Vörös köd

Jelképesnek tekinthető, hogy a földgolyó és a futball-labda egyaránt gömbölyű. Elvégre a glóbusz odavan a „több mint sportágért”. E sorozatban a labdarúgás páratlan históriájából merítünk történeteket, ha nem lesz is mindegyik feltétlenül kerek.

Őrület, mi volt hetvenöt évvel ezelőtt, 1945. november 13-án a Stamford Bridge környékén. Délután fél háromkor kezdődött a Chelsea–Dinamo Moszkva mérkőzés, amelynek bevételét Sztálingrád újjáépítésére ajánlották fel, és reggel nyolckor már végeláthatatlan sorok kígyóztak a Fulham Roadon. Nemhogy valamennyi jegy elkelt, de legalább húszezren kinn rekedtek, pedig nem kevesebb, mint 74 496 szerencsés néző jutott belépőhöz.

A Dinamo kéthetes túrára érkezett Nagy-Britanniába húsz saját, valamint négy vendégjátékossal. Jevgenyij Arhangelszkijt, Vlagyimir Lemesevet és Borisz Orejkint a leningrádi Dinamótól, míg Vszevolod Bobrovot a moszkvai CDKA-tól kérte kölcsön. Utóbbi a szovjet bajnokság gólkirálya volt 1945-ben huszonnégy „dugóval”, nem mellesleg a kétéltű sportolók ritka társaságához tartozott. Jégkorongban 1956-ban olimpiai bajnoki címet nyert, és 59 válogatott mérkőzésén 94 gólt szerzett a síkos pálya ellenállhatatlan balszélsőjeként. Londonban a füvön is letette névjegyét. Noha a Fulham bekkjével, Joe Bacuzzival megerősített Chelsea a szünetben 2-0-ra vezetett, a Dinamo 3-3-at ért el úgy, hogy a találkozó utolsó gólját a sokoldalú Bobrov küldte a hálóba.

Négy nappal később 50 ezer walesi bámulta, amint a Dinamo 10-1-gyel intézte el a Cardiff Cityt, amelynek csapata 8-0-ás moszkvai vezetésnél „szépített” Beriah Moore révén. A vendégek közül hárman tették tönkre Wyn Griffiths kapust, Konsztantyin Beszkov négyszer, Arhangelszkij és Bobrov egyaránt háromszor talált a hálóba. A meccs előtt a Cardiff játékosai bányászlámpákat ajándékoztak a Dinamo labdarúgóinak, de az ellenfél úgy csillogott, mintha kristály csillárokkal lepték volna meg.

Nem csoda, ha Sir Charles Davis, London polgármestere díszvacsorán látta vendégül a moszkvai küldöttséget. Azt meg Albionban végképp megértette mindenki, hogy az Arsenal hét kölcsön játékossal állt ki a Dinamo ellen. Pontosabban, hatot elfogadott a brit közvélemény, csupán az keltett dilemmát, miért éppen Griffiths cardiffi kapus volt a hetedik. Pláne, hogy Bobby Brownt, a Queens Park Rangers hálójának őrét is sorompóba állították a feltűnően népszerű Bacuzzival, a hátvéd klubtársával, Ronnie Rooke-kal, valamint a Buryben játszó Reg Haltonnal, a Stoke-ban futballozó Stanley Matthews-zal és a blackpooli Stan Mortensennel együtt. A Dinamo köreiben morgolódtak: „Arról volt szó, hogy az Arsenallal játszunk, erre az angol válogatott vár ránk!”

Ennél is nagyobb zavart keltett a november 21-én Londonra telepedő köd. A találkozót a Tottenham-pályára vitték, mert a White Hart Lane-en több szurkolót fogadhattak, mint a Highbury stadionban, ám hiába kelt el mind az 54 ezer tikett, úgy nézett ki, a meccset el kell halasztani. A mérkőzés kijelölt angol bírája nem vállalta a találkozó levezetését a lehetetlen látási viszonyok miatt, s bár a megafonon keresztül felszólítást intéztek az arénában jelen lévő többi bíróhoz is a beugrásra, egyikük sem bírálta felül a kolléga döntését. Mivel a közönséget nem akarták hazaküldeni, elfogadták a szovjet delegációval tartó Nyikolaj Latisev jelentkezését.

