A demokratikus ellenzék és a meghosszabbított kamaszkor

Negyven éve, 1981. október 23-án jelent meg a Beszélő első száma, az 1956-os forradalom huszonötödik évfordulóján. A leghíresebb szamizdat folyóirat létrehozásáról, az alapítók gondolkodásáról, helyzetértékeléséről és a demokratikus ellenzék szerepéről, korabeli hatásáról és mai megítéléséről beszélgettünk a Beszélő egyik alapító szerkesztőjével, Kőszeg Ferenccel, történelmi helyszínen.

Ugyanabban a lakásban beszélgetünk, ahol az 1980-as években is élt, találkozott a barátaival, és ahol lehallgatták önöket?

Amikor 1997-ben a Történeti Hivataltól megkaptam a rám vonatkozó anyagokat, volt köztük két olyan beszélgetés, amelyeknek a részleteit pontosan fel tudtam idézni, tehát nyilvánvalóan lehallgattak. Ezek ebben a szobában történtek. A Beszélő szerkesztőségi üléseit egy kicsit beljebb tartottuk, az egykori fogorvosi rendelő előszobájában.

Ki volt fogorvos?

Anyám rendelt itt 1967-ig; akkor kivándorolt Németországba, a rendelőjét kiadta két másik fogorvosnak. Egy évtizeddel később, amikor már három gyerekünk volt, a fogorvosok által fizetett bérleti díj fontos része volt a megélhetésünknek.

Hogyan történt vajon a felszerelés? Kivárták, hogy üres legyen a lakás?

Persze. Bár nem lehetett könnyű dolguk, hiszen tekintettel a három gyerekre, ritkán volt üres a lakás.

Mikor értesült arról, hogy már nem hallgatják le?

Amikor megalakult az új parlament, tagja lettem a Nemzetbiztonsági Bizottságnak. Az Antall-kormány megalakulása után bizottsági meghallgatásra érkezett a korábbi III/III-as főosztály vezetője, Nagy Lajos, akkor már a Nemzetbiztonsági Igazgatóság vezetőjeként. Addigra sok ismerősömnél, Kis Jánosnál, Konrád Györgynél, Haraszti Miklósnál leszerelték a lehallgató-eszközöket, de úgy tudtam, nálam még nem. Rákérdeztem, amire azt felelte, „a képviselő úrnál már korábban operatív úton leszereltük az eszközöket”.

Volt más ilyen utólagos találkozása is?

Az SZDSZ Mérleg utcai központjának kapujában megszólított egy férfi, „Szervusz, Ferikém, de rég nem láttalak”. Velem előfordul, hogy valakinek nem ugrik be a neve, nem ismerem meg, ilyenkor beszélgetek egy darabig abban a reményben, hogy majd rájövök, ki az. De ez az ember rettentően bensőségesen érdeklődött a család meg a gyerekek hogyléte iránt. Gondoltam, ha ilyen jóban vagyunk, mégiscsak kéne tudnom, ki ez. Rákérdeztem, azt felelte, te nem ismersz engem, de én nagyon jól ismerlek téged. - Követő voltál? – kérdeztem. Mire ő, szinte büszkén: - Olyasféle. Én voltam a főnökük. Megkérdeztem a nevét, erre a fejét rázta: - Azt még most se mondom meg. Megkérdeztem, járt-e lakásomban is. - Előfordult néhányszor – felelte elégedetten. Később megkeresett egy olyan volt III/III-as is, aki 1988. június 16-án kihallgatott, de nem jegyeztem meg a kinézetét, ő meg csodálkozott, hogy nem emlékszem rá. Azt akarta, intézzem el, hogy vegyék vissza a szolgálathoz. Nemet mondtam.

Miért 1980-1981-re érett meg a helyzet arra, hogy egy ellenzéki folyóirat megjelentetését elhatározzák?

