Négy félidő a pokolban

Jelképesnek tekinthető, hogy a földgolyó és a futball-labda egyaránt gömbölyű. Elvégre a glóbusz odavan a „több mint sportágért”. E sorozatban a labdarúgás páratlan históriájából merítünk történeteket, ha nem lesz is mindegyik feltétlenül kerek.

A Hungária körúti stadion iszonyatosan festett, a sporttelep fedett tribünjét hatalmas horogkeresztes zászlók terítették be. A sors döbbenetes játéka volt, hogy John Huston, A máltai sólyom, a Moby Dick vagy a Kallódó emberek nagy formátumú rendezője épp az MTK-pályát választotta a Menekülés a győzelembe című film „párizsi” helyszínének. A kék-fehérek drukkertáborát, klubelnökét, igazgatóját, játékosainak egy részét az a zsidóság adta, amelynek döntő hányadát a nácik halálgyár-ipari módszerekkel kiirtották. S 1980 nyarán, a szocializmus világában mindent elborított a nemzeti szocializmus a magyar testgyakorlók otthonában.

A történetet a forgatókönyvíró Djordje Milicevic, Jeff Maguire és Jabo Jablonski a francia fővárosba helyezte át. Kijevből. Ha hiszik, ha nem, a megszálló csapatok közt futballbajnokság is zajlott a második világháború keleti területein, sőt Joszif Kordik, aki az ukrán település kenyérgyárainak egyikét vezette, nem mellesleg folyékonyan beszélt németül, engedélyt kapott Friedrich Georg Eberhardt altábornagytól, hogy futballcsapatot alakítson a faji törvényeknek megfelelő labdarúgókból, és együttese részt vegyen a német, magyar, román egységek nem feltétlenül öldöklő, a harcok és a polgári lakosság irtása közben az aktív pihenést szolgáló mérkőzéssorozatán.

Kordik felkereste Jurij Csernegát, Alekszej Klimenkót, Pavel Komarovot, Nyikolaj Korotkihot, Ivan Kuzmenkót, Makar Goncsarenkót, Mihail Putyisztyint, Mihail Szviridovszkijt, Alekszandr Tkacsenkót, Nyikolaj Truszevicset, Georgij Tyimofejevet, Fjodor Tyucsevet a Dinamóból, valamint Vlagyimir Balakint, Lev Gundarjovot, Mihail Melnyiket, Vaszilij Szuharjevet a szintén kijevi Lokomotivból, majd Sztart néven megalapította együttesét, amelynek néhány tagja legföljebb sütötte, de nem rúgta a kiflit. A valódi, ám lesoványodott labdarúgók tíz meccset játszottak, mind a tízet megnyerték, miközben ötvenhat gólt szereztek, és csupán tizenegyet kaptak. A magyar helyőrség csapatát 1942 júniusában 5:1-re, egy hónappal később 6:2-re győzték le, majd augusztus 6-án és 9-én a Flakelf, a Luftwaffe légvédelmi tizenegye ellen 5:1-es és 5:3-as sikert arattak. Rongyos szerelésben, változatlanul alultápláltan, abszolúte elfogulatlan német játékvezetővel. A legendák szerint a második mérkőzésen a nácik szóltak a Sztart játékosainak, jobban járnak, ha kikapnak, ám Klimenko 5:3-nál végigszlalomozott a helyi Zenit pályáján, kicselezte a kapust is, majd a gólvonalról visszarúgta a labdát a kezdőkör felé. A meccs félbeszakadt, a játékosokat lágerbe vitték.

