mert az indoklás szerint a tiltott szert tudtuk nélkül vették magukhoz. Ennek ellenére Nielsen azt mondta: „Semmit nem tudok. Csak azt, hogy senki sem kapott semmit.” A felháborodott Fogli pedig így nyilatkozott: „Írják meg, befejeztem a futballt!”

Aztán több mint két hónappal később, május 16-án az olasz szövetségi bíróság törölte a büntetést azon az alapon, hogy „a kémcsöveket manipulálhatták”. Azaz a Bologna, amely honfiúi büszkeséggel magyar csapatnak is tekinthető, hiszen edzői között volt Lelovics Gyula, Nagy József, Kovács Lajos, Viola József, dr. Sárosi György és az együttest kétszer a bajnoki címig vezető Weisz Árpád, visszakapta az esélyt, így készülhetett az idény végén a különleges play-offra. Weisz amúgy az Intert is aranyéremhez segítette, és ugyanúgy emléktáblája van a San Siro stadionban, mint a Dall'Aráról elnevezett bolognai sporttelepen. Szegény csupán negyvenhét évet élt, két gyermekével és feleségével együtt Auschwitzban pusztították el 1944 januárjában.

A döntőt a RAI nem közvetítette egyenesben, 22.25-től felvételről adta. Ezt azért is érdemes megemlíteni, mert nemrégiben ironikus írásban olvastam a Bayern München–Atletico Madrid BEK-döntő megismételt mérkőzéséről, hogy a péntek esti újrajátszást csak felvételről sugározták minálunk az „emberarcú szocializmusban” 1974-ben. Nyilván az olasz állami tévé is hemzsegett a kommunistáktól hatvannégyben, pláne, hogy Itáliában nem két idegen együttesről, hanem a nemzeti elsőségről volt szó. A római Olimpiai stadionban 65 ezer néző tolongott, amikor a csapatok Concetto Lo Bello, a hírneves bíró vezetésével kifutottak, ám hetvenöt percen át egyetlen gólt sem láthatott a publikum. Az utolsó negyedóra kezdetén azonban Fogli szabadrúgása Giacinto Facchetti lábán irányt változtatott, és Sarti kapujába jutott, majd Fogli passzát Nielsen a hálóba küldte, ezzel a Bologna 2:0-ra nyert.

A győztes tizenegy játékosai a La Repubblica másnapi számában ilyen osztályzatokat kaptak: Negri 0 – Furlanis 8, Janich 9, Tumburus 8, Pavinato 7 – Capra 6, Fogli 9, Haller 6 – Perani 7, Bulgarelli 5, Nielsen 8. Bernardini szakvezető szintén rászolgált volna a 9-esre, mert a sérült balszélső, Pascutti helyett Bruno Caprát állította a csapatba, hogy őrizze Mario Corsót. A terv bevált, amint azt az Inter-labdarúgók érdemjegyei is bizonyítják: Sarti 6 – Burgnich 6, Guarneri 6, Picchi 9, Facchetti 6 – Tagnin 6, Suarez 8, Corso 5 – Jair 4, Mazzola 4, Milani 5.

A lefújás után a bajnokok a vállukra emelték Bernardinit, Bolognában pedig monstre népünnepély kezdődött. A helyiek számára fontos volt a futball, a piros-kék klub a negyedik legjobb nézőátlagot produkálta a Serie A-ban. Az olasz bajnokság 1963-64-es évadában csak négy együttes látogatottsági középértéke jutott 30 ezer fölé: 1. Internazionale 42 421, 2. Milan 37 748, 3. AS Roma 31 425, 4. Bologna 30 808.

Az NB I első négy helyezettje ebben a tekintetben így követte egymást: 1. FTC 43 462, 2. MTK 29 308, 3. Újpest 27 923, 4. Honvéd 23 923. Napjaink trendi megfogalmazásai szerint az „átkosban” a futballt illetően is rettegtek a tömegtől. A Népstadionba járók ennek az ellenkezőjét tapasztalták: 141 alkalommal volt legalább 60 ezer néző, nem számítva az 1963 és 1987 között zajló, túlnyomórészt telt házas színészek–újságírók rangadókat. E 141-ből tíz jutott 1964-re, amikor az Újpest–FTC 4:2 és a Honvéd–Vasas 4:3 vitte el a pálmát 85 ezres sokadalommal, miközben a lila- és a zöld-fehérek derbijét egyenesben közvetítette a televízió. Csak egy maradt a rendszerváltás utáni időszakra, 1991 áprilisában éppen 60 ezren búsulták végig a szovjet válogatottól az Eb-selejtezőkön elszenvedett 0-1-et, az első szabad vereséget. A magyar együttes ugyanúgy negyedik lett kvalifikációs csoportjában, mint oly sokszor azóta, legutóbb éppen a jövő évi Európa-bajnokság selejtezőin.

Hatvannégyben egészen más volt a helyzet. Honfitársaink bronzérmet nyertek a kontinenstornán, igaz, ezzel nem kis csalódást keltettek, ám még mindig kevésbé keserítették el a labdarúgás hajdanán hatalmas hazai táborát, mint a squadra azzurra Itáliát a nyolcaddöntős kieséssel. Az olaszok a címvédő, utóbb 1964-ben is döntőt játszó szovjet csapattal szemben maradtak alul, Moszkvában 2:0-ra kikaptak, miután Pascuttit az első félidő közepén, 1:0-nál kiállította a lengyel Ryszard Banasiuk, majd a honosított brazil Angelo Sormani megsérült, így a vendégek kilencen maradtak a pályán. Aztán Rómában úgy értek el 1:1-et, hogy Mazzola tizenegyesét Lev Jasin 0:1-nél hárította, és Gianni Rivera egy perccel a lefújás előtt egyenlített.

A BEK-győzelem után, amit címvédés és két klub Világ Kupa-diadal, valamint dupla scudetto, azaz Serie A-elsőség követett, az elkényeztetett Inter-hívek nehezen viselték a „hosszabbításos” bajnoki vereséget. Az így is, úgy is mintát adó bolognaiaknak keserűen azt üzenték, sárga az arany, akár a vizelet.

 

 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.