Steaua Budapest – parádés szezonok sora

Jelképesnek tekinthető, hogy a földgolyó és a futball-labda egyaránt gömbölyű. Elvégre a glóbusz odavan a „több mint sportágért”. E sorozatban a labdarúgás páratlan históriájából merítünk történeteket, ha nem lesz is mindegyik feltétlenül kerek.

A Steaua labdarúgócsapata 1986. augusztus 17-én, a román bajnokság első fordulójában 1-0-ra legyőzte a házigazda Arges Pitesti együttesét, s e sikerrel páratlan veretlenségi sorozat vette kezdetét. A bukaresti gárda 1989. szeptember 3-ig, az ugyancsak fővárosi Dinamótól elszenvedett 0-3-ig nem kapott ki Romániában, ahol a széria 119 mérkőzésen, 104 bajnoki és 15 román kupatalálkozón át tartott.

A láncolat előtti utolsó kudarc 1986. június 18-án érte a csapatot, ám az évadzáró craiovai 4-5-ön senki nem akadt fenn, mert többségükben a bukaresti tartalékok játszottak. Az összeállítás ez volt: Stingaciu – Petrescu, Petcu, Stancu, Weissenbacher – Balan, Gheorghe, Majearu, Barbulescu – Piturca, Radu II. Legközelebb 1987. november 4-én látogatott Craiovára a Steaua, és 6-4-re győzött Liliac – Iovan, Bumbescu, Belodedici, Rotariu – Hagi, Stoica, Bölöni, Balint – Lacatus, Piturca összetétetelben. Az előző vendégség alkalmával az első csapatot képviselő Victor Piturca mesterhármast ért el, csak akkor hiányzott a többi menő.

Ők külföldön sem labdát szedtek, éppenséggel a BEK védői voltak. Az 1986-os döntőbe a többi közt a Honvéd kiejtésével jutottak, és a pesti 0-1 után a Ghencea stadionban alaposan ellátták az Andrusch – Sallai (Kerepeczky), Dózsa (Gyimesi), Garaba, Cseh – Sikesdi, Fitos, Détári – Bodonyi, Dajka, Kovács Kálmán összeállításban asszisztáló kispestiek baját. A legnagyobb bukaresti Piturca már az első percben a hálóba fejelt, majd úgy alakult ki a 4-1-es végeredmény, hogy Détári Lajos egy óra múltán tizenegyesből szépített. A döntőt Sevillában rendezték, és két okból sem felejtem el. Egyrészt az volt az első BEK-csúcstalálkozó, amelyet a helyszínen láttam, másrészt a 0-0-t és a szintén gól nélküli hosszabbítást követő ráadás párbajban Helmut Duckadam kivédte Alesanco, Pedraza, Pichi Alonso és Marcos Alonso, vagyis a favorit Barcelona összes tizenegyesét. A Correo de Andalucia című helyi újság a legmagasabb osztályzattal, 10-essel honorálta a kapus teljesítményét, de az sem lett volna különösebb túlzás, ha 100-assal jutalmazza a kivételes alakítást.

Hogy a kimenetel mekkora szenzáció volt, arra három példa. Az egyik, hogy barcelonai Sport a következő szalagcímmel vezette fel a meccset: „Forca Barca, ez a kupa nem tud elkerülni bennünket!” A másik, hogy a döntő műsorfüzetét kiadó Európai Labdarúgó Szövetség Steaua Budapestként tüntette fel a román csapatot, ezért a Ramon Sanchez Pizjuan stadionban tízpercenként közölték a meccs előtt, hogy Barcelona–Steaua Bukarest találkozó következik. S a harmadik, hogy 1984-ben Gijonban egy nyári tornán, amelyen a Steaua egyaránt tizenegyesekkel maradt alul a Real Sociedaddal, majd a Groningennel szemben, Piturca vett egy mini Barca-mezt akkor egy éves kisfiának. Sevillában azt mondta: „A gijoni kasszánál sorban állva nem hittem volna, hogy huszonegy hónappal később a Barcelonát a BEK-döntőben felülmúló csapat tagja leszek.”

