Három meccsen összesen 32 000 nézőt vonzott a Balatonon alapozó SZVSE 1968 nyarán. Jött hozzá az FTC, a Vasas, az MTK. Pedig a harmadosztályban játszott, és rossz passzban volt, mert az első hét fordulóban szerzett tizenegy pontjához a következő nyolcban csak négyet tett hozzá, így csupán a hetedik helyen zárta a tavaszt. (Akkoriban – 1964-től 1969-ig – minden szinten naptári éves bajnokság zajlott minálunk.)

A „félidőben” lezavarták a kupameccseket, a legjobb 32 között immár az NB I-esek részvételével. Az SZVSE korábban azzal jutott tovább a Szegedi Dózsa vendégeként, hogy „idegenben” 0:0-t ért el, majd az NB I/B-s Kecskeméti Dózsát is döntetlennel (1:1) ejtette ki az alacsonyabb osztályú csapat jogán. Nem mondhatni, hogy tömegeket mozgatott volna meg a találkozó, a Tisza partján alig nyolcszázan ünnepelték a továbbjutást.

Hanem aztán!

A nyolcaddöntőben a Ferencvárossal került szembe a kis csapat, s mindjárt kirajzottak a szurkolók. A zöld-fehérektől hiányzott Mátrai Sándor és Rákosi Gyula, ám az első osztályú bajnoki címvédő igazán tekintélyes együttessel vonult fel: Géczi – Novák, Páncsics, Havasi – Juhász, Horváth László – Karába, Varga, Albert, Branikovits, ­Katona volt a kezdő tizenegy összetétele. A másik oldalon országosan ismeretlenek sorakoztak. Közülük Gyimesi László kapus, továbbá Hájas István, Kiss Péter, Bite János, Majzik Sándor, Sonkó Imre már nem él, utóbbi a hídról a Tiszába vetette magát, miközben tisztában volt vele, szegény, hogy nem tud úszni. Hatvannyolcban azonban még élvezte az életet, gólpasszt adott Kiss II-nek, aki kapásból bebombázta az átadást. Az SZVSE 1:0-ra győzött, a közönség eksztázisban ünnepelt. A tízezer néző jó része a pályára rohant, és vállán vitte hőseit: a mezőny legjobbját, a ma Ulmban élő középhátvéd Karsai Ferencet, továbbá Csigér Lászlót, Salánki Istvánt, Viczián Pált vagy a meccs idején egyetemista, majd jogtanácsos, ma már nyugdíjas dr. Szamosvölgyi Zoltánt.

A mérkőzést megtekintette a negyvenszeres válogatott, harminc évvel korábban vb-ezüstérmes Korányi Lajos, aki a Szegedi Bástyában és az FTC-ben is futballozott. A klasszis hátvéd azt mondta: „Döntetlenben bíztam, de hogy ennyire gyenge legyen a Ferencváros, azt nem gondoltam volna. Az SZVSE persze kitett magáért.”

Ez a találkozó június 19-én zajlott, július 27-én pedig a Vasas látogatott a szegedi Vasutashoz. Az élvonal hatvanhetes bajnoka után a hatvanhatos (veretlen) aranyérmes volt a vendég. Ráadásul 1968-ban féltávnál megint a Vasas állt az élen, noha a tavaszi záró fordulóban 1:0-ra kikapott a negyedik helyen forduló FTC-től.

A piros-kékek a ­Bolemányi – Ihász, Mészöly, Vidáts, Fister – Mathesz, Müller – Molnár, Radics, Puskás (Menczel), Farkas összetételű együttessel léptek fel Szegeden, s ez azért is érdekes, mert a Ferencvárost és az olimpiai válogatottat irányító dr. Lakat Károly Angyalföldről csak Bolemányi János kapust, továbbá a cserejátékos Menczel Ivánt és a végképp nem ­törzsgárdista, tinédzser Radics Jánost hívta meg harminc tagú ötkarikás keretébe. (Aztán csupán Menczelt vitte el Mexikóba, igaz, csapata egyetlen piros-kék „fecskével” is megvédte olimpiai bajnoki címét, a döntő első magyar gólját éppen a korántsem rettenetes Iván lőtte.)

Szegeden közzétették, hogy villamoson csak délután négy óráig lehet eljutni a Vasutas-sporttelepre (a Vasas-vendégjáték ötkor kezdődött); aki nem akar gyalogolni, az menjen ki korán. Ismét tízezren gyűltek egybe, és a szép számú publikum mindenekelőtt Gilicze Istvánnak tapsolt, mivel a combcsonttörésből felgyógyult kapus a mezőny legjobbjaként védte ki az angyalföldiek szemét. A második félidőben már Mészöly Kálmán is rohamozott, egy óra múltán tizennyolcról bevarrta, de hét perccel később Bite egyenlített. (Ma úgy hívnák: giga Bite.) A gólszerző felidézte: „Sajtos centerezése után öt méterre álltam a kaputól, felrémlett bennem, mi van, ha nem rúgom be. De erőt vettem magamon, és a jobb alsóba helyeztem a labdát.” Az 1:1-et az SZVSE újból meg tudta tartani, a közönség megint tódulhatott a pályára. A csapat edzője, Laczi Ferenc, akit alighanem Laciferinek becéztek, elcsukló hangon mondta: „Nagyon boldog vagyok! A Vasas a jobbik csapat, ezt senki nem vitatja, de a fiúk ismét kitűnőre vizsgáztak lelkesedésből.”