Szerepe volt ebben a lengyel helyzetnek, akkoriban a Szolidaritást az állampárt kénytelen volt tárgyalópartnerként elfogadni, ami ösztönzőleg hatott ránk. Ezen kívül voltak korábbi akciók, az 1977-es és 1979-es aláírásgyűjtések a csehszlovákiai Charta 77 aláíróinak letartóztatása, elítélése ellen: ezek formálták politikai mozgalommá a demokratikus ellenzéket, amely a korábbi évek során értelmiségi szubkultúra volt. Így is neveztük már akkor magunkat, azt hiszem Haraszti Miklós találta ki a kifejezést. A folyóirat elindítására Kis János el volt szánva, de nem ő kezdte el a szervezést, hanem Szilágyi Sándor, aki a Hétfői szabadegyetemnek is az egyik kezdeményezője volt. Kenedi János lakásán került sor a megbeszélésre, hogy legyen-e szamizdat folyóirat. Már hogy legyen-e technikai eszközzel, stencil géppel sokszorosított folyóirat, mert írógéppel sokszorosított folyóirat már volt több is. De írógéppel, másolópapírral legfeljebb nyolcvan-száz példányt lehetett előállítani, stencilgéppel pedig akár több ezret is. Csakhogy stencilgépet a szocialista országokban nem lehetett boltban vásárolni, a vállalati gépeket is szigorúan őrizték. A beszélgetés során nyilvánvaló volt, hogy kilátásban van egy gép behozatala külföldről, különben nem lett volna értelme a beszélgetésnek, de ezt, nagyon helyesen, senki nem hozta szóba. Ehelyett tartalmi kérdésekről beszéltünk. Kenedi elhamarkodottnak látta egy ellenzéki folyóirat kiadását, az volt az ellenérve, hogy nincsenek kellő ismereteink a társadalomról, s előbb Jászi Oszkár módjára a Társadalomtudományi Társaságot kellene megalapítani, majd néhány évvel később jöhet a folyóirat, azaz a XX. század létrehozása. Konrád György ötlete meg az volt, hogy hangkazettákat terjesszünk. Én azt mondtam, hogy amolyan Pesti Műsort kellene csinálni, amelyben közöljük az ellenzéki eseményeket. Nem egyeztek tehát a vélemények, Krassó György később kifogásolta is, hogy nem igazán demokratikusan jártunk el, mert a többség akarata ellenére a lapalapítás mégis megvalósult. Amire én azt mondtam, ez nem hivatalos, döntésre jogosult értekezlet volt, vélemények hangzottak el. Keneditől elmenőben Petri György azt mondta, ezt meg kell csinálni. Nagy Bálint is egyetértett vele. És akkor Szilágyi Saci végigjárta azokat, akik a megbeszélésen a folyóirat mellett voltak. Habozás nélkül igent mondtam neki.

Kenedi a visszaemlékezések szerint azzal érvelt, hogy nincs közönsége egy ilyen lapnak. Ön miért gondolta másként?

Az én érveim nem voltak emelkedettek. Nem fűztem az egész dologhoz olyan nagy reményeket, mert nem hittem abban, hogy a rendszer pár éven belül megbukhat. Úgy képzeltem az ellenzéki tevékenységet, hogy bosszantsuk a hatalmat. Ha ez egy kicsit sikerül, már az is siker. És ebbe belefért, hogy adjunk ki egy ilyen folyóiratot. A tartalmát illetően szkeptikus voltam, mert azt gondoltam, Magyarországon, cenzúra ide vagy oda, nagyon sok minden megjelenhet a Valóságban, a HVG-ben. Nem voltam biztos abban, hogy tudunk-e olyan dolgot írni, ami a legálisan megjelent szövegekhez képest eseményszámba megy. Annak meg nem láttam értelmét, hogy csináljunk egy folyóiratot csak azért, hogy szidjuk a rendszert. Amikor az első szám megjelent, úgy éreztem, ezt az aggályt igazolta, elég szürkére sikerült. Hogy ez aztán megfordult, mássá alakult, a lengyel szükségállapot következménye volt. Egyszerre kiélesedett a helyzet. Ekkor született Kis János írása, a Gondolatok a közeljövőről, benne azzal a mondattal, hogy a szükségállapot a rendszer általános válságát vetíti előre. Belátható távolságba került, hogy valami történni fog. A Beszélő pedig ráállt arra a vonalra, hogy próbáljunk olyan javaslatokat kidolgozni, amelyektől ugyan nem fog egy csapásra megdőlni a rendszer, de egy racionális hatalom számára elfogadható, jogszabályokba foglalt reformokat tartalmaznak.

A lengyel helyzetből ellentétes következtetésre is juthattak volna, és a személyüket érintő kockázatok is fenyegetőbbé váltak.