Másnap a spanyol újságokban még az is megjelent, milyen volt a bukaresti futballisták szobabeosztása a Hotel Macarenában. Már azon túl, hogy az ABC című lap úgy vélte, hogy „a Sanchez Pizjuan stadion olyan most a Barcelona számára, amilyen a Maracana volt 1950-ben a braziloknak”. A Steaua az első kelet-európai BEK-győztesként vitte el a pálmát, és mindmáig az utolsó együttes, amely egyetlen légiós bevetése nélkül aratott diadalt a legtekintélyesebb európai klubtornán. A 108-szoros román válogatott Bölöni László, az utóbb edzőként is kiemelkedő középpályás azonban igyekezett a földön maradni: „Kétségkívül rendkívüli eredményt értünk el, már csak azért is, mert sikerünk adott valamit azoknak az embereknek, akiknek nem sok jutott Romániában. De azért a győzelmünket nem hasonlítottuk a Holdra szálláshoz.”

Nem mindenki volt ilyen szerény. A csapat másik középpályásának azt a nevet adta születésekor az édesapja, hogy Gavril-Pelé Balint. A 34-szeres román válogatott játékos azért volt Balint és nem Bálint, mert nem beszélt magyarul, jóllehet Oláhszentgyörgyön jött a világra. Bukaresti, eredetileg nagyváradi edzője, Jenei Imre viszont ugyanúgy tudott magyarul, mint románul, és kiválóan értett a labdarúgók nyelvén. Amikor Sevillában, ahova kétszáz kitüntetett román drukker utazhatott, és azt látta, hogy a nézőtéren ötvenezer barcelonai szurkoló tolong, a tréner így mutatott fel a lelátóra: „Tessék, mindenki nekünk szurkol. Tele van a stadion vörössel és kékkel.”

Azután, hogy 1992 januárjában Magyarországra érkezett szövetségi kapitánynak, öntudatosan mondta Lakat T. Károlynak és nekem, hogy „olyan még sehol sem volt, hogy Jenei Imre ne hagyta volna ott a keze nyomát”. Öt hónappal később, a svédektől Stockholmban elszenvedett nem is nagy különbségű, 2-1-es vereség után, anélkül, hogy kérdeztük volna, keserűen megjegyezte: „Mintha itt sem lennék.”

A Steauával sikert sikerre halmozott. Az együttes 1985 és 1989 között öt bajnoki címet, valamint négy román kupagyőzelmet számlált Jenei, majd Anghel Iordanescu irányításával. Ez még akkor is szép, ha az 1988-as kupadöntő egészen különleges körülmények között dőlt el. Balint a kilencvenedik percben, 1-1-nél a hálóba lőtt, de a gólt les miatt nem adta meg Radu Petrescu játékvezető. Tiltakozásul Valentin Ceausescu, a véreskezű diktátor, Nicolae Ceausescu ugyancsak „mindenható” fia, a Steaua klubelnöke lehívta csapatát a pályáról. A trófeát tehát a Dinamo nyerte volna el, ám másnap a játékvezető megvilágosodott, és elismerte, hogy rosszul döntött, a szövetség pedig a Steauának ítélte a kupát. A „győztes” 1990-ben, a diktatúrát követő korszak elején lemondott a serlegről, ám a Dinamo nem fogadta el azt.

Jenei dirigálásával még az európai Szuper Kupát is elhódította az együttes, és ehhez legalább annyi közünk van, mint a Honvéd vagy később az MTK bukaresti kiütéséhez. A Steaua ellenfele ugyanis az a Dinamo Kijev volt Monacóban, amely hét „irapuatóival” vonult fel a szintén „mexikói” Valerij Lobanovszkij mester vezényletével. Kuznyecov, Gyemjanyenko, Jakovenko, Jevtusenko, Rác, Belanov, Zavarov egyaránt szerepelt a mindmáig utolsó vb-résztvevő magyar válogatottat 6-0-ra legyőző együttesben, de hiába, mert Monte-Carlóban a román csapat nyert 1-0-ra az extraklasszis Gheorghe Hagi góljával.

