Csodás idők jártak 1952-ben, Sztálin örök becsű könyve, A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban segített megfelelően eligazodni, így aztán nem csoda, ha a szovjet pártankét „a győztesek kongresszusa” elnevezést adományozta önmagának. A kommunizmus fellegvára úgy készült a helsinki olimpiára is, hogy a győztesek országa lesz. A nyári ötkarikás játékokon először szereplő Szovjetunió ettől messze volt, az Egyesült Államok 43 aranyat, 20 ezüstöt és 17 bronzot szerző küldöttsége szinte lekörözte, de az éremtábla második helyéért sem kellett megvetni az újoncot (22, 31, 20).

A labdarúgókat azonban elparentálták a hatalmas országban. A szovjet olimpiai futballcsapat már a selejtezőben köhögött, Kotkában 0:0-val zárta a rendes játékidőt a bolgárok ellen, majd a kétszer negyedórás hosszabbítás ötödik percében a vetélytárs szerzett vezetést a balszélső Ivan Kolev révén. Óriási blamázs lett volna a kiesés, de Vszevolod Bobrov egyenlített, majd Vaszilij Trofimov fordított (2:1).

Bobrov külön szám volt. Nem csupán a futballban, hanem a jégkorongban is a válogatottságig vitte, sőt a jeges legjobbak közti bemutatkozása alkalmával mesterhármast ért el Tamperében a finnekkel szemben (8:1). A hokiban olimpiai bajnoki címet nyert 1956-ban, majd az 1957-es világbajnokságon már csak négy meccsen kapott helyet a csapatban, de a finneknek bevágott négyet (11:1), az osztrákoknak meg hatot (22:1).

A labdarúgópályán sem szorult a háttérbe. Az 1952-es olimpia jugoszláv–szovjet találkozóján a „kékek” az 59. percben már 5:1-re vezettek, de nem nyertek. A záró negyedóra kezdetén Trofimov szépített, aztán Bobrov duplázott, majd egy perccel a befejezés előtt Alekszandr Petrov egyenlített (5:5). Tito nem akart hinni a fülének a rádió előtt.

A korabeli szabályok szerint a mérkőzést megismételték, s akkor ­Sztálint töltötte el a harag. Noha a második meccs első gólját Bobrov érte el, a „jugók” győztek 3:1-re, a vesztesek pedig megemlegették, hogy merészeltek kikapni. Hét játékos soha többé nem szerepelt a vörösök válogatottjában, amely legközelebb két év szünet után léphetett pályára. A pauza megtette pedagógiai hatását, mert az újrakezdés alkalmával, 1954 szeptemberében a „szbornaja” 7:0-ra legázolta Svédország együttesét. Nem mondható, hogy kicsúszott eredmény volt, mivel 1955-ben Stockholmban a szovjet csapat 6:0-ra nyert a szépen megszórt skandinávok ellen. Majd 3:2-re legyőzte az NSZK világbajnoki címvédő válogatottját, ám a diadalnál is érdekesebb, hogy tíz évvel korábban bizony sok mindenre gondolt volna a világ, csak arra nem: 1955-ben szovjet–német barátságos mérkőzést rendeznek Moszkvában. Persze az sem volt semmi, hogy Posipal, Liebrich, Eckel, Rahn, Morlock, Fritz Walter, Schäfer kapitulált a Lenin stadionban.

A jugoszlávoktól vereséget szenvedő olimpiai csapatból ketten játszottak a vörösöknél: Anatolij Basaskin és Igor Netto. Előbbi klubját, a CDSZA-t az ötkarikás kudarc nyomán feloszlatták, és csak Sztálin halála után szervezték újjá, addig a védő a másik moszkvai csapatban, a Szpartakban futballozott Nettóval együtt. Rajtuk kívül még Konsztantyin Krizsevszkij, a VVSZ Moszkva védője úszta meg büntetlenül az olimpiai kudarcot, ő még az 1958-as világbajokságon is játszott, miként a mindent túlélő Netto.