Tóth Bea A lakótelepnek is van történelme

5 perc szünet Smiló Dávid építésszel

Gimnazistaként verseket írt, majd a kötetek lassan fölkerültek a polcokra, mert a tervrajzoktól már nem fértek el az asztalon. A költészet és az irodalom hatása mégsem múlt el, sőt ötvözte az építészettel, amivel egy mítoszt igyekszik lerombolni: „Az építésznek igenis tudnia kell írni és beszélni, hogy a nyelvközpontú társadalomhoz közelebb vigye az építészetet, az identitásukat és az otthonukat” – vallja.

A Makovecz Imre organikus mozgalmához köthető Nagy Ervin Hattyúházában beszélgetünk. Makovecz politikai megítélése ellentmondásos, de építészként, ahogy mondod, nem válogathatsz ilyen alapon, mert azzal kivonulnál az építészetből.

Az építészek hatalomgyakorló struktúrában és környezetben dolgoznak, legyen az regnáló párt, önkormányzat, de a jogszabályi környezet, a a befektetői és a pénzügyi hatalom is jelen van. Ez a szakma természetéből fakad. Bizonyos keretek közt lehet ugyan lavírozni, de egy fiatal építésznek el kell fogadnia bizonyos szituációkat, ha szeretne alkotni. A beruházó és a kivitelező által uralt hatalmi szituációkban pedig az építésznek gyakran el kell fogadnia, hogy kevés az autonómiája.

A Citadellára is készítettetek látványterveket, ami merőben eltér a jelenlegi elképzelésektől. Egy fiatal építész hogyan éli meg, amikor olyan politikai installációt lát, amely szembe megy a józan ésszel?

Még az irodánk megalapításakor készítettünk egy lírai tervet, amelyben a közösségi tér, az ember és a szabadság kapott szerepet. Jelenleg nagyobb problémát jelent Magyarországon, hogy az építészet már annyira kitett a politikának, hogy az emberek zsigerileg elutasítanak valamit, legyen az építészetileg jó vagy rossz. Ha egy jó beruházás teljesül, akkor az adott politikai összefüggés arra már rányomja a bélyegét, így bármit csinálhatsz, elutasítás lesz a vége.

Ahogy egy korábbi interjúban említetted, a budai Váron jelenleg a szakma legnagyobbjai dolgoznak, mi mégis elutasítjuk, márpedig azért, mert a vár csak annak jelent narratívát, aki építteti.

Egy a telex.hu-n kialakult műemléki vitán próbáltam megnyitni egy diskurzust, mert érdekel, lehet-e kortárs európai jelenségként látni, hogy egy valaha volt épület újra visszaépül eredeti formájában, más anyagokkal, kortárs technológiákkal. Erősen megkérdőjelezhető projektek és hatalmi szimbólumok jönnek létre ott, de azt is látom, hogy Európában, mint például Németországban is, hasonlók történnek, de másképp: több ezer cikk születik az adott épület fölújításával kapcsolatban, amit párbeszéd előz meg. A párbeszéd hiánya miatt idehaza skizofrén állapotban leledzik a szakma, mert hajlamos azt mondani, hogy gusztustalan dolgok történnek a várban, de ha egy adott építészt fölkérnék munkára, nagy valószínűséggel beszállna a projektbe. Mérlegelhet, hogy mit vállal el, de vállalkozóként egy céget kell fenntartania, és emiatt más szempontok is mérlegre kerülnek.

Előfordulhat, hogy egy épületnek nincs története?

Általában azok az épületek narratívamentesek, amelyek tisztán technológiai megoldások mentén jöttek létre, mint a házgyári technológiák által épített lakótelepek. Ezek esetében a 20. században kevés mozgástere volt egy építésznek, legfeljebb annyi, hogyan cikkcakkozzon egy-egy panelház tömege. Ennek ellenére idővel mindennek meglesz a saját története, még egy lakótelepi épületnek is.

Milyen narratívák derülhetnek ki egy lakótelepi épület kapcsán?

A panelépítészet termék, nyugaton is megtörtént, nem véletlen, hogy az ’50-es években Dániából mi is licenszeltünk házgyári technológiát. Ennek ellenére például Virág Csaba is megtapasztalta – neki köszönhettük a nemrég lerombolt és lírai szépségű Teherelosztó épületet –, hogy a lakótelepi építészet tervezési szempontból enyhén szólva sem kreatív, de az ő elmondása szerint azon időszakokat, amikor nagyon sok panelházat kellett terveznie, úgy vészelte át, hogy kitalált egy játékot: egy daru lehelyezésével meg lehet-e építeni két házat? Ez a szegényes történet jól ábrázolja, hogy a lakótelep-építészetben az építész is áldozat. Vagy egy másik történet, amikor a ’60-as évek végén Konrád György és Szelényi Iván rájöttek, hogy bár a hatalom olvasatában a lakótelep a sanyarú sorsú munkásoknak épül, ám valójában azok az értelmiségiek jutnak az új lakásokhoz, akik megőrizték az érdekérvényesítő pozícióiakat a szocializmusban is. A szocialista építészet is a történelmünk része, ez is mi vagyunk. A klímaválság miatt újra felmerülő kérdés, hogy a házgyári technológiák segítségével fenntarthatóbbá lehet-e tenni az építészetet. Vagy az olyan új megközelítések segíthetnek újraértelmezni a lakótelepeket, minthogy a városlakók főleg az épületek alsó szintjein elérhető szolgáltatások és hangulatok szerint értelmezik a városokat. Ha egy panelház alsó szintjén is le lehet ülni kávézni a fák tövében a közösségi tereken, akkor a betonfalra már nem is koncentrálunk. Ennek jó példája Berlin.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

Az egy éves születésnapját ünneplő Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A Jelen újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók segítségével maradhat fent.

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének munkájához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!