A visszavágó igazán nem tartott sokáig. Max Schmeling 2 perc 40 másodperc után nekidőlt a kötélnek, láthatóan rosszul volt, mire segédje gondolkodás nélkül bedobta a törülközőt.

Előtte Joe Louis a kis időben is háromszor a padlóra küldte.

Rossz hír, nagyon rossz hír volt ez a korabeli Magyarország két finom szövetségese, Adolf Hitler kancellár és Joseph Goebbels propagandaügyi miniszter számára. Két évvel korábban, 1936-ban még lehetett nyomni a rémisztő rizsát az árja felsőbbrendűségről, miután Schmeling a tizenkettedik menetben kiütötte a színes bőrű Louist. A német adókon hajnali 1 óra 6 perckor kezdődött „az ökölvívók éjszakája”. Európai idő szerint 2 óra 57 perckor léptek szorítóba a felek, 3 óra 50-kor pedig azt harsogta a német rádióriporter: „Verd ki a lelket a négerből!”

Schmeling megtette, amit ez ügyben megtehetett. Noha az első három menetben súlyos pofonok sokaságát kapta amerikai vetélytársától, a negyedik menetben váratlanul lecsapta Louist, aki pályafutása során először fogott padlót. Ettől kezdve nem volt pardon. Az Est azt írta: „Louis dagadt feje úgy festett, mint egy barna léggömb.” A tengerentúli bombázót, aki hatvankilenc profi mérkőzése közül hatvanhatot megnyert, és csak hármat vesztett el – közben, bagatell, huszonötször védte meg világbajnoki címét –, úgy kellett kivinni a ringből. Nemhogy nem tudott megállni a lábán, még fél óráig eszméletlenül feküdt az öltözőben.

Harlemben zavargások törtek ki.

Az izgalom áthatotta a világot, az amerikai orgánumok „a század viadalának” nevezték a meccset. A Sporthírlap is emelkedetten harangozta be a találkozót: „Ez a mérkőzés feltétlenül a legnagyobbak közé tartozik. Két csodálatosan felkészült, az emberi erő, ököl, szív és teljesítőképesség legtetejét képviselő sportoló hallatlan küzdelme.”

A New York-i Yankee stadion zsúfolásig megtelt, noha a ring melletti ülésekért 40, a továbbiakért 27 és fél, 16 és fél, 11 és fél dollárt kértek, csak az aréna legtávolabbi pontjain lévő helyeket lehetett elfoglalni 3 és fél „dezsőért”. Egy átlagos amerikai családfő heti keresete akkoriban 17 és negyed dollár volt. A tiszta bevétel 547 531 dollárra rúgott, a két ökölvívó összesen negyedmillió dolláros pénzdíjon osztozott fele-fele arányban. Schmeling immár 1 millió 638 ezer 600 dollárt bokszolt össze, és jóval nagyobb győzelmet aratott, mint 1930. június 12-én, amikor a negyedik menet után, övön aluli ütésért leléptették ellene a litván származású, de már New Yorkban született Jack Sharkeyt. Az akkori döntés 80 ezer néző haragját váltotta ki, a hatalmas közönség előbb „csalást” és „botrányt” emlegetett, majd csak határozott rendőri közbelépésre hagyta el a stadiont.

Az történt, hogy közvetlenül a gongütés előtt Schmeling – mélyen gyomor alatti sorozás következtében – ájultan esett össze, és hosszú percekig hiába élesztgették. Amíg a zsűri tanácskozott, az arénában ki lehetett volna tenni a Nagyfeszültség táblát. A tömeg zúgott, de akkor még nem derült ki, hogy az esetleges ­diszkvalifikálás vagy Sharkey harcmodora miatt lázong. Majd az ötödik menet kezdetét jelző gongszó után a mérkőzésvezető hangtölcséren át kihirdette: Sharkeyt leléptették, Schmeling a világbajnok. A felháborodás elementáris erejű volt, majd a lassan magához térő német kótyagosan említette: sajnálja, hogy így lett világbajnok.