Nyelvi hajcihők

A fölény jele

Tomasz Kamusella

Miklós Gábor | 2020.06.12. 08:50

Olvasási idő kb. 12 perc

Mi keltette fel a figyelmét a rovásírással kapcsolatban? 

Egyszerűen szembejött velem ez a jelenség. Megtudtam, hogy egészen széles körben kezdték újra hasznosítani, politikai jelentéssel megtölteni ezt az erdélyi középkori emlékekben megőrzött írást. Nem csak a települések, fővárosi kerületek nevét írják ki így, hanem könyveket is nyomtattak ezekkel a betűkkel. Nem volt ez az írás számomra teljesen ismeretlen, sőt olvastam Sugár F. Péter (1919-1999) amerikai-magyar történésztől, Balkán-kutatótól, hogy amikor ő a titói Jugoszláviában végzett kutatásokat, a feljegyzéseit rovásjegyekkel írta, hogy ezzel zavarja meg a kommunista titkosszolgálatot, akik minden holmiját rendre átvizsgálták. A rovásírás reneszánsza, elterjedése egyértelműen politikai jelenség, a nacionalista konzervatív elem mozgása a nyilvánosságban. A magyar kultúra ősiségét, elsődlegességét, egyfajta kultúrfölényt akar közvetíteni. Ezt nyilván elsősorban a hazai közönség veszi.

De megtalálta ennek a jelenségnek a párját a szomszédban is.

Igen, Horvátországban, ott is elsősorban a dalmáciai részen több helyen bukkannak fel hasonló szerepben a Szent Cirill és fivére, Metód által a kilencedik században alkotott glagolita ábécé betűivel írt nyilvános feliratok. Nem gondolom, hogy ez a jelenség az egykori kettős monarchia területéhez kötődne. Inkább arra gondolok, hogy mind a két országban hasonló konzervatív-nacionalista politika hozta elő ezeket. A horvátoknál ritkábban találkozni ezzel az ornamentikával, mint Magyarországon. Ott is a különállást, eredetiséget akarják felmutatni ezekkel az egyébként senki által nem használt és kevéssé ismert jelekkel. Szimbolikus politika ez.

Mi az oka annak, hogy a XXI. században is nyelvek kapcsán alakulnak ki politikai konfliktusok, erről vitatkoznak államok, sőt, még háborúskodnak is nyelvi alapon.

Az első világháború utáni békékben nacionalista alapon döntöttek államokról, nemzetekről. Végeredményben győzött a korábban Németországban elfogadott definíció a nemzetről. Eszerint a nyelv azonos a nemzettel, a nemzet pedig jogosan követel magának államot. Ezzel a megközelítéssel még Délkelet-Ázsiában is lehet találkozni. Aki vietnámi nyelven beszél, az vietnámi, aki thai nyelven, az a thai nemzethez tartozik és így tovább. Ez sok államban, országban egyáltalában nincs így, nem magától értetődő. Olvastam például olyasmit, hogy Kenyában többek szerint nem helyes az, hogy az országnak nincs saját nemzeti nyelve, s ehelyett a gyarmatosítók nyelvét, az angolt használják. Az államban sok nagy helyi nyelv létezik, de ezeket csak az elemi iskola első osztályaiban használják, később áttérnek az angolra, s az a teljes oktatás és a közigazgatás nyelve is. Második hivatalos nyelvként létezik a szuahéli, ez a kelet-afrikai lingua franca, de az nem egyedül a kenyaiak „saját nyelve”. Egyébként a világ számos népes államában az emberek más nyelvet használnak a mindennapokban, mint a hivatalos életben. Ilyen például Marokkó, ahol az emberek marokkóiul beszélnek és arabul, azaz a Korán nyelvén írnak. Némileg ahhoz az állapothoz hasonlítható ez, ami a történelmi Magyarországon volt, amíg az országgyűlés nem döntött úgy, hogy 1844-től a magyar lesz az egyetlen hivatalos nyelv. Akkor az államélet, az oktatás idegen nyelven, latinul történt, az emberek pedig a legkülönbözőbb nyelveket használták.

