Amikor, először még csak angol nyelven, Magyarországon is megjelent Stanley Tucci könyve (eredeti címén: Taste – My Life Through Food), szó szerint rohantam a könyvesboltba, annyira vártam, hogy olvashassam. Addigra ugyanis Tucci menthetetlenül a rajongójává tett, pedig nem sokkal korábban még úgy gondoltam rám, hogy ő az a szupermegbízható és persze nagyon tehetséges színész, akire mindegy, milyen szerepet bíznak rá, meg fogja csinálni. Legyen séf, gyilkos, divatlap szerkesztője, vagy épp demenciával küzdő férfi, ő biztosan meg fogja csinálni, méghozzá jól.

Aztán jöttek a Covid miatti lezárások, és ez a képtelen helyzet, amit mind próbáltunk így-úgy túlélni (én például futottam és sütöttem), és ami kénytelen kelletlen még inkább az online térhez kötött bennünket, a sok rossz mellett, tartogatott jó dolgokat is. Ilyen volt például Sophie Ellis-Bextor sorozata, a Kitchen Disco, amikor teljes díszbe öltözve, a lába körül csetlő-botló gyerekei között énekelt a saját házuk konyhájában. Vagy az egykori Take That srác, Gary Barlow sorozata, mikor a kamera két oldalán ülve, más énekesekkel közösen adta elő alkalmi partnerei legnagyobb slágereit.

Az egyik legfontosabb (online) emlékem ebből az időszakból mégis csak az lett, amikor az Instagramon szörfölve megláttam Stanley Tuccit, amint fekete pólóban áll a konyhájukban, és azt mondja a videót rögzítő feleségének, hogy akkor ő most készít egy Negronit. Nem az volt ebben a nagyszerű, hogy koktélt kever, a Negroni egy három összetevős ital, tényleg nem ördöglakat megcsinálni. Viszont, ahogy Tucci beszélt közben, az a könnyedség, jókedv, ami áradt belőle, az a hangulat, ami az egész, rövid kis videót uralta, annyira magával ragadott, hogy először is úgy éreztem, mostantól mindig negronit szeretnék inni (ez talán túlzás), illetve ettől a pillanattól kezdve lelkesen vártam, hogy Stanley Tucci újabb videóval jelentkezzen.

Amikor mindezek után elindította Searching for Italy című sorozatát a CNN-en, aminek egyes epizódjaiban Olaszország régióit mutatja be helyiek segítségével, a legfontosabb, térségre jellemző ételeken keresztül, végképp elvesztem.

Ahogy beszél a legegyszerűbb ételekről, ahogy megmutatja, hogyan készül a spaghetti alla nerano, ez a sorrentói öbölre jellemző, mennyei cukkinis tészta, az olyan hatású, hogy az ember csak ül a képernyő előtt, és azonnal venne is egy repülőjegyet Olaszországba. Mert Tucci nem egyszerűen csak főz, nem pusztán ételekről beszél, hanem felvillantja egy olyan élet lehetőségét, amilyenre egy kicsit mindannyian vágyunk. Ami tele van ízekkel és illatokkal, ahol terített asztal körül, akár csak egy tál fokhagymás tészta vagy paradicsomsaláta mellett ülünk a barátainkkal, és jól érezzük magunkat, ahol az érzések kifejezhetőek ételekkel.

Tucci megmutatja, hogy mitől tud egy szelet olívaolajba mártogatott kenyér is mennyei csemege lenni, hogy mi tölti meg tartalommal az étkezéseinket.

Az Életem az ételeken át többek között azt is megmutatja, hogy honnan ez a hihetetlen rajongás az ételek, a gasztronómia iránt. Az olasz bevándorló családba született Tucci ír arról is, milyen volt a kertvárosban felnőni, és miért volt különleges alkalom minden egyes étkezés a családjában. Hogy az édesanyja akkor is különlegesen finom fogásokat tett az asztalra, amikor a családi kassza már igencsak szűk mozgásteret hagyott neki.

„Olasz családban nőttem fel, ahol, nem meglepő módon, nagy jelentőséget tulajdonítottunk az ételeknek.” Ez a könyv kezdőmondata, és ez az a gondolat, amihez Tucci időről-időre visszatér. Mindegy, hogy a pályakezdő éveket idézi fel, vagy az Olasz módra, esetleg épp a Julie és Julia forgatását, mindig minden anekdota mögött ott húzódik a gondolat: valahányszor leülünk, hogy együnk valamit, az mindig többről szól, minthogy pusztán az éhségünket csillapítsuk.

Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi a műfaja ennek a könyvnek. A történetek nem gasztronovellák, sokkal inkább anekdoták Tucci életéből. Nem is igazán szakácskönyv, mert őszintén kétlem, hogy bárki ebből a könyvből tanulna meg fokhagymás spagettit főzni, bár ki tudja. Nincsenek is kategorizálva a receptek, a családi paradicsomszósz elkészítésének leírásától kezdve egészen a tökéletes martiniig sok mindent megtalálni benne, s ezek elsősorban a Tucci által felidézett történetekhez kapcsolódnak. Na, de akkor mi végre ez a lelkesedés?

A kérdés jogos, és tudok mit mondani rá azon túl is, hogy azért, mert a rajongója vagyok és kész. Ma, amikor a celebritások által jegyzett szakácskönyveknek meg úgy általában a szakácskönyveknek se szeri se száma, ráadásul az interneten is receptek garmadáját találjuk és sokszor csúcs séfek jegyzik őket, már nem az alapján válogat a közönség ezek között a könyvek között, hogy milyen ételek leírását találja meg benne. A végén az dönt, hogy van-e benne valami különleges? Legyen szó technológiáról, extra tudásról, olyan szakmai fogásokról, amiket csak profiktól lehet eltanulni, mindegy, a lényeg, hogy legyen valami, ami megkülönbözteti a polcon sorakozó száz másiktól.

Tucci, feltételezem, felismerte, hogy szükségtelen beállnia a sorba, és kihozni egy sokadik szakácskönyvet. Neki azt kell csinálnia, ha már csinálja, amiben ő igazán jó: elmesélni élete fontos történeteit, amik így vagy úgy, de mind az asztaltól indulnak – vagy oda érkeznek meg.

Nem biztos, hogy tőle fog megtanulni bárki főzni, de az biztos, hogy bárkinek megtanítja, miért érdemes piacra menni, a kamrában válogatni, éjnek évadján nekiállni tésztát készíteni, vagy leülni egy pohár finom ital mellé, és élvezni az életet.

Nyitókép: Stanley Tucci Facebook-oldala