Kormos Lili Nápolyt látni és ...

... beleszeretni

Elutazni Nápolyba sok szempontból mérföldkő volt az életemben. Régen utaztam, most mentem először barátokkal, most jártam először nemzetközi topligás focimeccsen, végül pedig régóta érett a találkozás ezzel a várossal. Mielőtt bárki megkérdezné, egyszerre volt olyan, amilyennek elképzeltem, és teljesen más, de a végét tekintve csodálatos élmény volt, és bármikor kész lennék visszamenni. Útinapló.

Nehéz lenne megmondani, hogy hol is kezdődik egy utazás, de bizonyosan nem a repülőtéren. Vagyis, kezdődhet akár ott is, de azt hiszem, ez a nápolyi hétvége sok évvel ezelőtt vette kezdetét, amikor először éreztem a zsigereimben, hogy el kell oda mennem, és meg is ígértem magamnak, hogy egyszer mindenképpen eljutok a Ferrante-regények, a sfogliatella, a nápolyi pizza, megannyi mítosz, mese és varázslat hazájába. Azt, hogy miért épp ez lett az alkalmas pillanat, nehéz lenne megmondani, de a lényem egy része hajlamos azt hinni, hogy az ilyen fontos találkozások nem történhetnek meg sem előbb, sem később, csak épp a megfelelő időben. Giccsesen hangzik, tudom, és még az is lehet, hogy csak ezzel magyarázom, miért nem mentem idáig. A végeredmény szempontjából mindegy is, láttam Nápolyt, és beleszerettem.

Van egy közkeletű félreértés, hogy aki utazik, azt az úticél maga is várja. Hogy a város, ahova megy, az fogadja, és kész, neki csak annyi a dolga, hogy odamegy. Ezért vannak annyian meglepődve, kicsit még meg is sértve, ha egy város nem egészen olyan, mint amilyennek elképzelték. Pedig a legtöbb hely nem olyan, nem is lehet olyan. És talán érdemes lenne úgy utazni, hogy mi nyílunk meg a városnak, elvégre mi érkeztünk újonnan, azok a házak, utcák meg már mióta ott állnak, az a nélkülünk zajló élet volt az érkezésünk előtt és lesz a távozásunk után is, miért is kéne megváltoznia arra a néhány napra?

Nápoly nem való mindenkinek, és lesz, akit talán ledob magáról. Nem lehet benne turistáskodni, nem engedi, hogy kívülálló legyél. Mint egy ultimátum, jössz vagy maradsz? Ha jössz, akkor csodás élményeket kínál, ha maradsz, úgy fogod érezni, hogy csalódást okozott. Mondjuk, ez Nápolyt, azt hiszem, nem érdekli. Nem lehet egyszer menni, és kipipálni a listán, hogy ezt is láttam, ahhoz túl sok rétege, túl sok arca van a városnak. Mint a sfogliatelle ricce kis rétegei, úgy hajlanak egymásra, és istenien el lehet veszni köztük.

Megérkezni olyan volt, mint egy sokk, fel sem fogtam, hogy ott vagyok, hogy most tényleg megérkeztem, látom, tapasztalom, hogy itt vagyok ebben a megannyiszor elmesélt, elképzelt városban, amely már akkor elbűvölt, mikor a Ferrante-könyvekben olvastam róla, amelytől úgy éreztem, hogy szó szerint felrobban a lelkem, amikor megláttam Sorrentino új filmjében. Aztán amikor az első este lementünk a kikötőbe, hogy utána órákon át kóboroljunk a spanyol negyedben, végre leért az érzés: tényleg itt vagyok, ideértem, és ez a néhány nap most az enyém.

A szűk kis utcák pont olyan szűkek, mint a képeslapokon, de a képeslapokon nem látni a pici lakásokat, ahová bárki beleshet, nem látni a pongyolás, kirúzsozott nénit, aki az erkélyen dohányzik, nem látni a kis kosárkákat sem, amiket leengednek az erkélyről, hogy beletegyék a lakáskulcsot, a bevásárlást, vagy bármi egyebet, amiért a tulajdonos nem akar lejönni a földszintre. A ruhaszárító zsinegek tényleg ott lógnak a házak között, és mindenhol, mindig szárad valami, bugyogótól kezdve, focimezen át a pamutzokniig. Miközben egyik terasztól a másikig sétáltunk, nem nagyon tudtam megszólalni, talán a döbbenettől, talán az ámulattól, talán attól, hogy úgy éreztem, akármeddig tudnám róni ezeket az utcákat, és sosem unnám meg őket.

Mert azt nem is lehet, hogy a pultos csaj a koktélbárban a második kör után úgy ült az asztalunkhoz, mintha mindig is a társaságunk része lett volna, nem lehet megunni a kis kávézókat, ahol egy euróért főzik a legfinomabb feketét, és ahol a ricottás-narancsos sfogliatellébe beleharapni olyan, mint eltűnni egy titkos, édes univerzumban. Nem lehet megunni, hogy miközben végeláthatatlan, szűk kis utcákon bolyong az ember, időről-időre olyan grandiózus terekre lehet kibukkanni, amelyekre kétszer is rá kell nézni, hogy egyszer befogadja a szemünk. A közlekedés valóban esetleges, de miközben az a szabály, hogy nincs szabály, mindenki figyel a másikra, kikerülnek, megvárnak, mindenki halad a dolgára, nem bonyolítják, csak menjünk, tegyük a dolgunkat. A fél tízes nyitás azt jelenti, hogy a bolt valamikor fél tíz és tíz között ki fog nyitni, feltéve, hogy a tulajdonos nem csapja ki azonnal a rögtön jövök táblát és megy át kávézni a szomszédba.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!