Vörös tér és vörös posztó

A tizenegy a futballban magától értetődő szám. Új sorozatunk címe lehetne tehát Euro 11 is. A lényeg: tizenegy történetet mesélünk el a remények szerint júniusban kezdődő és részben Magyarországon zajló labdarúgó Európa-bajnokság több mint hatvanéves históriájából.

Hiszik vagy sem, volt idő, amikor imádták Franco tábornokot a Szovjetunióban. A borzalmas diktátor ugyanis 1960-ban megtiltotta, hogy a spanyol válogatott elutazzon Moszkvába, az első labdarúgó Európa-bajnokság negyeddöntőjére, így a szovjet együttes játék nélkül került a legjobb négy közé.

A „szbornaja” a magyarok ellen mutatkozott be, és duplán nyert. Nem csupán azért, mert a Luzsnyikiban és a Népstadionban egyaránt győzött, hanem azért is, mert a kettős sikerrel mindjárt az elődöntőbe jutott. A moszkvai szovjet–magyar volt az Eb-történet legelső mérkőzése. Az 1958. szeptember 27-én rendezett találkozóra négy nappal korábban kezdték árulni a 101 374 jegyet, és órák alatt valamennyi elfogyott. Néhány pótlelátót még beállítottak, így nagyjából 104 ezren látták a találkozót. A magyar csapat péntek délután utazott volna a vasárnapi mérkőzésre, de Ferihegyen kiderült: a TU–104-es sugárhajtású repülőgép műszaki hibája miatt nem lehet felszállni, így csak másnap délelőtt indult az együttes a szovjet fővárosba.

A Vasasra épített válogatott még mindig jobban járt, mint az a háromszáz magyar turista, aki vonaton zötyögött Moszkvába és vissza. Azazhogy nem járt jobban, mert bő fél óra alatt három gólt kapott. A vége 3:1 lett, a visszavágóra kevés esély maradt a moszkvai Dinamóra alapozott „komanda” ellen. A revánsmeccsel nem siettek annyira, mint az első mérkőzéssel: 364 nappal a moszkvai felvonás után rendezték. A szovjet csapat a Népstadion 90 ezer nézője előtt 1:0-ra győzött, a nagy tekintélyű Lukács László azt írta: „Csatárok csődje.” Hogy kikről írta? Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi. A Képes Sport ezzel a címmel jelent meg: „Taktikából megbuktunk.” A cikkben pedig az állt: „A közönség, a hűséges közönség, amelynek nagy része csak hosszabb utánjárás, tülekedés és egyéb erőfeszítés után jutott jegyhez, s a mérkőzés nagy részét esőben »élvezte« végig, többet érdemelt volna. Jobb, lelkesebb játékot, nagyobb erőbedobást, komolyabb küzdőképességet és győzni akarást. A közönség a hűvös esőben is forró hangulatot teremtett. De hiába.”

Állítólag egyetlen ember tudott csak mosolyt csalni a szurkolók arcára. Az, aki ázott fehér munkaruhájában reménytelenül kiabálta: „Itt a fagyi, a fagyi, a mogyoró és málna fagyi!”

Ez után sorsolták ki a szovjet–spanyol negyeddöntőt. A Szovjetunió és Spanyolország között a spanyol polgárháború óta nem voltak hivatalos diplomáciai kapcsolatok. Kétezer szovjet harcolt Franco ellen, több mint 18 ezer spanyol a második világháborúban a Szovjetunióban, a nácik oldalán. De Franco már nem a csatamezőkre gondolt. Mindenekelőtt az aggasztotta, hogy a szabályok szerint az ellenfél zászlóját fel kell vonni, nemzeti himnuszát el kell játszani, s a Bernabeu stadionban a kommunisták melletti szimpátiatüntetés bontakozhat ki saját népének elnyomott részéből.

