Kormos Lili „A kor végre utolérte” – Mészöly és a közösségi emlékezet

A legnagyobbak közt elismert szerző, akit mindenki ismer, de akiről mégis nagyon keveset tudunk – talán így lehetne bemutatni néhány szóban Mészöly Miklóst, az írót, akinek bizonyos műveit a nemzetközi irodalmi élet már akkor elismerte, amikor itthon még ki sem adták. Mészöly mestere, apafigurája volt a kortárs irodalom legmeghatározóbb személyiségeinek, akihez kora legfrissebb irányzatai a vasfüggönyön át is eljutottak. Szolláth Dáviddal, a nemrégiben megjelent Mészöly monográfia szerzőjével beszélgettünk.

„Azt hiszem, minden legenda nagyon egyszerű. Ami persze nem jelenti azt, hogy könnyen érthető is” – mondja Hildi Az atléta halála című művében Őze Bálintról. Igaz ez Mészöly Miklósra is?

Mészöly-legenda van, a ’80-as, ’90-es években volt talán a legerősebb a kultusza. A „Péterek nemzedékének” – Ottlik Géza mellett – Mészöly volt a legfontosabb etalon, egyesek szemében afféle irodalmi apafigurának számított. Az irodalmi kultuszoknak azonban sajátos a természetrajzuk, aminek forgatókönyvszerű lépései vannak, ilyen a kultusztárgytól való eltávolodás vagy egyenesen a bálványdöntés, bár ez utóbbi Mészöly esetében nem történt meg. Ezzel együtt nagyon érdekes látni, hogy a tanítványok nemzedéke finom gesztusokkal hogyan jelöli ki a maga és az előző generációhoz tartozó Mészöly területét. Itt van például az intertextualitás, a szövegköziség kérdése, amit Esterházyhoz, Parti Nagyhoz, Garaczihoz szokás kötni, de a hagyaték hozzáférhetővé válásával kiderült, hogy elképesztő mértékben jellemző volt ez a jóval idősebb Mészöly műveire is, ráadásul nagyon korántól. Mégsem hozzá kötik, és szerintem ez olyan dolog, amit a legendában rögzült Mészöly-kép miatt sokáig nem vett észre a szakma. Kijelöl az irodalomkritika egy-egy kultikus figurát, középpontba helyezi, de ez nem jelenti azt, hogy ismeri is. Néha épp azt jelenti, hogy egyoldalúsítja, bizonyos nézőpontból szereti látni, más nézőpontból meg nem. Úgyhogy a Hilditől vett idézet, azt hiszem, áll. Az, hogy van egy legenda, nem biztos, hogy segíti a megismerést. Mészöly több és érdekesebb a legendájánál.

Van más is, amit elfednek ezek az erősen rögzült hagyományok?

