Világbajnokok új éve

Jelképesnek tekinthető, hogy a földgolyó és a futball-labda egyaránt gömbölyű. Elvégre a glóbusz odavan a „több mint sportágért”. E sorozatban a labdarúgás páratlan históriájából merítünk történeteket, ha nem lesz is mindegyik feltétlenül kerek.

Uruguay 1930-ban megrendezte és megnyerte, 1950-ben „csak” megnyerte a labdarúgó-világbajnokságot. Az utóbbi alkalommal úgy aratott diadalt, hogy a záró mérkőzésen 2:1-re győzött Brazília legjobbjai ellen a riói Maracana stadionban. Kilencszáz-nyolcvanban tehát kettős jubileum – az ötvenedik és a harmincadik évforduló – érkezett el, ezért december 30-tól Montevideóban megtartották a világbajnokok tornáját, a Mundialitót.

A házigazdák reményei szerint a futball addigi összes vb-aranyérmese szerepelt volna az eseményen, ám Anglia lemondta a részvételt, az 1974-ben és 1978-ban egyaránt második helyezett Hollandiát hívták meg helyette. Ott volt még a vendéglátó Uruguay csapatán kívül Argentína, Brazília, az NSZK és Olaszország együttese, s a rendező ország kormánya azt várta a seregszemlétől, hogy az javítson nem különösebben kedvező népszerűségi mutatóin. Uruguayban a torna nyitánya előtt egy hónappal népszavazást tartottak az 1976 óta hatalmon lévő polgári-katonai diktatúra megerősítéséről, illetve az alkotmány reformjáról. A voksolók 57 százaléka a kabinettel szemben szavazott, Aparicio Mendez elnöknek azt sem felejtve el, hogy 1973-ban tevékeny szerepet játszott Juan Maria Bordaberry puccsában. Dél-Amerikában abban az évben hajtott végre államcsínyt a chilei diktátor, Augusto Pinochet, és Bordaberry rezsimje sem különbözött az övétől, meghonosította a rendszeres kínzást, a nemi erőszakot, az ítélet nélküli kivégzéseket, az emberek eltüntetését. A szörnyűségek még 2019-ben is kísértették az uruguayiakat, mivel tavalyelőtt DNS-teszt alapján kétséget kizáróan megállapították, hogy az 1975-ben állami brutalitással meggyilkolt Eduardo Bleier maradványaira találtak egy katonai épületben. Amikor Uruguayban Mendez került az elnöki székbe, a szomszédos Argentínában Jorge Videla katonai juntája jutott uralomra. Az önkény és az embertelenség tort ült a szubkontinensen, döbbenetes Demeter megfigyelőként nyilván imádta volna a táborokat és cellákat, ahol az ujjakra mért kalapácsütés valóságos Örömódának tetszett az ennél is borzalmasabb gaztetteket elszenvedő szerencsétlenek számára.

A Mundialitón sem csak kék galambok repkedtek a Centenario stadion körül. Enzo Bearzot itáliai szövetségi kapitány kikelt Emilio Guruceta spanyol játékvezető mesterkedései ellen a 2-0-ás hazai diadallal zárult Uruguay–Olaszország találkozó után. A mérkőzés bírája a második félidő közepén, 0-0-nál tizenegyest ítélt a vendéglátók javára, majd az olasz szakvezető szerint melegebb éghajlatra küldte a műesést követő ítélet miatt reklamáló Bruno Contit és Francesco Grazianit. A Maestro odáig ment: „Bölcsek voltak az angolok, hogy otthon maradtak.”

Guruceta működése máskor is súlyos dilemmát keltett, 1984-ben az Anderlecht–Nottingham Forest UEFA Kupa-elődöntő 3-0-ás visszavágójával kapcsolatban vesztegetéssel vádolták meg az angolok. Az ügyet elsimították, 1987 februárja óta meg azért nem bolygatják, mert a civilben cipőkereskedő baszk sporttárs negyvenöt éves korában közlekedési balesetben életét vesztette.

Montevideóban botrány volt az argentin–brazil találkozón is. Miközben Erich Linemayr osztrák játékvezető lefújta az 1-1-es meccset, a brazil Paulo Isidoro megrúgta José Valenciát, mire tömegbunyó alakult ki az oldalvonalnál. Az argentinok öt River Plate-játékossal vonultak fel, de legjobbjukat az Argentinos Juniorsból válogatta Cesar Luis Menotti szakvezető. Diego Maradona vezetést is szerzett, ám Edevaldo, a Fluminense jobbhátvédje a brazil szélsőbekkektől megszokott, nelinhói, josimari, brancói, Roberto Carlos-i bombával egyenlített.

Maradona egyébként nem győzte ócsárolni a montevideói gyep minőségét, és úgy vélte: olyan ellenséges volt a hangulat, hogy „Argentínának nem szabad több uruguayi meghívást elfogadnia”. Képzeljék, ha még egy csoportban is lettek volna!