Számomra 1983-ban derült ki, hogy nincs akut veszély. Áprilisban volt nálunk egy rettentő sokáig, éjjel kettőig tartó házkutatás, végignézték a könyveket, összeszedték a lakásban található szamizdatokat. A Rajk-butik bezárása után meghirdettem, hogy a szamizdatok nálam is megvásárolhatók. Amikor befejezték a házkutatást, éjjel kettőkor, egy kisteherautóval szállították el a lefoglalt anyagot. És persze bevittek engem is a Tolnai Lajos utcai rendőrségre. Láttam, hogy másokat is előállítottak. Pillanatnyi kétségem sem volt afelől, hogy letartóztatnak. Ezt a feltételezést erősítette, hogy a kihallgató tiszt – Szövényi György, aki 1990 után gyakran szerepelt a televízióban – időnként ordítozott, fenyegetőzött, bár tettlegességre nem került sor. Meglepett, hogy hajnali ötkor befejezettnek nyilvánította a kihallgatást, lekísért a kapuhoz, és kiengedett. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy az adott pillanatban, 1983 tavaszán arról született politikai döntés, hogy nem csinálnak szamizdat-pert. Persze két nappal később hozhattak volna ezzel ellentétes döntést is, de nem hoztak. Megelégedtek annyival, hogy jelentősen felemelték a pénzbüntetéseket, és mindenkit kirúgtak az állásából, aki a saját nevén írt a szamizdatba. Ez azonban csak az ismertebb nevű ellenzékiekre vonatkozott, a nyugdíjas ózdi vasmunkást, Kristály Gyulát, aki röplapokat készített és terjesztett, első fokon három év fegyházbüntetést kapott. Végül azonban neki se kellett leülnie, időközben ugyanis sikerült megtalálnunk, a másodfokú tárgyalásra elhívtuk a nyugati hírügynökségek tudósítóit, az ítéletet pedig úgy mérsékelték, hogy az elítéltnek ne kelljen bevonulnia a börtönbe.

Hogyan és mikor került abba a társaságba, amely 1980 végén a lapindítás lehetőségét latolgatta? Nem lepte meg, hogy kikkel találkozott ezen a lapindító megbeszélésen?

Senkin nem csodálkoztam, aki akkor ott volt, de például Krassó Györgyöt hiányoltam, úgy véltem, ott lett volna a helye. Én 1970-ben találkoztam ezzel a társasággal. Ők egymást korábban már jól ismerték a Márkus György-szemináriumról. Kenedi János volt a kapcsolódási pont, akit réges-régen ismertem, és egyszer azt mondta, szeretné egy barátjával együtt kibérelni a cselédszobát. Ez a barát Bence György volt, akinek a nevét már ismertem, tudtam, kicsoda. Ettől kezdve Bence rendszeresen itt dolgozott, és hamar összebarátkoztunk. Az ő révén kerültem ismeretségbe a társaikkal, és egy társasággá váltunk. Ez a társaság szervezte az 1977-es aláírásgyűjtést Havel-ügyben – én épp nem voltam itthon, azért nem írtam alá –, de az 1979-es aláírásgyűjtésben már tevőlegesen is részt vettem, a következő évben rúgtak ki az állásomból.

Miért nem választották az emigrációt?

Engem 1962-ben engedtek ki először nagy összeköttetések segítségével, akkor Bécsbe mentem. Egy évre szólt az útlevél, még nem vezették be az egyhónapos ablakot, legálisan kint is maradtam egy évet. Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy maradjak, ne maradjak, de végül hazajöttem, és le is zártam magamban ezt a kérdést. Bécs akkor érdektelen város volt, s úgy gondoltam, ennél még Kecskemétre is érdekesebb visszajönni. Később Németországban, Heidelbergben volt egy nyári ösztöndíjam, az nagyon érdekes volt, talán, ha rögtön odakerülök, más lett volna a viszonyom az emigráláshoz. Meg az én helyzetem más volt, mint azoké, akiket kényszerítettek az országból való távozásra, de addigra komoly tudományos reputációval rendelkeztek. 1980-ig állásom is volt. Végül is nem bántam meg, mert érdekesebb volt itt lenni.

És mi történt 1980-tól?

Hamar rájöttem, hogy nem tudok elég pénzt keresni főállás nélkül. Fontos szempont volt, hogy a gyerekeim még kicsik voltak, és amikor az Európa kiadónál voltam, a kiadó adott valami hozzájárulást, hogy az Állami Könyvterjesztő Vállalat óvodájába járhassanak. Amikor elvesztettem az állásomat, akkor ez a hozzájárulás megszűnt, és a feleségemnek, aki a Magvetőnél dolgozott, Kardos György azt mondta, hogy még egy évig kapja ezt az óvodai hozzájárulást, de aztán vége. Bolti állásba azonban nem vettek föl, ezért elmentem az Állami Könyvterjesztő személyzetiséhez, megkérdezni, miért nem vesznek föl. A személyzetis nem értette, miért akarok könyvesboltban dolgozni, hiszen egyetemet végeztem. Elmondtam, hogy nincs állásom, a gyerekek a vállalat óvodájába járnak, mire felragyogott, és azt kérdezte, hogy maga a Kőszeg Áron apukája? Fel van véve. Szóval a három és fél éves fiam protekciójával kerültem az Erkel Könyvesboltba, ahol 1985 elejéig dolgoztam.