Van még ilyen, de a félreértések elkerülése elkerülése végett, nem akarok kultuszrombolóként feltűnni, nincs is ilyen ambícióm. Mészölynek pályája kezdetén van egy hosszan, huszonkét-huszonhárom évig elnyúló szakasza, amihez jelentős novellisztika tartozik, mesék, a kiváló Fekete gólya című ifjúsági regény, drámák, amelyeket kevésbé ismernek. Mindez tényleg elfelejtődött a Mészöly-életműből, két kivételtől eltekintve: az egyik a Jelentés öt egérről című novella, a másik pedig a Magasiskola. Pedig ez a korai pályaszakasz olyan, mint egy hatalmas jéghegy, amiből csak egy picike csúcs látszik, és igen, ez a két mű a csúcs, de engem a jéghegy is érdekel, mert kincsek vannak ott elrejtve. Mészöly úgy kanonizálódott, mint irodalmi formák nagyszabású provokátora, megújítója. Az ő nagy, formabontó 70-es, 80-as évekbeli művei rengeteg értő figyelmet kaptak, ám ezek, a középső és az utolsó pályaszakasz sikerei kitakarták a korai éveket. Nem akarom kifordítani Mészölyt, csak azt mondom, hogy az eddig is nagyon sokfélének, sokféleképpen érdekesnek tartott életmű még több felfedezni valót tartogat, még van ott egy-két olyan Mészöly-profil, amelyekről elfeledkeztünk. A korai pályaszakasz azért is érdekes, mert a háborús tapasztalatok kínkeserves feldolgozásának lehetőségeiről szól. Nemes Nagy Ágnes mondja, „nem szabad elfelejteniük, […] hogy nekünk körülbelül húsz évig tartott a háború”, mert hozzátartozik az is, ami utána történt, a Rákosi-korszak, 1956, a hidegháború és a Kádár-korszak eleje. Mészöly fiatalkorának legnagyobb része rettentő körülmények közt zajlott, amire a korai prózája és drámája hitelesen tudott reagálni akkor, amikor a hiteles irodalmi beszéd gyakorlatilag be volt tiltva. Amikor a háborús részvétel, a bűnrészesség, a kegyetlenségek, a tömeggyilkosságok kérdése nyilvánosan megtárgyalhatatlan volt, akkor szólt ezekről az ő munkássága. Meg is lett a következménye, kétszer kilenc éven keresztül nem jelenhetett meg felnőttirodalmi műve.

Ön Az atléta halála kapcsán a művet bíráló kritikákról, kritikusokról is megengedően nyilatkozik. Azt írja, nem lehet elítélni őket azért, mert nem tudtak mit kezdeni egy olyan alkotással, amelynek a befogadásához nem voltak tapasztalataik, nem álltak rendelkezésre irodalmi előzmények.

Arról van szó, hogy a rendszerváltásig Mészöly a kultúrpolitikai csatározások állandó felvonulóterepe volt, kígyót-békát mondtak rá, polgári dekadenciával, elmaradt ideológiai nézetekkel vádolták. Ennek kapcsán nem csak Mészöly-ellenességnek, hanem Mészöly defenziójának is kialakultak a maga kritikai toposzai. Az utóbbi esetében azt érdekes látni, hogy ezek az elég provokatív, újító művei olykor még a vele szimpatizáló irodalmárokat is kiborították. Voltak kritikusok, akik politikailag és esztétikailag is támogatták Mészölyt, akiknek tetszett, amit csinált, tehetségesnek tartották, de adott ponton azt mondták, hogy ez azért már sok. Mégis úgy gondolom, nem szabad elmarasztalni az egyébként jó szándékú kritikust az ilyesmiért. Az irodalomtörténésznek vagy a késői utókornak nem az alapján kell megítélni egy kritikust, hogy bejöttek-e a jóslatai vagy sem. Az irodalomkritika nem lóverseny, amit valaki megnyer, a többi meg elveszíti, hanem egy izgalmas alműfaja a szellemtörténetnek, amiben esztétikai, társadalmi, politikai szempontok keverednek.

Huszonöt éve jelent meg Thomka Beáta irodalomtörténész könyve Mészölyről. Ön azt mondta, elég idő telt már el azóta, hogy új monográfiát lehessen írni, ráadásul a műhelynaplóknak, a feldolgozott levelezéseknek hála, több a tudásunk is. Az elmúlt majd’ harminc évben az olvasók tudása is több lett. Az atléta halálának idő- és térbeli ugrásai másképp csapódnak le egy olyan generációban, amelynek kulturális alapélmény Tarantino Ponyvaregénye.

Az előbb arról beszéltünk, hogy Mészöly még a felkészült és vele szimpatizáló kritikusokat is meg tudta lepni az elbeszélés formai újításaival, amit úgy szoktak mondani, hogy „megelőzte a korát”, akkor az, amit kérdez, azt jelentheti, hogy a kor végre utolérte Mészölyt. Vegyük Tarantino filmjeit vagy az újgenerációs sorozatokat. Némelyikben olyan narrációs trükkök, meglepő vágások, bravúros és szokatlan elbeszélő technikák vannak, amelyeket harminc-negyven éve csak rétegirodalomban vagy művészfilmekben láttunk. Talán azoknak van igazuk, akik a művészet különböző regiszterei közti fejlődésbeli eltolódást folyamatban látják és azt mondják, az avantgárd egy idő után populárissá válik, elér széles befogadói rétegekhez. Az, ami eleinte csak néhány vájtfülű őrületének tűnt, tíz-húsz év múlva a popkulturális jelenség lesz. Persze a dolog ennél bonyolultabb, de olykor tetten érhető ez a tendencia.