A középkörös szóló és a mérkőzés abbahagyása mítosz, a győzteseket sem a diadaluk miatt vitték el, hanem azért, mert Korotkihnál NKVD-igazolványt találtak, mivel a Dinamo Kijev a Belügyi Népbiztosság csapata volt. Eltérő adatok vannak arról, hogy ennek nyomán hány játékost vallattak a Gestapo Korolenko utcai börtönében. Az biztos, hogy Korotkihot halálra kínozták, Tkacsenkót ugyancsak megölték, míg Klimenkót, Kuzmenkót és Truszevicset 1943 elején végeztette ki a szireci koncentrációs tábor rettegett hóhéra, az éppen tizedelő kedvében lévő Paul von Radomski. E láger közelében volt a Babij Jar szurdok, ahol a németek csak negyvenegy szeptemberének végén, az Einsatzgruppékat irányító Reinhard Heydrich Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminisztert tájékoztató precíz adatai szerint, 33 771 civil zsidót, mindösszesen több mint százezer embert lőttek tömegsírba. Amikor 1943-ban a szovjet csapatok közeledtek, a legyilkoltakat a szireci láger foglyaival ásatták ki, máglyákon elégettették, a szurdokot beomlasztották, a felszínt földgyalukkal simították el. A nyomokat azonban nem tudták eltüntetni, és huszonkilenc túlélő is akadt, így a feltárás, valamint a hullatömegből kivergődő élő halottak kitörölhetetlen emlékei alapján Babij Jar a holokauszt legjellegzetesebb szimbólumainak egyike maradt.

Huston filmjét tehát a Sztart históriája ihlette, miként a Menekülés elődjét, a Két félidő a pokolban című Fábri Zoltán-alkotást is. Az 1961-es moziban egy ukrajnai tábor néhány magyar munkaszolgálatosa futballmeccset vívhat a német katonák válogatottjával Adolf Hitler születésnapja alkalmából. A főszerepet a válogatott Ónodi II-t alakító Sinkovits Imre játszotta, akinek lábát Szilágyi I Gyula, a Vasas centere „adta”, azaz a labdát mindig a 390 első osztályú találkozón 313 gólt szerző angyalföldi csatárklasszis vezette. Mellette az ügyetlen Steinert Garas Dezső, a meccs előtt kiosztott „felhozó” kajától akut gyomorrontást kapó Pogányt Márkus László, a két mankóval botorkáló, de annál lelkesebben szurkoló Kovácsot Benkő Gyula, a kegyetlenül ostoba Rápity őrmestert Szendrő József, Tankót Gera Zoltán, Koczinát Suka Sándor, Liptákot Rajz János formálta meg. A felvételeket Budakeszi és Budaörs között, egy völgykatlanban készítették, a Filmvilág pedig dicsérte is, ha nem is a művet: „Fábri Zoltán A két félidő a pokolban című filmjében nem múlja felül korábbi rendezői eredményeit. De saját szintje alatt sem dolgozik. Ugyanaz a szuggesztív hatáskeltő marad, akit a Körhintából, az Édes Annából, a Dúvadból megismertünk. Új filmjében is olyan döbbenetes arcéleket, sorserejű helyzeteket sorakoztat elénk, hogy a forgatókönyv törésvonalait is feledtetni tudja.”

 

Még szerencse, hogy maradt a sifonérban néhány olyan nagy formátumú mozi, mint az Isten hozta, őrnagy úr, a 141 perc a Befejezetlen mondatból vagy Az ötödik pecsét.

A forgatókönyvet Fábrival együtt író Bacsó Péter büszke volt a szó szerint pokoli filmre. „Az igazán nagy trouvaille szerintem az – emelte ki –, hogy ábrázolni tudtunk egy futballmeccset úgy, hogy a történelem egy pillanatát a maga groteszk hősiességében két félidőbe sűrítettük.” A Kossuth-díjas Gera Zoltán négyszer negyvenöt percet játszott, mert a Menekülésben is szerepelt, de két évtizeddel a Két félidő után nem ő volt a sztár, több okból sem. Egyrészt, bármilyen nagy művészt tiszteltünk is benne, nem tartozott Hollywood csillagaihoz, ellentétben Michael Caine-nel, Sylvester Stallonéval vagy Max von Sydow-val, másrészt további világhírességeket is mellérendeltek, mert az amerikai moziban három vb-aranyérmes labdarúgó, a triplán első Pelé, valamint az argentin Osvaldo Ardiles és az angol Bobby Moore is játszott. A labda művészei közül pázsitra lépett még a lengyel Kazimierz Deyna és a belga Paul van Himst, továbbá az angol Mike Summerbee, az ír Kevin O'Callaghan, a norvég Hallvar Thoresen, a skót John Wark, és nem feledkezhetünk meg a korabeli MTK három játékosáról, a hazai pályán futballozó Egervári Sándorról, Fülöp Ferencről, Kovács Béláról sem.