Honnan jött ez a vagányság, hogy ellenzékiként bemegy az állami vállalat személyzetiséhez? Ez mutatkozik meg azon a híres képen is, amelyen megfuttatja az önre állított államvédelmiseket.

Először azt fedeztem föl, hogy követnek. Amikor egyszer felugrottam a 6-os villamosra, láttam, hogy hat ember lohol utána, nehéz volt elképzelni, hogy ők mind éppen akkor villamosra akartak felszállni. Korábban már láttam azt is, hogy Demszkyt követik. Volt olyan eset, amikor a főkövető azzal fenyegetett, hogy ha még egyszer megfuttatom őket, szét fognak rúgni. Úgy gondoltam, ez felhívás keringőre. A Tűzoltó utcában laktam akkor, Rajkkal és Demszkyvel azt beszéltük meg, hogy a Liliom utcában állnak meg autóval, olyan helyen, ahová a Tűzoltó utcából nem lehet belátni. Amikor közel értem a sarokhoz, láttam, hogy ott a kocsi, elkezdtem futni. Demszky fényképezett, majd amikor odaértem, beugrottam, Demszky becsukta az ajtót, lenyomta a gombokat. Ezek meg csak álltak, mert úgy látszik, arra, hogy betörjék a kocsiablakot, nem volt engedélyük. Az egész Tűzoltó utca kijött az erkélyekre, odaálltak az ablakokhoz, nézték, mi történik itt. De azért a hosszú ideig tartó szoros követés nyomasztó, félelmet keltő volt. Az egyik követő egyszer odakiabált, hogy a sábeszdeklit hol hagyták? Kenedi erre hivatkozva kezdett aláírásokat gyűjteni, a tiltakozásban részt vett Illyés Gyula, Major Tamás, Gobbi Hilda és mások is.

Hogyan lehetett Major aláírását elnyerni?

Kenedinek fantasztikus összeköttetései és csápjai voltak. És nagyon felháborított mindenkit, hogy zsidóznak az ávósok, vagyis rendőrtisztek, hivatalos szervek teszik ezt.

Nehéz elképzelni, hogy egy ellenzéki személyiséget érő sérelem miatt a mai hivatalos kulturális elit tiltakozását kifejezve, pusztán erkölcsi alapon megszólaljon.

Sokkal megosztottabb a társadalom most. A jobboldali- baloldali felosztásnak 1990 előtt nem volt értelme. Nekünk, a demokratikus ellenzéknek, eszünkbe sem jutott azt gondolni, hogy a Kádár-rendszer baloldali volna, mindenben az ellentéte volt annak, amit a baloldalisággal azonosítunk. Csurka is éppúgy ellenzéke volt a rendszernek, más elvek alapján, más módszerekkel, de ő is szemben állt a rendszerrel. Ez a szakadás 1990 utáni jelenség. Azt megelőzően volt egy bizonyos egyetértés, hogy ez a rendszer van, ez ellen nem lehet semmit se tenni, mert itt vannak az oroszok, de azért nem szeretjük. Az 1960-as években már nagyon kevés olyan emberrel találkoztam, aki azt mondta, hogy de jó, hogy ez van. Olyan volt, aki azt mondta, nem jó ugyan, de ha nem lennének itt az oroszok, visszajönnének a nyilasok.

A mostani rendszer egyik bázisa, hogy rengeteg mindenkit tett a kedvezményezettjévé, ezzel a módszerrel nyilván a Kádár-rendszer is élt. Nagyobb volt akkor ezzel szemben a társadalmi immunitás?

Mindenki tisztában volt vele, hogy ez a rendszer azért van, mert itt vannak az oroszok. A hatvanas években már nyilvánvaló volt, hogy ez nem új világ építése, nem igazságos társadalom, nem a munkásosztály felszabadítása, hanem az orosz impérium provinciája. Illés Endre szűk körben úgy fogalmazott, kis gyarmati ország vagyunk, nincs mit tenni, ezért nincs értelme semmilyen ellenzéki magatartásnak.

Ilyen körülmények közt, akik a Beszélőt szerkesztették, mit tudtak ennek a társadalmi hatásáról?