Nem tudták, mibe mennek bele.

 

Latisev sporttársat nekünk, magyaroknak is volt balszerencsénk alaposan megismerni, hiszen két világbajnokságtól is olyan találkozón búcsúztak honfitársaink, amelyen a moszkvai játékvezető fújta a sípot. Előbb a szempontunkból 1-2-es Wales–Magyarország play-off meccsen működött közre a csoportmérkőzések befejeztével 1958-ban, majd a 0-1-es Csehszlovákia–Magyarország negyeddöntőn volt szíves hozzájárulni hazánk fiai kiejtéséhez 1962-ben. Az ilyen figurákhoz mindig is vonzódó, a megalakulása óta az erkölcs hasonló magaslatain posztoló FIFA persze rábízta a brazil–csehszlovák vb-döntő irányítását is, ám negyvenötben Londonban egyáltalán nem dédelgették azért, amit művelt. Mondjuk úgy, a Homics – Ragyikorszkij, Sztankevics – Blinkov, Szemicsasztnij, Leonyid Szolovjov (Oreskin) – Trofimov (Arhangelszkij), Karcev, Beszkov, Bobrov, Szergej Szolovjov összetételű Dinamo kihasználta a körülmények adta lehetőségeket, és különös módon fordított 1-3-ról 4-3-ra. Noha Bobrov mindjárt az első percben gólt ért el, a folytatásban az angolok dirigáltak, miközben egyre kevesebbet lehetett szemmel érzékelni a helyszínt mindinkább belepő homályban. Alekszej Homics utóbb azt mondta: „A köd olyan sűrű volt, hogy fogalmam sem volt arról, mi történik a másik kapunál. Csak a nálam élesebb szemű nézők moraja alapján következtettem arra, melyik térfélen jár a labda.”

A látótávolság minimálisra csökkenése adta az ötletet Vaszilij Trofimovnak és Arhangelszkijnek, hogy megengedhetetlen előnyhöz juttassa a Dinamót. Helyesebben, megengedett fór volt az, mert Latisev elnézte, amint az állítólagos cserénél Arhangelszkij bejött, Trofimov pedig nem ment le. Azaz a második félidő első húsz percében tizenkét játékossal igyekezett egyenlíteni a vendégcsapat, és Szergej Szolovjov révén nem csupán egalizált, de Bobrov lövésével megszerezte a győztes gólt is. Az Arsenal labdarúgói reklamáltak Latisevnél, hogy úgy érzik, létszámfölényben játszik a rivális, ám a végtelen szürkeségben bizonyítani senki sem tudta, valójában hány moszkvai futballista van a pályán.

A Tribune című lap újságírójának alighanem vörös köd ereszkedett a szeme elé, amikor így összegzett: „Most, hogy a Dinamo angliai látogatása véget ért, nyilvánosan ki lehet mondani azt, amit sok gondolkodó ember privát környezetben hangoztatott, mielőtt a moszkvai csapat megérkezett. Nevezetesen, ha egy ilyen látogatásnak bármilyen hatása van is az angol–szovjet kapcsolatokra, az csupán annyi lehet, hogy azokat valamivel rosszabbakká teszi, mint amilyenek korábban voltak.”

A britanniai portya azonban nem fejeződött be, a szovjet együttes egy héttel később Glasgow-ban is fellépett. A Rangersszel vívott találkozójára több mint 90 ezer jegyet adtak el, a 21 centes belépőket tíz fontért árulták feketén. A túra unikuma volt, hogy a meccset semleges játékvezető, az angol Thomas Thomson dirigálta, igaz, két skót partjelző, Bobby Calder és Upton Livingstone közreműködésével. A szigetországi sporttárs a második percben szabadrúgást ítélt a Dinamo javára, és azt Vaszilij Karcev, akit Bobrov mögött másodikként jegyeztek a szovjet labdarúgó-mesterlövészek listáján huszonegy góllal, menthetetlenül a hálóba küldte. Nem sokkal később Thomson tizenegyessel örvendeztette meg a Rangerst, de Willie Waddell a felső lécre bombázta a büntetőt. Majd Karcev 0-2-re igazított, és kezdett leszállni a köd. Annyira azonban nem volt sűrű a páratakaró, hogy a Dinamo bevethesse titkos fegyverét, a legalább tizenkét játékosra duzzadó csapatot, így a skót együttes Jimmy Smith alakításával felzárkózott, majd a meccs második tizenegyesével, amelyet már George Young lőtt, 2-2-re egyenlített.