Hogy értékeli azt, hogy helyenként a nyelvek megnevezése, besorolása konfliktusokat, nyelvháborúkat okoz. Legutóbb Bulgária és Észak-Macedónia között robbant ki egy ilyen összetűzés.

Ebben az esetben arról van szó, hogy Bulgária blokkolni akarja az Európai Unióban Észak-Macedónia csatlakozási tárgyalásainak megkezdését, amíg Szkopjében nem hivatalosan mondanak le arról, macedónnak hívják a nyelvet, amelyen beszélnek. Ez gyakorlatilag azonos az eljárással, amelyet Görögország követett ezzel velük, csak a helléneknek a köztársaság neve szúrta a szemét. Azt állították, hogy azzal, hogy Macedóniának nevezik magukat, kétségbe vonják az ugyanígy nevezett Észak-Görögország státuszát. Ez a konfliktus majd huszonöt évig tartott, egészen addig, amíg a köztársaság nevébe bele nem illesztették az „Észak” jelzőt. A bolgárok most azt követelik, hogy Macedónia kormánya ne hangoztassa, hogy lakói saját, általuk macedónnak nevezett nyelvet beszélnek, és lehetőleg ismerjék el, hogy a bolgár nyelv egy nyugati dialektusáról van szó. Ebből szerintem nem lesz valódi háború, de az eset jellemző arra, ahogy az autoriter rendszerek fellépnek. Ez ultimátum. Ha nem teszel úgy, ahogy én követelem, úgy ez és ez lesz. Ez az ultimátum a szimbolikus térben valósul meg. Mindenesetre jelzi, hogy a bolgár hatóságokat nem érdekli, mit gondolnak róluk a szomszédjaik vagy mások.

A nyelvész szerint van olyan, hogy macedón nyelv?

Ennek semmi köze a nyelvtudományhoz. Kelet-Európában az a nyelv, amit az etnikai nacionalisták annak nyilvánítanak. Amikor Moldova kivált a Szovjetunióból 1991-ben, a függetlenségi nyilatkozatukba az került, hogy az új állam hivatalos nyelve a román, és latin betűkkel írják. Addig a nyelv neve moldvai volt és cirill betűkkel írták. Az 1994-es, máig érvényes alkotmányban viszont moldvainak nevezik az államnyelvet. Erről a mai napig vita zajlik. Nincs általánosan elfogadott tudományos definíció arra, hogy mi a nyelv és mi a nyelvjárás. Ahogy a nemzet fogalmának sincs tudományos definíciója. Senki nem vitatja el, hogy van kínai nyelv, miközben az egyes kínai nyelvjárások annyira különböznek egymástól, mint a francia és a német. Az alnémet nyelvjárások átmennek hollandiba. Ezekkel kapcsolatban viszont nem mondják, hogy a hollanddialektusa, hanem azt, hogy a németé. Harminc éve még létezett szerbhorvát nyelv. Ma nincsen, de van szerb, horvát, bosnyák, montenegrói. Miközben ezek kölcsönösen érthetők egymás számára, hogy ne mondjam szinte azonosak. Hogy mit neveznek nyelvnek, vagy dialektusnak, annak nincs köze a tudományhoz. Ez emberi találmány éppen úgy, mint a repülőgép.

Azért ez nem annyira ártatlan dolog. A nyelvi ügyek még ma is képesek háborút provokálni, vagy legalábbis szerepet játszanak, mint háborút kiváltó tényező. Ilyen szerintem a kelet-ukrajnai konfliktus is.

