Szegedi szabadtéri játékok

Hegyi Iván | 2022.08.31. 07:54

Olvasási idő kb. 8 perc

Tizenkét labdarúgó távozott 1967 végén a Szegedi VSE-től, ehhez képest az NB II-es – azaz harmadosztályú – együttes az MNK legjobb négy csapata közé került 1968-ban. Alacsonyabb régióból addig csak a BLASZ I-es Testvériség tudott a hazai kupa elődöntőjébe jutni (1964-ben).

Három meccsen összesen 32 000 nézőt vonzott a Balatonon alapozó SZVSE 1968 nyarán. Jött hozzá az FTC, a Vasas, az MTK. Pedig a harmadosztályban játszott, és rossz passzban volt, mert az első hét fordulóban szerzett tizenegy pontjához a következő nyolcban csak négyet tett hozzá, így csupán a hetedik helyen zárta a tavaszt. (Akkoriban – 1964-től 1969-ig – minden szinten naptári éves bajnokság zajlott minálunk.)

A „félidőben” lezavarták a kupameccseket, a legjobb 32 között immár az NB I-esek részvételével. Az SZVSE korábban azzal jutott tovább a Szegedi Dózsa vendégeként, hogy „idegenben” 0:0-t ért el, majd az NB I/B-s Kecskeméti Dózsát is döntetlennel (1:1) ejtette ki az alacsonyabb osztályú csapat jogán. Nem mondhatni, hogy tömegeket mozgatott volna meg a találkozó, a Tisza partján alig nyolcszázan ünnepelték a továbbjutást.

Hanem aztán!

A nyolcaddöntőben a Ferencvárossal került szembe a kis csapat, s mindjárt kirajzottak a szurkolók. A zöld-fehérektől hiányzott Mátrai Sándor és Rákosi Gyula, ám az első osztályú bajnoki címvédő igazán tekintélyes együttessel vonult fel: Géczi – Novák, Páncsics, Havasi – Juhász, Horváth László – Karába, Varga, Albert, Branikovits, ­Katona volt a kezdő tizenegy összetétele. A másik oldalon országosan ismeretlenek sorakoztak. Közülük Gyimesi László kapus, továbbá Hájas István, Kiss Péter, Bite János, Majzik Sándor, Sonkó Imre már nem él, utóbbi a hídról a Tiszába vetette magát, miközben tisztában volt vele, szegény, hogy nem tud úszni. Hatvannyolcban azonban még élvezte az életet, gólpasszt adott Kiss II-nek, aki kapásból bebombázta az átadást. Az SZVSE 1:0-ra győzött, a közönség eksztázisban ünnepelt. A tízezer néző jó része a pályára rohant, és vállán vitte hőseit: a mezőny legjobbját, a ma Ulmban élő középhátvéd Karsai Ferencet, továbbá Csigér Lászlót, Salánki Istvánt, Viczián Pált vagy a meccs idején egyetemista, majd jogtanácsos, ma már nyugdíjas dr. Szamosvölgyi Zoltánt.

A mérkőzést megtekintette a negyvenszeres válogatott, harminc évvel korábban vb-ezüstérmes Korányi Lajos, aki a Szegedi Bástyában és az FTC-ben is futballozott. A klasszis hátvéd azt mondta: „Döntetlenben bíztam, de hogy ennyire gyenge legyen a Ferencváros, azt nem gondoltam volna. Az SZVSE persze kitett magáért.”

Ez a találkozó június 19-én zajlott, július 27-én pedig a Vasas látogatott a szegedi Vasutashoz. Az élvonal hatvanhetes bajnoka után a hatvanhatos (veretlen) aranyérmes volt a vendég. Ráadásul 1968-ban féltávnál megint a Vasas állt az élen, noha a tavaszi záró fordulóban 1:0-ra kikapott a negyedik helyen forduló FTC-től.