Ezzel együtt Feleki László emelkedetten írta a politikának minden korszakban készségesen alájátszó sportnapilapban a Dinamo veretlenségéről: „Szimbólum ez, gigászi sikere az orosz forradalom halhatatlanságának, a szocialista haladás gondolatának.” A World Soccer szerzője viszont korántsem behódolói minőségben dicsért évtizedekkel később: „A Dinamo Moszkva mesterkurzust tartott a háború utáni Nagy-Britanniának. A hatás azonban közel sem volt olyan szeizmikus, mint amilyennek lennie kellett volna. Nagy-Britannia csak akkor ébredt fel, amikor Puskás, Hidegkuti és társaik darabokra trancsírozták az angol felsőbbrendűség illúzióját 1953 novemberében.”

A feleszmélés következménye meglátszott a KEK-védők listáján is, mert 1963 és 1972 között a Tottenham, a West Ham, a Chelsea, a Manchester City és a Glasgow Rangers is elnyerte a Kupagyőztesek Európa Kupáját. Azért érdemes felidézni ezt a sorozatot, mert az 1972-es döntőben újra összefutott egymással a Rangers és a Dinamo, valamint a két, immár edzővé lett hajdani játékos, Waddell és Beszkov. A finálé botrányba fulladt, de már az odavezető út is göröngyös volt, mert a Sporting–Rangers visszavágón Laurens van Ravens belga játékvezető elfelejtette, hogy az idegenben szerzett több góllal tovább lehet jutni, és tizenegyesrúgásokat rendelt el, jóllehet a Rangers 4-3-ra kapott ki Lisszabonban 3-2-es glasgow-i győzelme után. A teljes megrökönyödést kiváltó ráadás párbajt a Sporting nyerte, de az UEFA utóbb a Rangerst juttatta a harmadik fordulóba.

A skót drukkerek olyannyira megörültek, hogy közülük húszezren is egybegyűltek hetvenkettő májusában a barcelonai döntőn. Nagy szám ez, ha azt vesszük, hogy a Nou Campban összesen 24 701 néző előtt zajlott a mérkőzés. A glasgow-i szurkolók a háromnegyed részt üres stadionban is jól érezték magukat, s amikor Colin Stein vezetést szerzett, örömükben a pályára özönlöttek. Ezt megtették még négyszer, megünnepelni Willie Johnstone mindkét gólját, továbbá a félidei 2-0-ás vezetést, és a végén a 3-2-es diadalt, jóllehet Ortiz de Mendibil spanyol játékvezető csak szabálytalanságot jelzett a nyolcvanhetedik percben, nem a mérkőzést fújta le. A Vlagyimir Jesztrekov és Alekszandr Mahovikov góljával 3-0-ról felzárkózó moszkvaiak római újrajátszást javasoltak, és Anatolij Bajdacsnij visszaemlékezése szerint a Rangers hajlott is erre, ám az UEFA megtorpedózta a Dinamo ötletét. Bajdacsnij egyébként 1972-ben ezüstérmet nyert azon az Európa-bajnokságon, amelyen a magyar válogatott, a szovjet csapattól az elődöntőben elszenvedett 0-1 után, országos csalódást keltő negyedik helyezést ért el. Ma a selejtezős negyedik helytől nemhogy elszomorodni, de ünnepet ülni szokás minálunk, ha nem is országosan.

Az európai szövetség a katalóniai döntő eredményét helyben hagyta, a Rangerst viszont két évre kizárta az európai porondról, majd a büntetést egy esztendőnyire mérsékelte. Mert bizony az UEFA sem különb a Deákné vásznánál.

Meg hát a FIFA-nál sem.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.