Kormos Lili A kokainban nincs happy end

A szervezett bűnözés után új könyvében a kokain magyarországi történetével foglalkozik Dezső András. A kábítószert persze nehéz különválasztani a maffiától, a Magyar Kólában mégis önálló jelenségként vizsgálja. Mióta van jelen Magyarországon a kokain? Miért épp ez a kábítószer terjedt el ennyire, és miért nincsenek jól végződő sztorik ebben a műfajban? Egyebek mellett ezekről beszélgettünk a könyv szerzőjével.

A Maffiózók mackónadrágban a magyar szervezett bűnözés világát mutatja be, a Magyar kóla pedig a kokain hazai történetéről szól. A kettő nyilván összeér, ebben a szövegben is többször utalsz vissza az első könyvedre. De nálad miként indult ez az egész, miért pont a szervezett bűnözés kezdett el érdekelni?

Újságíróként régóta foglalkoztam ezzel a kérdéssel és azt tapasztaltam, hogy nem volt olyan szakirodalom, amely az általam is ismert sok apró történetet egyben bemutatta volna. Ezért úgy döntöttem, hogy megírom. Elkezdtem a kutatást a ’70-es évektől és haladtam napjainkig.

Mennyire könnyen kutatható ez a téma?

A szervezett bűnözés története a ’70-es és a ’80-as évekből nehezen eleveníthető föl, csak a Történeti Levéltárban találtam nyomozati dossziékat. A ’90-es évek már viszonylag jól kutatható: sok ügy volt, azoknak jó volt a sajtója, és a szereplők – vagy legalábbis az események tanúi – még többségükben élnek. A 2000-es évekből pedig elérhetőek a bírósági anyagok.

Mi történt a ’70-es és a ’80-as évek anyagaival?

Nem volt igazán szabad a sajtó akkoriban, a propaganda pedig azt sulykolta, hogy nincsen szervezett bűnözés. Így hát a sajtóból nem lehetett tájékozódni, miként a tudományos szakanyagokból sem. Ha egy-kettő esetleg meg is említette, hogy van szervezett bűnözés, annak mindig meglett a következménye. Rendőrök és bűnözők visszaemlékezéseiben és titkos nyomozati anyagokban volt csak nyoma ennek.

A kokain pedig gyakorlatilag eltűnt a második világháború és a rendszerváltás között, akkora volt a szegénység.

Egyrészt igen, másrészt pedig le voltak zárva a határok, úgyhogy a magyar bűnözés nem volt bekapcsolódva a nemzetközi vérkeringésbe, a nemzetközi drogkereskedelembe meg főleg nem. Olyan szinten igen, hogy például a heroin átment Magyarországon török bűnözők segítségével, de nem volt fogyasztói rétege.

Ha valós kábítószer-kereskedelem nem is zajlott, azért a gyógyszerexportból egy szűk réteg hasznot tudott húzni.

A Wall Street farkasából is ismert metakvalonnal a magyar titkosszolgálat által alapított svájci fedőcégen keresztül ellátták az Egyesült Államokat, szóval az amerikai kábítószerpiacra a magyar állam befolyással bírt. Ezzel együtt, még a szocialista elit sem élt sem a kokainnal, legfeljebb a filmesek, előadóművészek egy szűk rétege, de ők is csak kipróbálni tudták külföldön, ha nemzetközi produkciókban szerepeltek.

Onnantól kezdve, hogy a ’20-as, ’30-as években megjelent Magyarországon is a kokain, gyakorlatilag egyből elképesztően sikkessé vált, és aki csak megengedhette magának, használta. Mennyi idő alatt derült ki, hogy ez hatalmas üzlet?

Néhány év elég volt hozzá. 1919-től volt jelen a budapesti éjszakai életben, a ’20-as évek közepére pedig már annyira elterjedtté vált, hogy elérte a felsőbb köröket és a rendőrség is felfigyelt rá. Öt-hat év kellett ahhoz, hogy a szórakozó középosztály is szerhasználó legyen, mert ők is meg tudták fizetni. Aki meg nem tudta megfizetni, az beállt dealernek és úgy kereste meg rá a pénzt.

Vidékre elért bármennyire is?

