Ugyanabban a lakásban beszélgetünk, ahol az 1980-as években is élt, találkozott a barátaival, és ahol lehallgatták önöket?

Amikor 1997-ben a Történeti Hivataltól megkaptam a rám vonatkozó anyagokat, volt köztük két olyan beszélgetés, amelyeknek a részleteit pontosan fel tudtam idézni, tehát nyilvánvalóan lehallgattak. Ezek ebben a szobában történtek. A Beszélő szerkesztőségi üléseit egy kicsit beljebb tartottuk, az egykori fogorvosi rendelő előszobájában.

Ki volt fogorvos?

Anyám rendelt itt 1967-ig; akkor kivándorolt Németországba, a rendelőjét kiadta két másik fogorvosnak. Egy évtizeddel később, amikor már három gyerekünk volt, a fogorvosok által fizetett bérleti díj fontos része volt a megélhetésünknek.

Hogyan történt vajon a felszerelés? Kivárták, hogy üres legyen a lakás?

Persze. Bár nem lehetett könnyű dolguk, hiszen tekintettel a három gyerekre, ritkán volt üres a lakás.

Mikor értesült arról, hogy már nem hallgatják le?

Amikor megalakult az új parlament, tagja lettem a Nemzetbiztonsági Bizottságnak. Az Antall-kormány megalakulása után bizottsági meghallgatásra érkezett a korábbi III/III-as főosztály vezetője, Nagy Lajos, akkor már a Nemzetbiztonsági Igazgatóság vezetőjeként. Addigra sok ismerősömnél, Kis Jánosnál, Konrád Györgynél, Haraszti Miklósnál leszerelték a lehallgató-eszközöket, de úgy tudtam, nálam még nem. Rákérdeztem, amire azt felelte, „a képviselő úrnál már korábban operatív úton leszereltük az eszközöket”.

Volt más ilyen utólagos találkozása is?

Az SZDSZ Mérleg utcai központjának kapujában megszólított egy férfi, „Szervusz, Ferikém, de rég nem láttalak”. Velem előfordul, hogy valakinek nem ugrik be a neve, nem ismerem meg, ilyenkor beszélgetek egy darabig abban a reményben, hogy majd rájövök, ki az. De ez az ember rettentően bensőségesen érdeklődött a család meg a gyerekek hogyléte iránt. Gondoltam, ha ilyen jóban vagyunk, mégiscsak kéne tudnom, ki ez. Rákérdeztem, azt felelte, te nem ismersz engem, de én nagyon jól ismerlek téged. – Követő voltál? – kérdeztem. Mire ő, szinte büszkén: – Olyasféle. Én voltam a főnökük. Megkérdeztem a nevét, erre a fejét rázta: – Azt még most se mondom meg. Megkérdeztem, járt-e lakásomban is. – Előfordult néhányszor – felelte elégedetten. Később megkeresett egy olyan volt III/III-as is, aki 1988. június 16-án kihallgatott, de nem jegyeztem meg a kinézetét, ő meg csodálkozott, hogy nem emlékszem rá. Azt akarta, intézzem el, hogy vegyék vissza a szolgálathoz. Nemet mondtam.

Miért 1980-1981-re érett meg a helyzet arra, hogy egy ellenzéki folyóirat megjelentetését elhatározzák?

Szerepe volt ebben a lengyel helyzetnek, akkoriban a Szolidaritást az állampárt kénytelen volt tárgyalópartnerként elfogadni, ami ösztönzőleg hatott ránk. Ezen kívül voltak korábbi akciók, az 1977-es és 1979-es aláírásgyűjtések a csehszlovákiai Charta 77 aláíróinak letartóztatása, elítélése ellen: ezek formálták politikai mozgalommá a demokratikus ellenzéket, amely a korábbi évek során értelmiségi szubkultúra volt. Így is neveztük már akkor magunkat, azt hiszem Haraszti Miklós találta ki a kifejezést. A folyóirat elindítására Kis János el volt szánva, de nem ő kezdte el a szervezést, hanem Szilágyi Sándor, aki a Hétfői szabadegyetemnek is az egyik kezdeményezője volt. Kenedi János lakásán került sor a megbeszélésre, hogy legyen-e szamizdat folyóirat. Már hogy legyen-e technikai eszközzel, stencil géppel sokszorosított folyóirat, mert írógéppel sokszorosított folyóirat már volt több is. De írógéppel, másolópapírral legfeljebb nyolcvan-száz példányt lehetett előállítani, stencilgéppel pedig akár több ezret is. Csakhogy stencilgépet a szocialista országokban nem lehetett boltban vásárolni, a vállalati gépeket is szigorúan őrizték. A beszélgetés során nyilvánvaló volt, hogy kilátásban van egy gép behozatala külföldről, különben nem lett volna értelme a beszélgetésnek, de ezt, nagyon helyesen, senki nem hozta szóba. Ehelyett tartalmi kérdésekről beszéltünk. Kenedi elhamarkodottnak látta egy ellenzéki folyóirat kiadását, az volt az ellenérve, hogy nincsenek kellő ismereteink a társadalomról, s előbb Jászi Oszkár módjára a Társadalomtudományi Társaságot kellene megalapítani, majd néhány évvel később jöhet a folyóirat, azaz a XX. század létrehozása. Konrád György ötlete meg az volt, hogy hangkazettákat terjesszünk. Én azt mondtam, hogy amolyan Pesti Műsort kellene csinálni, amelyben közöljük az ellenzéki eseményeket. Nem egyeztek tehát a vélemények, Krassó György később kifogásolta is, hogy nem igazán demokratikusan jártunk el, mert a többség akarata ellenére a lapalapítás mégis megvalósult. Amire én azt mondtam, ez nem hivatalos, döntésre jogosult értekezlet volt, vélemények hangzottak el. Keneditől elmenőben Petri György azt mondta, ezt meg kell csinálni. Nagy Bálint is egyetértett vele. És akkor Szilágyi Saci végigjárta azokat, akik a megbeszélésen a folyóirat mellett voltak. Habozás nélkül igent mondtam neki.