Döntése után a spanyol Minisztertanács körlevelet adott ki, amelyben megtiltotta az újságoknak, a rádióállomásoknak és a televízióknak akár csak az utalást is a Spanyolország–Szovjetunió mérkőzésre. A határozat persze nem maradhatott titokban, már csak azért sem, mert ikonikus labdarúgók felháborodását váltotta ki. Alfredo di Stefano, az argentin-spanyol kettős állampolgárságú legenda azonnal a szövetség elnökére támadt, ám Alfonso de la Fuente Chaos, nomen est omen, azt mondta neki: „Fentről érkezett a megrendelés. Franco nemet mondott.” Még véletlenül se felejtsük, hogy Di Stefano spanyol klubja, a Real Madrid 1960-ban hódította el szériában ötödször a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, addig a királyi gárdán kívül egyetlen más csapat sem tudta elnyerni az első számú európai klubtrófeát. Ám a Vásárvárosok Kupája-győztes Barcelona sem volt különösebben gyenge. A lengyelekkel vívott madridi nyolcaddöntőben Ramallets, Olivella, Gracia, Segarra, Gensana, Tejada, Kubala László és Suarez a katalán klubot képviselte, Di Stefanót és Gentót a Real Madridból, míg Garayt a Bilbaóból válogatta be Helenio Herrera, a „mágus”, majd hatvan nyarától Garay is a Barcelona törzsgárdistája lett. A baszk védő szintén kikelt a Real Madrid-drukker államfő ellen: „A pokolba Franco politikájával! A tábornok elrabolta tőlünk az Európa legjobbja cím elnyerésének esélyét.”

Franco tehát Lengyelországba még elengedte a spanyol válogatottat. Chorzów-ban 71 419 néző várta a csapatokat, míg a Bernabéuban 62 ezren látták a 3-0-t, amely a vasfüggönyön túl aratott 4-2-es győzelmet követte a legjobb tizenhat között. Andrej Sztarosztyin, a szovjet szövetség főtitkára 1960 tavaszán azt mondta egy interjúban: „A spanyolok vannak olyan jók, mint a brazilok, akiktől 2:0-ra kikaptunk az 1958-as világbajnokságon.” Majd két héttel később az látott napvilágot a szovjet lapokban, hogy „a labdarúgó-szövetség utasította Sztarosztyin elvtársat, tájékoztassa a sportsajtó képviselőit a spanyol csapat játékstílusáról és ügyességéről szóló beszámolójának ártalmairól, az ellenfél halmozott dicsérete ugyanis károsan hat a szovjet labdarúgók moráljára”.

A moszkvai negyeddöntőre megint minden jegy elővételben elkelt, aztán vissza kellett váltani a belépőket. A spanyol diktátor döntése nyomán Nyikita Hruscsov, az SZKP első titkára és a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke is megszólalt: „Az egész világ nevet Franco trükkjén.” A Pravda pedig így kommentált: „A fasiszta spanyol kormány fél a szovjet proletariátus csapatától.”

A négyes döntőt Franciaországban rendezték, három keleti résztvevővel. A házigazdák válogatottján kívül a csehszlovák, a jugoszláv és a szovjet csapat alkotta a mezőnyt, az aranyéremért pedig a Szovjetunió és Jugoszlávia válogatottja játszott. A „vörösök” simán 3:0-ra nyertek a csehszlovákok ellen, míg a „jugók” az utolsó negyedórában 2:4-ről fordítottak 5:4-re a franciákkal szemben. A Parc des Princes publikuma azt gondolta, rosszat álmodik, a játékosügynökök viszont nagyon is hittek a szemüknek, s mivel Jugoszlávia már akkoriban lehetővé tette legjobb játékosainak, hogy Nyugatra szerződjenek, Durković a St. Etienne-hez, Šoškić a Kölnhöz, Crnković a Wiener SC-hez, Miladinović a Nürnberghez, Jusufi az Eintracht Frankfurthoz, Žanetić az FC Bruges-höz, Perušić az 1860 Münchenhez, Šekularac a Karlsruhéhoz, Galić a Standard Liege-hez, Kostić a Vicenzához, Zebec az Aachenhez igazolt.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

A Jelen egy pártoktól és médiacégektől független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. Mélyen elkötelezettek vagyunk a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók támogatásával maradhat fent. Mi nem adományt kérünk, hanem színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk az előfizetésért cserébe.

A Jelen oldalán kizárólag a szerzőink saját írásai olvashatók. Nem foglalkozunk hírek utánközlésével és újracsomagolásával. Legfontosabb küldetésünk, hogy színvonalas elemzések, riportok, interjúk és vélemények közlésével segítsük megérteni a közéleti események összefüggéseit. Ha most továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor a Jelen független szerkesztőségének további munkájához is hozzájárul.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!