A három ország eltérő gazdasági és politikai háttérrel rendelkezett. Írország volt a legszegényebb, Dánia gazdasága jól állt, de a szuverenitására oly kényes lakosságban voltak, akik gyanakodva álltak az integrációhoz – pedig hol volt az mához képest –, míg Nagy-Britannia belátta, hogy egykori hatalmas gyarmatbirodalma romjaiból kiutat találna, ha a Commonwealth nosztalgiás kereteit valami gyökeresen újjal váltaná fel. A brit és az ír csatlakozás már korábban is többször felmerült, először 1961-ben, majd 1967-ben, de Charles de Gaulle rendre megvétózta. A francia köztársasági elnök ugyanis saját politikai befolyását féltette, felismerve, hogy Londonon keresztül az amerikaiak is szóhoz juthatnának Európa kérdéseiben. Másik, szubjektívebb, de a franciák ismeretében súlyos érv volt az az aggodalma, hogy a francia nyelv és kultúra elveszíti addigi jelentős európai szerepét. Ez a félelme csak részben bizonyult megalapozottnak: tény, hogy az angol fokozatosan szorította ki a franciát, de azért még néhány évtizedig eltartott, amíg dominánssá vált. Ez a Brexittel vált igen látványossá, hiszen már a britek nélkül is az angol lett a hétköznapi kommunikáció nyelve, ami jórészt a 2004-től csatlakozó közép-európaiaknak volt köszönhető, az ő „uniós” elitjük már kevésbé volt frankofón.

Miután De Gaulle 1969-ben távozott a francia politikából, megnyílhatott az út Nagy-Britannia előtt. Az 1960-ban London kezdeményezésére életre hívott Európai Szabadkereskedelmi Társulásnak (EFTA) azok a nyugat-európai országok lettek a tagjai, amelyek kimaradtak az EGK-ból: Dánia, Svájc, Írország, Ausztria, Svédország és Norvégia. Értelemszerűen az EFTA jócskán veszített jelentőségéből, amikor tagjainak zöme fokozatosan az EU-ban kereste boldogulását.

Nagy-Britannia tagsága kezdetektől vitatott volt, jóllehet Winston Churchill fultoni beszédében már 1946-ban Európai Egyesült Államokról értekezett. London nyitott gazdasága, liberális kereskedelempolitikája nagy mértékben hozzájárult az 1986-ban létrejött egységes belső piac kialakításához. De ne szaladjunk előre. A kormányzó brit Munkáspárt 1974-ben hatalomra kerülve, tehát a csatlakozás után egy esztendővel, már a kilépést fontolgatta. Helmut Schmidt akkori német kancellár Londonba sietett, hogy meggyőzze a Munkáspártot, maradjanak. „Úgy érzem magam, mintha az Üdvhadsereget kéne meggyőznöm az alkoholfogyasztás előnyeiről” – mondta a kancellár, és a britek értékelték humorát, az 1975-ös népszavazáson 67 százalék a maradás mellett voksolt. David Ennals munkáspárti képviselő szavaival: „a tükörtojásból már nem lesz tojás”.