A monográfia fontos fölvetése, hogy sokféle Mészöly van, sokféle hangnemben szólalt meg, s a vasfüggöny ellenére hozzá eljutottak a legfrissebb irányzatok. Miközben egy írótól mindig elvárjuk, hogy haladja meg a korát, azért ennek mégis megvan a maga kockázata, mert ha annyira innovatív, hogy a közönsége nem érti, egy idő után elfordul tőle, majd elfelejti. Mészölyt mi védte meg ettől?

Az, hogy piszkosul jó író. Ez a rövid válaszom.

Ez elég jó válasz.

Vegyük példának a Film című regényt, ami valószínűleg annak a műcsoportnak a csúcspillanata, amit én „dezintegratív” műveknek hívok. Ezek az írások a hagyományos műfajok és formák szinte erőszakos szétbontásában érdekeltek, az olvasásukkor nagyon kevés olvasói mintát tudunk működtetni, elsőre ismeretlen, zavarba ejtő, ami le van írva. Ez az írásmód nagyon sokáig jellemző marad Mészölyre. A Filmet kisebb író nem írhatta volna meg, mert nem fogadták volna el tőle. Ehhez az kellett, hogy Mészöly olyan „mozit” vetítsen az olvasó lelki szemei elé a könyvben, hogy ne lehessen máshova nézni. A látvány néha elviselhetetlen, a két öreg nyomorúsága, állapota ijesztő, mégis nézed, mégis lebilincsel. Elképzelhetőnek tartom, hogy a Filmet a kortárs irodalomban nem annyira rutinos olvasó is elolvassa, akár erőfeszítések árán is, mert nehéz ugyan, mégsem tudja letenni. Én általában nem javaslom, hogy a Filmmel kezdjék Mészöly olvasását, de nem csodálkoznék, ha annak is lekötné a figyelmét, akinek szokatlan ez az írásmód. Olyan írói eszközkészlete, olyan erős, szuggesztív stílusa van, hogy megengedhet magának olyan akrobatikát, ami egy kevésbé fajsúlyos írótól elriasztana. Ez látszik a könyv fogadtatásán is. Nem mondanám népszerű műnek, de a szakma, elsősorban Balassa Péter, ezt a művet teszi a legmagasabb polcra. Amikor a Film megjelent, egy magára valamit is adó értelmiségi nem engedhette meg magának, hogy ne legyen róla véleménye. Nem mondom, hogy feltétlenül olvasta is, de ha ez a könyv egy társaságban szóba jött és valaki csak bambán nézett, cikinek számított.

Mészölyt a legnagyobbak közt tartják számon, mégsem tartozik a népszerű írók közé. A tanítványok közül viszont akár Esterházy Péter, akár Nádas Péter olvasott, népszerű szerző. Elképzelhető, hogy rajtuk, az életművükön keresztül irányul Mészölyre a figyelem, és megtörténik valamiféle felfedezése, megismerése?