A piros-kékek a ­Bolemányi – Ihász, Mészöly, Vidáts, Fister – Mathesz, Müller – Molnár, Radics, Puskás (Menczel), Farkas összetételű együttessel léptek fel Szegeden, s ez azért is érdekes, mert a Ferencvárost és az olimpiai válogatottat irányító dr. Lakat Károly Angyalföldről csak Bolemányi János kapust, továbbá a cserejátékos Menczel Ivánt és a végképp nem ­törzsgárdista, tinédzser Radics Jánost hívta meg harminc tagú ötkarikás keretébe. (Aztán csupán Menczelt vitte el Mexikóba, igaz, csapata egyetlen piros-kék „fecskével” is megvédte olimpiai bajnoki címét, a döntő első magyar gólját éppen a korántsem rettenetes Iván lőtte.)

Szegeden közzétették, hogy villamoson csak délután négy óráig lehet eljutni a Vasutas-sporttelepre (a Vasas-vendégjáték ötkor kezdődött); aki nem akar gyalogolni, az menjen ki korán. Ismét tízezren gyűltek egybe, és a szép számú publikum mindenekelőtt Gilicze Istvánnak tapsolt, mivel a combcsonttörésből felgyógyult kapus a mezőny legjobbjaként védte ki az angyalföldiek szemét. A második félidőben már Mészöly Kálmán is rohamozott, egy óra múltán tizennyolcról bevarrta, de hét perccel később Bite egyenlített. (Ma úgy hívnák: giga Bite.) A gólszerző felidézte: „Sajtos centerezése után öt méterre álltam a kaputól, felrémlett bennem, mi van, ha nem rúgom be. De erőt vettem magamon, és a jobb alsóba helyeztem a labdát.” Az 1:1-et az SZVSE újból meg tudta tartani, a közönség megint tódulhatott a pályára. A csapat edzője, Laczi Ferenc, akit alighanem Laciferinek becéztek, elcsukló hangon mondta: „Nagyon boldog vagyok! A Vasas a jobbik csapat, ezt senki nem vitatja, de a fiúk ismét kitűnőre vizsgáztak lelkesedésből.”

A másik edző, Illovszky Rudolf rezignáltan értékelt: „Lehetne magyarázgatni az 1:1-et.

Hogy nagyon rossz talajon kellett futballoznunk, hogy az első félidőben könnyelműek voltunk, hogy aztán sok helyzetet teremtettünk, s hogy az ellenfél olykor a durvaságoktól sem riadt vissza. (Hájas nem éppen kímélő belépője nyomán Puskás Lajost le kellett vinni a pályáról – a szerk.) A lényeg azonban az: nem tudtunk legyőzni egy harmadosztályú csapatot.”

Négy nappal később az MTK utazott Szegedre, ekkor már 12 ezer néző tolongott a lelátókon. Az SZVSE centere Sándor Miklós, a nagy „Csikar” szabadrúgás-specialista testvéröccse volt, míg a túloldalon a következő játékosok sorakoztak: Hajdú (Lanczkor) – Szántó, Dunai, Csetényi, Jenei (Kiss Tibor) – Oborzil, Kékesi, Strasszer – Török, Sárközi, Szuromi.

A Hungária körúti társasággal szemben negyedóra alatt elment a hajó a Tiszán. Előbb Karsai haza akart adni, de gólpasszal örvendeztette meg Török Józsefet, majd Strasszer László szabálytalankodott Sajtos Istvánnal szemben, aki hirtelen „elborult”: fejbe rúgta a földre eső középpályást. A kétéltű Müncz György, aki labdarúgó- és jégkorong-játékvezető is volt, nem tehetett mást, kiállította a szegedi csatárt. „Maradtunk tízen, minden eldőlt” – mondja ma dr. Szamosvölgyi Zoltán. Ráadásul Szuromi Antal a harmincadik percben finom szólógólt lőtt, és lehetett volna 0:3 is, mert Karsai a tizenhatoson belül elbuktatta Törököt, Müncz joggal ítélt tizenegyest, Sárközi büntetőjét azonban Gilicze kiütötte, majd a kipattanó labdát az ítélet-végrenemhajtó a felső lécre emelte.

