Lesöpörte a Vasas a Vácot negyedszázaddal ezelőtt. A Pest megyei településen aratott 6-2-es győzelem azért is feltűnést keltett, mert a házigazdák, akik öt, négy, illetve három évvel korábban kétszer ezüst-, majd aranyérmet nyertek a labdarúgó NB I-ben, az 1997/98-as évadban sem tartoztak a futottak még kategóriába, a hatodik helyen zárták a szezont.

De az angyalföldiektől benyelték a hatost.

A váci születésű Steidl Sándornak, aki 1980 és 1990 között több mint kétszáz bajnoki meccsen szerepelt az Újpestben, ez volt a harmadik, egyben utolsó mérkőzése váci edzőként. „Engem ne hülyézzenek!” – indokolta távozását, jóllehet nagyrészt üres lelátók előtt zajlott a találkozó, amelyen két és fél ezer néző jelent meg csupán.

A másik oldalon egy Váczit ünnepeltek. Váczi Zoltánt. A kalandos életű középpályás húsz percen belül mesterhármast ért el, miután olyan jól ment aznap a Vasasnak, hogy még a zsonglőrnek nem nevezhető Szilveszter is bomba-, a saját térfeléről induló jobbhátvéd Mónos pedig trükkös csatároktól is ritkán látható szólógólt lőtt.

A tizenharmadik kerületben már kezdték azt gondolni, újra nagy idők járnak, ám három hónappal később kiderült, hogy nagyon nem. Novemberben az agárdi Gázszer érkezett a Fáy utcába, és hatot hintett a piros-kék együttesnek. Angyalföldi szempontból Vác volt, csak fordítva. A hangulat a mélypontra jutott, ám nemcsak a Vasas háza táján, mert tíz nappal korábban a jugoszlávok 7-1-es csapást mértek vb-pótselejtezőn a válogatottra. Ballai Attila akkor még a Népszavában írta az Üllői úti vereségről: „Közértben lopni és megbukni talán szörnyűbb lehet, de a sportban ennél nagyobb szégyen nehezen elképzelhető.”

Szigethy András pedig a Népszabadságban közölt jegyzetet: „Stúdióbeszélgetés néhány futballtekintéllyel. Summázat: a fiúk sokat fejlődtek, folytassuk a megkezdett munkát, becsüljük meg értékeinket. Merthogy vannak. Meg hogy túl gyorsan jött az első két gól. Nagy volt a fiúkon a pszichikai nyomás. Pedig készültek. Semmi nem sikerült. De azért ők is profik.”

Nincs új a nap alatt.

Ám a leginkább a pesti Garage Café tulajdonosának az önbizalmát irigyeltem. A belgrádi visszavágó előtt kitette a táblát üzlete elé: „Nézd velünk a Jugoszlávia–Magyarország válogatott mérkőzést óriás kivetítőn!” Nyilván tömegbunyó volt a hetes után. (Jelzem, odakinn 5-0-val zárult a parti. Összesítésben tizenkettes meccset játszottak a „jugók”, akár a gyerekek a grundon.)

A Vasasnak elérkezett a maga Jugoszláviája, a Gázszer viszont rövid története legszebb lapjait írta. „Meghökkentő volt, ahogyan a lelátó Vasas-párti hívei oléztak és tapsoltak ­Tieberék játéka láttán” – jegyezték fel akkoriban. A Fejér megyei Hírlap címe ez volt: „Hatos a meccs, háromnál kapucsere”.

Apropó, Fejér! Ma már bizton állítható: arrafelé nőnek fel a legjobb gázszerelők. Annak idején Németh László – tősgyökeres fehérvári létére – Agárdon hozta létre előbb a gazdasági munkaközösséget, majd a betéti társaságot. Nem teremtett akkora birodalmat, mint a gázosok etalonja, a Zuckerbergnél is okosabb Mészáros Lőrinc, de a futballban figyelmet keltett, mert a Gázszer FC 1994 és 1997 között a megyei első osztályból egyenes úton az NB I-be jutott. A Fejér megyei bajnokságot 113-17-es gólkülönbséggel nyerte, Abán 11-0-ra győzött, a Szár csapatát otthon 12-1-re verte. A második helyezett Etyek együttesét tizenhat ponttal előzte meg, igaz, két vereségének egyikét épp az Etyektől szenvedte el.

A gárda az NB III-ban is teljes gázzal haladt. Harminc meccséből huszonegyet megnyert és csak kettőt vesztett el, a gólkülönbsége 91-29 volt. Közben a csapatot kitették az agárdi Parkerdőből, ezért a székesfehérvári MÁV Előre Takarodó úti pályáján játszotta hazai mérkőzéseit a Gázszer. A sporttelepet a ­beköltöző klub újította fel, nem kis részben szurkolói társadalmi munkája révén. Romantikus idők jártak…