Már a könyvesboltban dolgoztam, amikor a Beszélő első száma megjelent. A legrokonszenvesebb fiatal kolléganőm megkérdezte, én vagyok-e az a Kőszeg Ferenc, aki a Felszabadulás téren lakik? Nyilvánvaló volt, hogy a Szabad Európát hallgatja, onnan tudja, hol lakom. Hamar összebarátkoztunk, ez a barátság ma is tart.

Onnan tudta a címet, hogy a szerkesztők elérhetősége szerepelt a Beszélő impresszumában?

A Szabad Európa rádióból tudta. Egy másik élményem, hogy volt nálunk egy rendezvény, amelyen én is beszéltem, s a hangfelvételt sikerült kijuttatni a Szabad Európához, ahol le is adták. Én meg vártam, hogy fognak erre reagálni a boltban. De nem reagáltak. Azt gondoltam, lehet, hogy ez túlzás, valaki, akivel együtt dolgoznak, beszél az „ellenség” rádiójában. Egy-két héttel később az egyik kolleganő lakásszentelőjén, ahol egymás után bontották ki a pezsgősüvegeket, a második-harmadik pohár után mindenki a Szabad Európában hallottakról kérdezett. Mindent tudtak, mindenki hallotta. És itt nem arról van szó, hogy a könyvesbolt minden dolgozója értelmiségi volt, csak néhány eladó volt különösebben olvasott, mégis mindenki hallgatta a Szabad Európát.

Ma, amikor az a hivatalos narratíva, hogy Orbán Viktor egymaga kergette ki a szovjet hadsereget, mennyire van benne a történelmi emlékezetben a Beszélő és a demokratikus ellenzék?

Több minden hat a demokratikus ellenzék jó emlékezete ellen. A jobb- vagy a népi oldalon mindig azt gondolták, hogy a demokratikus ellenzék Aczél vállalkozása, mi azért lehetünk olyan bátrak, mert Aczél véd bennünket. Ebből egy szó sem igaz, arra szolgál, hogy mások az „óvatosságukat” mentegessék. A másik, ami nagyon rosszat tett a demokratikus ellenzéknek, az 1994-es koalíciókötés volt, amely sokak szemében hiteltelenítette a múltat is. Összenő, ami összetartozik, mondták akkoriban a Fidesz oldalán, s e lépés igazolta a szemükben azt a vélekedést, hogy a demokratikus ellenzék egy brancs a kommunistákkal. Nagyon sokan azok közül, akik 1988-1989-ben beléptek az SZDSZ-be, 1994-ben rettenetesen csalódottak voltak. Én még azt is elismertem akkor, hogy ha az MSZP a legnagyobb párt, de nincs többsége, nincs más választása az SZDSZ-nek, mint belépni a koalícióba. Csakhogy az MSZP-nek egyedül is abszolút többsége volt. A koalíció rossz választás volt, s az ellenzéki múltra is rossz fényt vetett.

De áthangolt ez visszamenőleg bármit, amit csináltak?

Ennek a következménye az, hogy az új ellenzéki pártok úgy gondolkodnak az SZDSZ-ről, hogy csak azt ne.

Inkább a személyes megélésre vonatkozott a kérdés, tűnhet-e úgy, hogy hiábavaló volt, amit tettek?

Nem gondolom, mert a rendszer megdőlt, amihez a demokratikus ellenzék hozzájárult, és főként ahhoz, hogy a rendszerváltás az első időben milyen irányt vett. Az SZDSZ-nek volt hitele és tekintélye a tárgyalásos átmenet folyamán. Ami a személyes múltunkat illeti, Kis Jánossal értek egyet, aki azt mondta, a demokratikus ellenzék egy meghosszabbított kamaszkor volt a számunkra, minden veszély ellenére. Csak azokkal kellett találkoznunk, akikkel jóban voltunk, csak azt írtuk, amit akartunk, azt beszéltük, azt gondoltuk, amit akartunk.

Vajon melyik nemzedéknek a rosszabb, annak, amelynek tagjai felnőttfejjel nem éltek még demokráciában, annak, amelynek tagjai életük zenitjén élik meg a demokrácia hiányát vagy annak, amely küzdött a demokráciáért, és megélni volt kénytelen az újbóli megszűnését?

1990 és 1994 között volt egy olyan illúzió, hogy a demokrácia azért nincs megvalósulóban, mert egy konzervatív párt jutott hatalomra. Ha annak vége, akkor jön a demokrácia. Az 1994-gyel kezdődő világnak voltak érdemei, de szó nincs róla, hogy az a demokrácia kiteljesedése lett volna, nem is szólva a 2010 utániról. Most úgy érzem, ismét megnyílt egy döntési helyzet, amikor bekövetkezhet változás.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.