Aztán Sonkó csaknem harminc méterről lőtt kapura, Hajdú József könnyedén foghatta volna a labdát, ám váratlanul beejtette azt (2:1). Ez maradt a végeredmény, és a mérkőzés utolsó perceiben vastaps köszöntötte a vesztes Vasutas-játékosokat. Várkonyi Sándor, a Népsport szaktekintélye így írt róluk: „Minden tekintetben dicséretet érdemelnek, hiszen minimális arányban maradtak csak alul két osztállyal feljebb szereplő ellenfelükkel szemben.”

Szamosvölgyi elmereng: „Kétségkívül közel voltunk a Népstadionhoz, a döntőhöz. S a négy közé jutással kerestünk fejenként háromezer-kétszáz forintot, amit még játékos korunk legszebb nyarán elköltöttünk, bármilyen nagy pénz volt az hatvannyolcban.”

S kapott egy jutalomjátékot is a ­Vasutas. A SZEAC–Vasas NB I-es mérkőzés előtt SZVSE–Szegedi Dózsa találkozót rendeztek szeptember 8-án. A kettős ­meccsre megint tízezren mentek ki, győzött az SZVSE 2:1-re és a Vasas 1:0-ra. „A helyi NB II-es rangadó végig sportszerű, élvezetes játékot hozott” – jelentette a Népsport.

Dr. Bánáti János, a Szegedi Egyetemi Atlétikai Club edzője viszont borongósan említette: „Gól nélkül nem lehet mérkőzést nyerni.” Azt pedig csak Radics lőtt, és a Vasas – noha nélkülözte az abban az évben a Brazília–Világválogatott gálamérkőzésen is szereplő Farkast, valamint két szélsőjét, Molnár Dezsőt és Korsós Istvánt – meglehetősen jól játszott, tizenegyből tíz labdarúgója kapott 7-est vagy 8-as osztályzatot a sportlaptól: Kenderesi (7) – Bakos (7), Mészöly (8), Menczel (7), Ihász (6) – Mathesz (7), Müller (8), Fister (7) – Radics (7), Puskás (8), Vidáts (7).

Talán, ha Bitét villámmal átigazolja a SZEAC, sikerül másodszor is 1:1-re menteni a Vasas-meccset Szegeden…

Még több olvasnivaló a témában.

Lelátó

Tamás Ervin 

„Ezek az emberek valószínűleg még nem élveztek egyetlen futballmeccset sem, sosem azért mennek ki a stadionokba, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy nézzék, mit lehet feljelenteni” – vélekedett a miniszter”.

Elolvasom

A mai napig őrizzük a könyvtárban a CEU szellemiségét

Tóth Bea

Ha diplomát adó képzést nem is végezhet, a magyarországi küldetését nem adta föl a CEU. Egyre többen keresik föl az intézmény magyarországi könyvtárát a kutatásaikhoz, ami nem is csoda, hiszen számos hasonló intézmény zárt be a rezsiemelések miatt.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Kortársaink öröksége – gondolatkísérlet nekrológra

Lakner Zoltán

Sokan és sokféleképpen emlékeztek meg a 74 évesen elhunyt Tamás Gáspár Miklósról és a 89 éves korában elhunyt Mécs Imréről. Személyiségük, életútjuk sokszínűsége indokolja is ezt a sokféleséget. A két eltérő pályát összeköti a demokratikus rendszerváltás, meg az, hogy mindketten megélték a harmadik köztársaság összeroskadását és elpusztítását, még ha ennek kapcsán különböző következtetésekre jutottak is. Ami azonban végső soron közös bennük, az az önkény elutasítása és az emberi méltóság mindenek elé helyezése. Ez az írás szerény adalék Tamás Gáspár Miklós és Mécs Imre közéleti örökségének megfogalmazásához.

Elolvasom

Egy választás anatómiája

Szekeres Imre

Sokan sokféleképp értelmezik a jászberényi időközi választáson történteket, ahol az ellenzék tönkreverte a Fideszt. Szekeres Imre egyike volt a Közösen Jászberényért Egyesület kampánycsapatának. A Jelennek küldött cikkében leírja, mi vezetett ehhez a győzelemhez.

Elolvasom
Keresés