Oroszország valóban érdekes példa erre. A Szovjetunió összeomlása után az Oroszországi Föderáció úgy határozta meg magát, mint soknemzetiségű szövetségi állam. A visszalépést ettől a 2000-es évek legelején, már Putyin elnöksége alatt megkezdték. 1999-ben Tatárföldön törvényt hoztak, amelyben a területen visszaállították a harmincas években még használt latin ábécét a tatár nyelv számára. Ezt az orosz Duma 2002-ben egy új törvénnyel felülírta. Ebben a jogszabályban az áll, hogy az Oroszország területén őshonos nemzetiségek csak cirillen alapuló írásmódot használhatnak. Némileg általánosítva azt mondanám, hogy az orosz írás egyenlő az orosz világgal. És valóban, 2005-ben előálltak az orosz világ, a russzkij mir ideológiájával. És ezt nem csak befelé, mármint az ország határain belül használták, hanem kifelé is. Ahol az orosz nyelvet beszélik, ahol úgymond az orosz kultúra jelen van, az része az orosz világnak. 2014-ben a Krím-félsziget megszállása, majd bekebelezése demonstrálta ezt. Ott oroszul beszélnek, tehát oroszok, meg kell segíteni őket, ha kérik. Törvényt is hoztak, amely szerint minden oroszul beszélő orosz. Ez szinte másolta a kilencvenes években a közép-európai országokban bevezetett magyar, lengyel, szlovák kártyákat. És képzeljük el, mivel jár ez, ha a politikai érdek úgy kívánja. Ukrajna, Belarusz lakóinak jelentős része orosz anyanyelvű, egy részük orosz kultúrájú, miközben saját országaikhoz kötődnek. Akkor is megsegíthetik őket, ha nem kérik. Az etnikai-nyelvi nacionalizmus persze nem kizárólagosan orosz jelenség a posztszovjet térségben sem, ott van mindenhol, ahol a nemzeti különösséget, kiválóságot és egyedülvalóságot hirdetik. Talán csak Belarusz kivétel, mert a fehéroroszoknak legfeljebb tíz százaléka használja a belarusz nyelvet a mindennapokban, miközben egyébként erős a nemzeti, hazafias kötődésük országukhoz.

Tudom, hogy ön következetes híve a nyugat-lengyelországi sziléziaiak nyelvi jogainak, a sziléziai nyelv elismertetésének. Miért nem sikerült ez eddig, ha a Balti-tengernél élő kasubok kivívhatták a maguk nyelvi önállóságát?

 A tudományos közvélemény már a két világháború közötti években megállapodott abban, hogy a kasub önálló szláv nyelv. Abban, hogy 2005-ben elismerték 100 ezer lengyel állampolgár anyanyelvét regionális nyelvnek, nagy szerepe volt Donald Tusknak. A politikus maga is kasub családból származik. Lengyelországban sokáig az volt a közmegegyezés, hogy a kisebbségi nyelvek és nemzeti közösségek védelmét az első világháború után a Nyugat erőltette a kelet-európai országokra, miközben Franciaország a legutóbbi évtizedekig fittyet hányt erre, s nem ismerte el sem a provanszál, sem a breton, sem más nagy hagyományú nyelvi közösségek jogait. Lengyelországban 2005-ben csak azoknak a kisebbségeknek a nyelvét „ismerték el”, amelyeknek nem volt komolyabb súlya, nem léphettek fel politikai, oktatási igényekkel. Ilyenek a lengyelországi romák, a lemkók, ez egy ruszin népcsoport, vagy az örmények és a tatárok. A sziléziai nyelvet azonban az ország lakosságának legalább a három százaléka, minimum félmillió lengyel állampolgár beszéli a mindennapokban, s közel egymillióan vallották magukat sziléziai nemzetiségűnek. Történelmileg, szokásaikban, hagyományukban és nyelvükben is különböznek a sziléziaiak. Az, hogy a többség nem hajlandó elismerni ezt a különbséget és ennek a közösségnek a törekvését, szerintem etnolingvisztikai, nacionalista álláspont.

 Van-e egyáltalában helyes nyelvi politika, amelyet követésre ajánlana?