A másik edző, Illovszky Rudolf rezignáltan értékelt: „Lehetne magyarázgatni az 1:1-et.

Hogy nagyon rossz talajon kellett futballoznunk, hogy az első félidőben könnyelműek voltunk, hogy aztán sok helyzetet teremtettünk, s hogy az ellenfél olykor a durvaságoktól sem riadt vissza. (Hájas nem éppen kímélő belépője nyomán Puskás Lajost le kellett vinni a pályáról – a szerk.) A lényeg azonban az: nem tudtunk legyőzni egy harmadosztályú csapatot.”

Négy nappal később az MTK utazott Szegedre, ekkor már 12 ezer néző tolongott a lelátókon. Az SZVSE centere Sándor Miklós, a nagy „Csikar” szabadrúgás-specialista testvéröccse volt, míg a túloldalon a következő játékosok sorakoztak: Hajdú (Lanczkor) – Szántó, Dunai, Csetényi, Jenei (Kiss Tibor) – Oborzil, Kékesi, Strasszer – Török, Sárközi, Szuromi.

A Hungária körúti társasággal szemben negyedóra alatt elment a hajó a Tiszán. Előbb Karsai haza akart adni, de gólpasszal örvendeztette meg Török Józsefet, majd Strasszer László szabálytalankodott Sajtos Istvánnal szemben, aki hirtelen „elborult”: fejbe rúgta a földre eső középpályást. A kétéltű Müncz György, aki labdarúgó- és jégkorong-játékvezető is volt, nem tehetett mást, kiállította a szegedi csatárt. „Maradtunk tízen, minden eldőlt” – mondja ma dr. Szamosvölgyi Zoltán. Ráadásul Szuromi Antal a harmincadik percben finom szólógólt lőtt, és lehetett volna 0:3 is, mert Karsai a tizenhatoson belül elbuktatta Törököt, Müncz joggal ítélt tizenegyest, Sárközi büntetőjét azonban Gilicze kiütötte, majd a kipattanó labdát az ítélet-végrenemhajtó a felső lécre emelte.

Aztán Sonkó csaknem harminc méterről lőtt kapura, Hajdú József könnyedén foghatta volna a labdát, ám váratlanul beejtette azt (2:1). Ez maradt a végeredmény, és a mérkőzés utolsó perceiben vastaps köszöntötte a vesztes Vasutas-játékosokat. Várkonyi Sándor, a Népsport szaktekintélye így írt róluk: „Minden tekintetben dicséretet érdemelnek, hiszen minimális arányban maradtak csak alul két osztállyal feljebb szereplő ellenfelükkel szemben.”

Szamosvölgyi elmereng: „Kétségkívül közel voltunk a Népstadionhoz, a döntőhöz. S a négy közé jutással kerestünk fejenként háromezer-kétszáz forintot, amit még játékos korunk legszebb nyarán elköltöttünk, bármilyen nagy pénz volt az hatvannyolcban.”

S kapott egy jutalomjátékot is a ­Vasutas. A SZEAC–Vasas NB I-es mérkőzés előtt SZVSE–Szegedi Dózsa találkozót rendeztek szeptember 8-án. A kettős ­meccsre megint tízezren mentek ki, győzött az SZVSE 2:1-re és a Vasas 1:0-ra. „A helyi NB II-es rangadó végig sportszerű, élvezetes játékot hozott” – jelentette a Népsport.

Dr. Bánáti János, a Szegedi Egyetemi Atlétikai Club edzője viszont borongósan említette: „Gól nélkül nem lehet mérkőzést nyerni.” Azt pedig csak Radics lőtt, és a Vasas – noha nélkülözte az abban az évben a Brazília–Világválogatott gálamérkőzésen is szereplő Farkast, valamint két szélsőjét, Molnár Dezsőt és Korsós Istvánt – meglehetősen jól játszott, tizenegyből tíz labdarúgója kapott 7-est vagy 8-as osztályzatot a sportlaptól: Kenderesi (7) – Bakos (7), Mészöly (8), Menczel (7), Ihász (6) – Mathesz (7), Müller (8), Fister (7) – Radics (7), Puskás (8), Vidáts (7).

Talán, ha Bitét villámmal átigazolja a SZEAC, sikerül másodszor is 1:1-re menteni a Vasas-meccset Szegeden…