A tavaly év végi uniós megállapodás első körben azt jelenti, hogy 130 milliárd forint előleget kap Magyarország, így a kormány ki tudja írni az új uniós pályázatokat. A többi már csak a magyar kormányon múlik, mindenesetre tény: az uniós intézményrendszer bekeményített Magyarországgal szemben, s ennek évtizedes előzménye van.

Egyrészt, egy komoly vita a nettó befizetők és a nettó haszonélvezők között. Előbbiek ugyanis szigorúbb uniós ellenőrzési mechanizmusokat követeltek annak megakadályozására, hogy a kedvezményezett országok manipulálják a pénzek elosztását. A nettó haszonélvezők viszont egyszerűbb, rugalmasabb, a tagállamoknak nagyobb szabadságot nyújtó forráselosztás mellett érveltek. Másrészt, egyes keleti országok súlyos jogállamisági problémái. Ahogyan Medve-Bálint Gergő, Martin József Péter és Nagy Gabriella „Célellentétes következmények? Az uniós források hasznosulása Magyarországon” című elemzésében olvasható, korábban tagállami kötelezettség volt a forráselosztási intézményrendszer szabályos működésének biztosítása. A jogállamisági feltétel beemelése a kohéziós politika szabályozásába azt sugallja, hogy egyes tagállamok nem tettek eleget ennek a kötelezettségnek. A nettó befizetők ez ügyben főleg Magyarországra, Lengyelországra és Bulgáriára hivatkoztak. Az EU irányítóinak be kellett látniuk, hogy a források elosztása gyenge uniós szintű ellenőrzés mellett történik, vagyis a pénzek politikai alapú eltérítését az EU intézményei nem tudják megakadályozni. Ezért az uniós források – paradox módon – az egyik fő támaszát jelentik a demokratikus intézményeket fokozatosan leépítő tagállami kormányzatoknak, egyfajta autoriter csapdába ejtve az EU-t, ami homlokegyenest ellentétes a kohéziós politika eredeti célkitűzéseivel.

Így jutottunk el odáig, hogy Magyarországgal szemben elindult a jogállamisági eljárás, és a 2021-2027-re megítélt források túlnyomó része csak feltételesen hozzáférhető. Az egyik fő feltétel a tízparancsolat egyike: Ne lopj!

Ahogyan a Társadalmi Riport 2022-ben írják a szerzők, az európai uniós forrásoknak a jó kormányzásra gyakorolt hatásával kapcsolatban korábban megosztott volt az irodalom. Érvek szóltak amellett, hogy az EU-s pénzek hozzájárulnak a korrupció visszaszorításához és a jó kormányzás meghonosításához, mivel az európai uniós intézményeknek sokan egyfajta fegyelmező erőt tulajdonítottak. Ezek a pozitív várakozások azonban nem igazolódtak. Számos vizsgálat szerint az uniós pénzfelhasználás nem csökkentette, hanem épp ellenkezőleg, növelte a korrupciót. Az okok egy része az újraelosztó politikák általános természetével függ össze, amelyek gyakran válnak a politikai manipuláció áldozatává Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt. A fejlesztési forrásokkal rendre jobban járnak azok a régiók vagy települések, amelyek lojálisak a pénzeket osztó kormányhoz.

Léderer András: Ez a játék most százmilliárdokba kerül mindannyiunknak

Az uniós forrás a haszonélvező országok szempontjából „ingyen pénz”, s az érintett kormányok gyakran saját érdekük szerint használják fel azokat. Gyenge intézményi környezetben a fejlesztési források „erőforrás-átoknak” is tekinthetők, hiszen a gazdaságba beáramló pénz nem a teljesítménnyel ellentételezett piaci, hanem járadékjövedelemként kerül a gazdaságba, azok kapják, akik a tevékenységükkel valójában nem járulnak hozzá a gazdaság növekedéséhez, úgy nő a vagyonuk, hogy nem tesznek érte lényegében semmit. Ezek a jövedelmek nem szükségképpen hasznosulnak hatékonyan, inkább torzítják a versenyt és kiszoríthatnak valódi piaci szereplőket.

Vizsgálatok igazolják, hogy a kelet-közép-európai régióban az uniós pénzek beáramlásának következtében nőttek a korrupciós kockázatok és maga a korrupció is. A 2007-2015 közötti támogatás felhasználását vizsgáló, 27 EU-tagországban elvégzett kutatás szerint Nyugat-Európában azért jobb egy-egy állam pénzfelhasználó képessége, mint a keleti tagállamokban, mert az intézményrendszer hatékonyabb és ellenáll a korrupciónak.