Sok jó példa és rossz ellenpélda is van. Általában azt mondjuk, hogy az anyanyelvükön kell tanítani a gyerekeket, ha nem így teszik, az diszkrimináció. Jó példa erre, amit a lengyelországi romani anyanyelvű romagyerekekkel tettek. Őket, mivel nem beszéltek rendesen lengyelül, eleve kisegítő iskolákba rakták. Ezt a hátrányt aztán nem lehetett ledolgozni. De van példa arra is, amikor éppen az anyanyelvű oktatás a diszkrimináció. Így tettek a dél-afrikai apartheid rendszerben, ahol a feketék számára a saját nyelvükön, a zulun, a congán, a xhoszán vagy a cvanán működtetett iskolákat létesítettek az úgynevezett „bantusztánokban”. Ez diszkrimináció volt, mert ezekben az iskolákban rosszak voltak a körülmények, alacsonyabb volt a színvonal, mint az angol nyelvűekben. A szülők ez utóbbiakba akarták járatni a gyerekeiket. Az apartheid legfőbb diszkriminációja persze az volt, hogy a nyolcvan százaléknyi afrikainak csak az ország 14 százalékát „adták”, hogy aztán ott bontakoztassák ki a maguk különálló fejlődését anyanyelvükön.

Még több olvasnivaló a témában.

A szétválás lett az ellenzéki csodafegyver az összefogás helyett

Lakner Zoltán

Tíz hónappal a katasztrofális választási vereséget követően az ellenzéki pártok igyekeznek azt a benyomást kelteni, hogy hamarosan készen állnak a tizenhárom hónap múlva esedékes újabb megmérettetésekre. Az előző parlamenti ciklust meghatározó együttműködési törekvésekkel szemben most az önállóság hangsúlyozása áll a középpontban, az eggyel korábbi, 2014-2018 közötti periódushoz hasonlóan. Az eredmények mindegyik esetben ismertek, s mostanra egy minden korábbinál szűkebb ellenzéki szavazói közeg várja pártjaitól a játszmaváltó fordulatot.

Elolvasom

Léggömbfrász – Blinken nem megy Pekingbe

Krajczár Gyula

A nemzetközi közvélemény feszülten várta, hogy öt év szünet után ismét amerikai külügyminiszter utazik Pekingbe. Hát nem utazik. Montana felett ugyanis nagy magasságban haladó, kínaiként és feltételezhetően hírszerzési célúként azonosított ballont, léggömböt fedeztek fel, s Anthony Blinken útját lemondták, illetve elhalasztották. A kínai fél gyorsan reagált, elismerte, hogy az övék a léggömb, de eltévedt meteorológiai célú eszköznek nevezték.

Elolvasom

Vig Dávid: A kormány bírósági csomagja még rosszabb állapotot teremt

Tóth Ákos

A kormány közzétette azokat a javaslatokat, amelyekkel az Európai Unió által meghatározott feltételeknek kíván eleget tenni az igazságszolgáltatás területén. Az Amnesty International Magyarország, a Magyar Helsinki Bizottság és az Eötvös Károly Intézet azt állítja, hogy ez a csomag messze nem tesz eleget az EU elvárásainak, pedig azok világosan kijelölik azt az utat, amelyen vissza lehet térni a független igazságszolgálatáshoz. Vig Dáviddal, az Amnesty International Magyarország igazgatójával beszélgettünk.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

EU-Ukrajna csúcstalálkozó: örömóda helyett légiriadó

Fóti Tamás

Az EU-Ukrajna kétnapos csúcstalálkozó nem a kijevi reményekkel ért véget: a zárónyilatkozat homályos ígérete a csatlakozási tárgyalások kezdetéről csalódást kelt az ukrán politikusokban és a közvéleményben. Ugyanakkor az uniós vezetők a szolidaritás jegyében további konkrét támogatásokat jelentettek be.

Elolvasom

Grósz Károly, az elfeledett utód

Lakner Zoltán

A Grósz Károlyról szóló könyvén dolgozó Medgyesi Konstantin történész, a szegedi Móra Ferenc Múzeum kutatója és a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa e munka leágazásaként külön könyvben tárja az olvasók elé Kádár János 1988-as menesztésének és Grósz hatalomra kerülésének hátterét. Apagyilkosság című kötetét az Open Books adta ki tavaly év végén, mi pedig arról beszélgettünk vele, miben állt Kádár és Grósz politikusi képessége, s miért csúszott ki mégis a kezükből a hatalom.

Elolvasom
Keresés