A Steaua egyébként is tényező maradt az európai futballban. A BEK 1987-88-as kiírásában az elődöntőig jutott, miután, amint arra már utaltunk, az első fordulóban 4-0-ra legázolta Verebes József „mágus” Gáspár – Farkas Tibor, Híres, Lőrincz, Huszárik – Kékesi, Szalai, Varga, Bognár (Szeibert), Pölöskei – Boda összetételű MTK-ját. A Hungária körúti hívek számára a Pepita Tours szervezett társas utazást Bukarestbe, ahol aztán mindenki mindent láthatott pepitában. „Blumi”, azaz Bakos Antal, a kék-fehérek legendás intézője, akinek külön telefonja volt a Fészek művészklubban, hátha le lehet igazolni valakit két izgalmas kártyaparti között, kabalából az MTK ellen fogadott, de ez sem használt a harmincöt fokos szeptemberi hőségben. Verebes Szalai Attilát, a virtuóznak a legkevésbé sem nevezhető védőt rendelte ki a középpályára Hagi őrzésére, ám a román labdaművész huszonöt perc alatt két gólt lőtt, hogy egyéb, a mezőnyben sorozatosan elkövetett „becsületsértéseiről” ne is beszéljünk. A legjobb négy között az a Benfica ejtette ki a Steauát bukaresti 0-0-lal és két fejesgóllal elért lisszaboni 2-0-lal, amely a bajnokságban egyetlen vereséget szenvedett. A színvonal az eget verdeste Ibériában, hiszen a BEK-et 1987-ben a Porto nyerte, míg 1988-ban, a stuttgarti döntőben a ráadás tizenegyeseken múlt az eindhoveni diadal és a portugál primátus megőrzése.

Az újabb évadban megint ragyogott a Steaua. Odahaza egyaránt 5-1-re verte a prágai Spartát és a Göteborgot, 3-0-ra a moszkvai Szpartakot. A döntőig vívott nyolc meccsén huszonkét gólt szerzett, és csak hetet kapott, vereség csupán Göteborgban érte, ott sem nagy, 1-0-ás. Marius Lacatus hétszer, Hagi hatszor küldte a labdát az ellenfelek kapujába, így az út megint a döntőig vezetett.

Ismét akadt barcelonai vonatkozás, a meccset a Nou Campon rendezték. A vetélytárs újra nagy csapat volt, sőt még annál is nagyobb, Arrigo Sacchi korszakos Milanja. Duckadam már nem védett, a két holland szupersztár, Ruud Gullit és Marco van Basten Silviu Lungnak pakolt be egyformán kettőt. Már a második félidő első percében kialakult a 4-0-ás végeredmény, Sacchi nyugodtan lecserélhette Gullitot, bár a váltásnak a 97 ezer néző egyáltalán nem örült.

Enyhén szólva a Steaua sem volt boldog, de vigaszt nyújthatott, hogy négy évad alatt két döntőt és egy elődöntőt vívhatott az együttes a BEK-ben. Otthon pedig úgy nyerte sorra a bajnokságokat, hogy 1988-ban 114-18-as, 1989-ben 121-28-as gólkülönbséggel zárta az évadot. Veretlensége alatt ötször annyi gólt szerzett, mint ahányat kapott, 322-t „vágott”, és 63-at szedett be, ötvennyolc alkalommal, azaz kis híján a meccsek felén, érintetlen maradt a hálója. A legjobban a 11-0-ra eltángált Vajdahunyadot szórta meg, de nem járt sokkal jobban a 8-0-ra elvert Olt, a 8-1-gyel hazaküldött Bákó, a 7-0-lal meghintett Marosvásárhely vagy a 8-2-vel elszomorított bukaresti Rapid sem.

Majd 1989 novemberében újabb szériába kezdett, 1996 augusztusáig egyetlen olyan meccsen sem maradt alul Romániában, amelyen pályaválasztó volt. Ez a sorozat csaknem hét évig, 112 meccsen át tartott. Még számba venni is strapás.

De az egyérintős futballt kedvelő Jenei igyekezett „pihentetni” a fiúkat, mert folytonosan azt hangoztatta: „Futtasd a labdát! Az nem izzad, nem fárad.”

 

 

 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.