A politika célja

„Ha politikáról beszélünk, akkor nem egyszerűen hatalmi kérdésekről beszélünk, beleértve a hatalom korlátázását és a hatalom megszüntetését, hanem arról beszélünk, amit Arisztotelész úgy nevezett, a jó élet. A politikának, mint gondolkodási és cselekvési formának igazi témája annak az útnak a keresése, hogy a közösség hogyan élhet egyrészt úgy, hogy megfeleljen a saját eszméinek arról, hogyan lehet méltóságteljesen, szabadon és becsületesen élni, másrészt az arról szóló vita, hogy ezek a dolgok mit is jelentenek: ki mit tekint szabadságnak, méltóságnak, becsületnek, emberhez méltó életnek. Erről beszélgetni van értelme.”

2019 januárjában mondta ezeket a mondatokat Tamás Gáspár Miklós, a Belvárosi Szabadegyetemen tartott előadásában. A pusztán a hatalomért folyó politizálás jellegzetességeiért Shakespeare királydrámáihoz utalta a közönséget, „ott minden megvan”.

Ebben a megközelítésben azonban a politika nemcsak a hatalom gépezetének működtetését jelenti, hanem az arról való gondolkodást is, mire akarjuk használni ezt a masinériát. Milyen a jó élet és milyen út vezet odáig? Ettől még a kétféle gondolkodásmód összeférhet, és nem is árt, ha együtt jár. Mécs Imre írta egy helyütt: „Ha egy programot nem lehet világosan, egyszerűen és érthetően előadni, akkor az a program nem jó”.

Tamás Gáspár Miklós négy évvel ezelőtti előadásában felidézte azt a történelmi órát, nagyjából két és fél évet, amikor 1988-1991 között a jó életről való gondolkodásra fogékonynak mutatkozott a magyar társadalom. Ahogy fogalmazott, az erről folyó vita közepette az emberek „hirtelen rendkívül tehetségessé” váltak, attól vált izgalmassá a politika, hogy vitatkozni kezdtek arról, mit is jelent a politika. Még akkor is, ha a közélet akkori vitáiban nem 10 millió ember vett részt, de ha csak egymillió, az is hatalmas, aktív, gondolkodó közösséget jelentett. Az általa a magyar történelem „legmegrágalmazottabb” időszakának nevezett korról mindez mára feledésbe merült, amiért persze teljes joggal okolhatók a rendszerváltás gyengeségei, hibái, tévedései, becstelenségei. Az ezek miatt előállt bajok joggal vezettek csalódottsághoz, ám a remények romjai alatt ott rekedt a közös dolgaink megvitatására való készség is. A visszahanyatló részvételi igény és a saját vélemény kifejezése, a mellette való kiállás kedvének, erejének elveszítése olyan passzivitáshoz vezetett, ami aztán a demokrácia szétrombolóinak kezére játszott. 2010-től kezdve tudatosan építettek erre a hiányra. A részvételi kedv hanyatlásával függ össze a pártok utálata is, ami konkrét esetekben lehet akár mélységesen indokolt is. Általános hozzáállásként azonban bénító és eszköztelenné tesz. Tamás Gáspár Miklós édesapját idézte az 1960-as évekből, amikor azt mondta neki: „Gazsi, itt állunk a sz*rban, párt nélkül”.

Az első világháborúról szóló nagyszabású könyvében írja John Keegan történész, a háborús vezetőket érő bírálatok kapcsán: „Az alapvető igazság a rendszerekkel és személyiségekkel szemben minden országban megnyilvánuló elégedetlenség mélyén az, hogy hiába kutattak bármi vagy bárki jobb után.”

Ennek azonban, azt hiszem, nem az az értő olvasata, hogy egy országnak olyan vezetői vannak, amilyeneket megérdemel. Persze, nem lapul zseni minden bokor alatt. De a lényeg mégiscsak az, hogy az aktív közéletből, a vibráló részvételből nagyobb eséllyel választódnak ki azok, akiknek a jó élet kérdéseire és a hatalom működtetésére egyaránt van fogékonyságuk. Ehhez viszont szükség van a megélt vita és a változtatásra való képesség közös tapasztalatára.

Szorosan ide kapcsolódó tanulság lehet az is, ezt példázza Mécs Imre élete, hogy az, amit a jó életről gondolunk, sokáig elérhetetlennek tűnhet, merthogy az is. Egy diktatúrának sosem lennének ellenfelei, ha mindenki csak a hatalomra kerülés gyorsan bejárható útjait keresné. Mégis vannak. A halálos ítélet terhét megélő, éveken át börtönben, majd szabadlábon ugyan, de a társadalom szélén létező ember számára semmi értelme nem lett volna politizálni a hatalmi logika alapján. Mécs Imre és mások választhatták volna a feladás és önfeladás, az árulás és önelárulás útját, mégsem ezt tették. Szellemi és morális készenlétben maradtak, évtizedekre, hogy életben tartsák a jó életről szóló elképzeléseik reményét.

Ehhez nem hatalomvágyra volt szükségük, hanem a belső meggyőződés szilárdságára és arra az optimizmusra, hogy érdemes a holnaputánnal gondolni. Mégis, ki mondaná róluk, hogy amit csináltak, az nem politika volt?