A sztárok heteket töltöttek Budapesten. Pelé például már június negyedikén kezdőrúgó volt a Népstadionban rendezett Magyarország–Ausztria barátságos találkozón, amelyen Mészöly Kálmán Mészáros – Bálint – Paróczai, Garaba, Kereki, Tóth József – Pásztor, Nyilasi (Soós), Csongrádi (Kuti) – Kiss László (Esterházy), Törőcsik összetételű, a második félidőben meglehetősen felforgatott csapata 1-1-et ért el a „szomszédokkal” szemben. Ligeti Nagy Tamás egy másik mérkőzésre emlékeztetett a magyar munkaszolgálatosokat angol, amerikai hadifoglyokra cserélő film ledorongoló kritikájában: „Valószínűleg a számunkra oly tragikus 1954-es berni labdarúgó-világbajnoki döntő csatavesztésének kulisszatitkaira előbb fény derül, mint arra, hogy John Huston, az amerikai film tiszteletre méltó nagy öregje miként készíthette el a Menekülés a győzelembe című végtelenül együgyű és nem is teljesen tisztességes filmjét.” Egy másik bírálat sem kegyelmezett: „Pelé bámulatos cseleket mutat be a pályán, Bill Conti (aki a Rocky-filmek zenéjét is szerezte – a szerk.) hatalmas góllal örvendezteti meg nézőit, miközben John Huston mesteri módon vegyíti a játék akcióinak, illetve a nézőtéren ujjongók képeit. De hát mindez csak profizmus, és mérhetetlenül messze áll a művészettől.”

Ennek ellenére tizennyolc nappal a magyar–osztrák után özönlött a nép a Hungária körútra, mert tíz forintért be lehetett jutni a forgatásra. Ám az eseményt Nagy N. Péter „filmtörténeti jelentőségű szélhámiának” nevezte, amelyen „25 ezer statiszta fizetett azért, hogy tömegként szerepelhessen”. A publicista meg is indokolta, miért gondolta ezt. „Egyórás kísérőműsort ígértek. Lesz három perc. A Hungaria együttes lép fel. Egy teherautóra. Play-backről játszik, a fiúk tátognak. Ez akkor válik igazán mulatságossá, amikor a magnószalag elszakad. Ekkor a nézők tátognak.” Peterdi Pál megerősítette a lesújtó bírálatot, pedig őt konferansziénak kérték fel: „Öt órakor végre bejön a Hungaria együttes teherautója. (A kapukat kettőkor nyitották ki.) Megszólal a zene, a fiúk ügyesen táncikálni kezdenek a hangszereik mellett. Öt másodpercig táncikálnak, aztán a hangosító fülkében valaki szétrúgja a csatlakozást, a zene leáll, a fiúk egy darabig még némán táncikálnak, aztán csüggedten abbahagyják. Nincs szebb a show-biznisznél.”

Az sem akármi, hogy valakik úgy tervezték, a náci kulisszák között igazán vidáman szól majd a Micsoda buli. Vagy csak azt gondolták nagy eszükkel, hogy a Hungaria passzol a Hungáriához. Akárhogyan volt, a Missouriból származó, de Franciaországban, Írországban, Mexikóban is otthonosan mozgó Hustont nem mozgatta meg a magyar rock and roll-miniatűr. Azt olvastam róla: „A méltán világhírű rendező a pálya szélén alszik egy lakókocsiban. Félóránként felriad, és azt mondja: »What the fucking hell is going on?« Erősen idealizált fordításban: »Mi a jó isten történik itt?«”

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.