A Mészölyre hivatkozó későbbi generációban van tucatnyi topligás író, így Nádas, Esterházy, Parti Nagy, Kukorelly, Márton László, Darvasi, Németh Gábor, Sándor Iván, Grendel Lajos, Krasznahorkai László. Közülük sokan nem csak népszerűbbek lettek, nagyobb példányszámokat értek el, hanem a nemzetközi sikerük is nagyobb lett, mint Mészölyé volt. Ha ők mind afféle mesterként hivatkoznak Mészölyre, akkor azt remélem, hogy az út visszafelé is bejárható, ma már ők a kalauzok Mészölyhöz. Arra a papírra írt Mészöly is, amelyre most Márton László vagy Nádas Péter ír. Bár kortárs dolgokról beszélünk, nem az ókorról, mégis van egy ilyen olvasás-archeológiai felhangja ennek a játéknak, és én ezt nagyon szeretem. Annál is inkább, mert Thomka Beáta monográfiája óta nagyon sok forrásanyag került a kezünkbe, amelyeken keresztül ezt a nem annyira kézzelfogható, sokkal inkább legendás jelenséget, hogy Mészölytől sokan tanultak, sokaknak a korai írói eszmélésében játszott szerepet, meg lehet vizsgálni filológiailag. Azt, hogy a legendából mennyi és hogyan igaz. Ez az a jelenség, amikor a köztudalomból tudomány lesz és ennek megvan az izgalma.

Krasznahorkai László mondja a Privát Mészöly című filmben, hogy Mészöly semmilyen engedményre nem volt hajlandó azért, hogy egy nyugat-európai kultúrában megértsék, és ezért nem futott be akkora nemzetközi karriert, amekkorát befuthatott volna. Az atléta halálát viszont előbb adták ki külföldön, mint Magyarországon.

Amit Krasznahorkai mond, részben igaz. Ő jól ismerte Mészölyt és mások is mondják, hogy ő nem az az ember volt, aki bármilyen szekér után futott volna, lihegett volna a karrierét. Mindenféle anekdoták keringenek arról, hogy nem hívta vissza a német kiadóját, hogy Milan Kundera, aki olvasta a műveit és nagyra tartotta Mészölyt, egy beszélgetés alatt szórakozottan elnézett a feje fölött, Mészöly pedig emiatt csendben megsértődött, a továbbiakban nem is kereste a társaságát. Szóval igen, volt benne kicsi karrierképtelenség is, de ha megnézzük a hagyatékot és a levelezést, láthatjuk, hogy ez nem volt mindig így. Szerintem ezek a Mészölyről szóló történetek a ’80-as, ’90-es évekből származnak, amikor Mészölynek az eredetileg ígéretes külföldi indulásáról – hiszen tízegynéhány művét fordították le számos nyelvre, ami azért nem rossz – kiderült, hogy végül mégsem lesz ebből sztáríróság. Ezt látván pedig valószínűleg el is engedte ezt a kérdést. Ha viszont megnézzük a Polcz Alaine-nel folytatott levelezését, abból látszik, hogy a külföldi ügyeket intézik ők egymás közt. Vagy ott vannak a szekszárdi Mészöly Miklós Emlékházban a telefonos füzetei, amelyekből évről-évre gondosan átmásolta a külföldi kapcsolatait. Ez elég bőséges névlista. Bár sokan mondják róla, akik jóban voltak Mészöllyel, hogy ezzel igazából nem foglalkozott, de szerintem ez nem teljesen van így. Ez megint a Mészöly-legenda képződésének a sajátossága, és nem vádolok senkit torzítással, inkább érdekesnek tartom, hogy a nagy íróról az irodalmi emlékezetben kerekre csiszolódó képből bizonyos dolgokat szeretünk elhagyni. Így működik a közösségi emlékezet.

Névjegy

Szolláth Dávid
irodalomtörténész, tanár, szerkesztő

  • 1975-ben született Kecskeméten
  • Az Eötvös Lóránd Kutatói Hálózathoz tartozó Irodalomtudományi Intézet munkatársa.
  • Korábbi művei: A kommunista aszketizmus esztétikája. A huszadik századi magyar irodalom néhány munkásmozgalom-történeti vonatkozása (2011) Bábelt kövenként. Irodalomtörténeti tanulmányok és esszék (2019).
  • Gula Mariannával, Kappanyos Andrással és Kiss Gábor Zoltánnal együtt újrafordította James Joyce Ulyssesét. (2012)

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.