Merthogy a küzdelmeket két hármasban rendezték: az egyikben Uruguay, Hollandia és Olaszország, a másikban Argentína, Brazília és az NSZK válogatottja vetélkedett. Az Európa-bajnoki címvédő nyugatnémetek 1978 szeptembere óta veretlenek voltak, ám a Mundialitón nemhogy megtört huszonhárom meccsen át tartó sorozatuk, de a brazilok olyan súlyos vereséget mértek rájuk, amelyhez hasonlóban az 1958-as világbajnokság bronzmérkőzése, a franciáktól elszenvedett 3:6 óta nem volt részük. A Népsport meghökkentő címe az volt, hogy „Bomba meglepetés, Brazília a döntőben!” Igaz, a sárga mezesek legnagyobb sztárjai közül Zico és Falcao hiányzott, de emlékeim szerint Junior Leovegildo, Toninho Cerezo, Socrates dr. vagy Eder sem volt kifejezetten ügyetlen. A balhátvéd Junior, aki később irányító középpályásként ragyogott ki a Torino csapatából, jobblábas szabadrúgással tesztelte Harald Schumacher hálójának szakítószilárdságát, Socrates pedig olyan gólpasszt adott Serginho Chulapának, hogy a centernek csak át kellett tolnia a labdát a kapuvonalon. (Sokáig azt hittem, Serginhónál gyengébb brazil középcsatár nem lesz. Aztán láttam sárga mezben Elbert, Jardelt, Washington III-at, Christiant, Francát, Luizaót, Firminót, hogy csak néhányat mondjak, és magamban nem győztem elnézést kérni Chulapától.) A 4-1-es meccs után az elkeseredett német labdarúgók vigaszt kerestek, s gyámolításra szakosodott helyi hölgyek messzemenő pártfogását vették igénybe. Az akcióval Manfred Kaltz, Rainer Bonhof, Felix Magath, Karl-Heinz Rummenigge, Klaus Allofs meg a többiek hatalmas vihart kavartak az NSZK-ban, ám Jupp Derwall szakvezető azt ajánlotta a szövetségnek, hogy a testület hagyja csak a fegyelmezést a feleségekre és a barátnőkre.

Az európai csapatok egyetlen győzelmet sem arattak a tornán, Menotti egyenesen azt mondta róluk: „Szánalmas teljesítményt nyújtottak.” Sokan ezt itthon is láthatták, mert a magyar idő szerint este tízkor kezdődő mérkőzéseket a déli és a nyugati határ környékén fogható jugoszláv és osztrák televízió is közvetítette. Összesen negyvennégy országban adták a találkozókat, hazánk nem tartozott közéjük. A külföldi közvetítési jogokat egy olasz médiamogul vásárolta meg, Silvio Berlusconinak hívták.

Mire a döntő elérkezett, alkalmi bélyeggel állítottak örök emléket a Mundialitónak, és megszavazták a torna tizenegyét. Az így festett: Fillol (argentin) – Luisinho (brazil), Passarella (argentin), De Leon (uruguayi) – Toninho Cerezo, Batista (mindkettő brazil), Gallego (argentin), Ruben Paz (uruguayi), Junior (brazil) – Victorino (uruguayi), Maradona (argentin). A legjobb játékosnak Toninho Cerezót választotta az El Día című uruguayi lap.

Ehhez képest megint nem a brazilok nyertek. Azért írom, hogy megint, mert az 1950-es világbajnokságon szintén az Uruguay–Brazília mérkőzés döntött az elsőségről, ám 199 584 riói néző legnagyobb bánatára a vendégek győztek 2:1-re. Ahogyan harminc évvel később is, 75 ezer montevideói szurkoló kitörő örömére. A két mérkőzést Roque Maspoli kapcsolta össze: ő Rióban a vb-aranyéremesek kapusa, Montevideóban a Mundialito-győztesek szövetségi kapitánya volt. A mester hét Penarol- és hat Nacional-futballistát hívott tizennyolc tagú keretébe, valamint beválogatta azt a Hugo de Leont, aki Brazíliában, a Gremio csapatában játszott. Nem döntött rosszul, mert Waldemar Victorino szerezte a győztes gólt, akárcsak Tokióban, az 1-0-ás dél-amerikai sikerbe torkolló Nacional–Nottingham klub Világ Kupa-döntőn, amelyet a Mundialito miatt halasztottak 1981 februárjára.

Montevideóban a vezetést a pótlólag beküldött Jorge Barrios szerezte meg a Rodriguez – Diogo, Olivera, De Leon, Martinez – De la Pena (Barrios), Krasowski, Ruben Paz – Ramos, Victorino, Morales összetételű vendéglátók számára, ám Socrates tizenegyesből egyenlített. Az után, hogy Linemayr megítélte a büntetőt, Rodolfo Rodriguez kapus vagy öt percig cirkuszolt, de nem bizonytalanította el a Sao Pauló-i orvosdoktort, aki hat gyereket hagyott hátra harminc esztendővel később, ötvenhét éves korában, súlyos betegség nyomán bekövetkezett halálakor. Majd a meccs nyolcvanadik percében Victorino, aki az uruguayiak mindhárom mérkőzésén gólt ért el, az immár másodszor hibázó cserekapus, az argentinok elleni találkozón megsérült Carlost váltó Joao Leite hálójába fejelt, és a fejenként tízezer dollárnak megfelelő prémiumot kasszírozó házigazda labdarúgók a Centenario stadion pályáját a lelátótól elválasztó vizesárokban fürdőztek. Montevideo egész éjjel az önfeledt ünneplés mámorába feledkezett, a féktelen fiesta megannyi sérültet és két elhunytat követelt, a rendezők pedig dörzsölték a tenyerüket, mert a hivatalos adatok szerint a torna bevétele tízmillió dollár volt.

A politikai hasznot viszont nem sikerült realizálni. A döntőn a közönség jelentős része, az akkori becslések szerint legalább 35 ezer ember, rezsimellenes éneklésbe kezdett. Noha Mendez 1981-ben távozott az elnöki posztról, a diktatórikus uruguayi rezsim 1985-ig fennmaradt. Akkor Julio Maria Sanguinetti került hatalomra, de ha nem folytatta is azt, amit elődei elkövettek, soha nem indított vizsgálatot az emberi jogok megsértése miatt, illetve az elnyomó rendszer megtestesítői, valamint a kínzásokban bűnös katonák ellen.

Nyilván nem értett a focihoz.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.