Olyan esetről olvastam, hogy egy dunántúli faluban a gyógyszerész fia hamis bélyegzőkkel nagy mennyiségű kokaint szerzett legálisan, amit aztán Budapestre küldött értékesíteni, szóval lehetett valaki akár vidéken is kokainbáró, de a kokainkultúra a fővárosra, azon belül is gyakorlatilag a mostani bulinegyed területére korlátozódott.

És mikor bukkantak fel a kokainbárók?

A ’20-as években azért ezt a kifejezést még csak idézőjelesen lehetett használni, bár már akkor is voltak, akik több kilóval is rohangáltak Budapesten, leginkább orvosok, álorvosok.

Álorvosok?

Igen, Bécsben orvosnak adták ki magukat, úgy szerezték be a kokaint. Azt mondanám ma is, hogy aki 1-2 kilogramm kokaint tart magánál, az nagykereskedőnek számít, szóval ilyen szinten ez a jelenség már létezett akkor is. Voltak olyan figurák, akik ma abszolút célszemélyek lennének a rendőrség számára. Csak összehasonlításképp: Magyarországon a rendszerváltás után a 25-30-50 kilogrammos kokainfogások már rekordnak számítottak és már a ’20-as években is voltak olyanok, akik ilyen mennyiséggel rendelkeztek. Ahogy egyébként átszámoltam, nagyjából ugyanannyiba került akkoriban a kokain, mint most, egy ilyen tétel tehát sok pénzt is jelentett, és ahogy napjainkban, úgy akkor is „felütötték” mindenféle vackokkal.

Volt olyan pont, ahol, ha meggátolni nem is lehetett volna a kokain elterjedését, de valamiféle mederbe lehetett volna terelni?

Magát a kokain elterjedését nem lehetett megfogni, az első világháború után nagyon gyorsan elterjedt az európai nagyvárosokban. Ennek egyszerű oka volt: a háborúban egy csomóan megsebesültek, s hogy a fájdalmakat kibírják, morfinisták lettek, majd hogy arról le tudjanak jönni, elkezdtek kokainozni, így végül attól váltak függővé. Ráadásul a háború után a lakosság egy jelentős része rendkívül depressziós volt, és aki megengedhette ezt a luxust, kokainnal dobta fel az életét. Megakadályozni csak a totális diktatúrával lehetett, hogy a kemény drogok bejussanak az országba, én még 1947-ből is találtam olyan feljegyzéseket, hogy hallgatók az orvosiról csempésztek kábítószert, aztán viszont zárultak a kapuk.

Mi lenne, ha legalizálnák?

Ha a személyes véleményem érdekel, nem gondolom, hogy legalizálni kéne, de azzal is együtt kell élni, hogy van és lesz is. Talán úgy jobban kontroll alatt lehetne tartani, hiszen ha ma egy fiatalember szívproblémákkal kórházba kerül, nem kérdezik, fogyasztott-e kokaint vagy akkor, ha egy sportoló meghal a pályán, nem nézik, van-e kokain a szervezetében, hiszen illegális. De nem gondolom, hogy a magyar társadalom van annyira érett, hogy ezt kezelni tudja, egyelőre az alkohollal sem tudunk megbirkózni. Simán el tudom képzelni, hogy ha most azt mondanák, hogy szabad, akkor az is szívna, akinek egyébként eszébe sem jutna kipróbálni. Ráadásul nincsenek is olyan szintű társadalmi feszültségek a kokain miatt, mint mondjuk Dél-Amerikában. Érezhetően jobban jelen van ma Magyarországon, de attól nem kell félni, hogy mondjuk valaki itt úgy jusson politikai hatalomhoz, hogy közben a kokainból gazdagodott meg.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

A Jelen egy pártoktól és médiacégektől független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. Mélyen elkötelezettek vagyunk a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók támogatásával maradhat fent. Mi nem adományt kérünk, hanem színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk az előfizetésért cserébe.

A Jelen oldalán kizárólag a szerzőink saját írásai olvashatók. Nem foglalkozunk hírek utánközlésével és újracsomagolásával. Legfontosabb küldetésünk, hogy színvonalas elemzések, riportok, interjúk és vélemények közlésével segítsük megérteni a közéleti események összefüggéseit. Ha most továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor a Jelen független szerkesztőségének további munkájához is hozzájárul.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!