Tóth Bea A lakótelepnek is van történelme

5 perc szünet Smiló Dávid építésszel

Gimnazistaként verseket írt, majd a kötetek lassan fölkerültek a polcokra, mert a tervrajzoktól már nem fértek el az asztalon. A költészet és az irodalom hatása mégsem múlt el, sőt ötvözte az építészettel, amivel egy mítoszt igyekszik lerombolni: „Az építésznek igenis tudnia kell írni és beszélni, hogy a nyelvközpontú társadalomhoz közelebb vigye az építészetet, az identitásukat és az otthonukat” – vallja.

A Makovecz Imre organikus mozgalmához köthető Nagy Ervin Hattyúházában beszélgetünk. Makovecz politikai megítélése ellentmondásos, de építészként, ahogy mondod, nem válogathatsz ilyen alapon, mert azzal kivonulnál az építészetből.

Az építészek hatalomgyakorló struktúrában és környezetben dolgoznak, legyen az regnáló párt, önkormányzat, de a jogszabályi környezet, a a befektetői és a pénzügyi hatalom is jelen van. Ez a szakma természetéből fakad. Bizonyos keretek közt lehet ugyan lavírozni, de egy fiatal építésznek el kell fogadnia bizonyos szituációkat, ha szeretne alkotni. A beruházó és a kivitelező által uralt hatalmi szituációkban pedig az építésznek gyakran el kell fogadnia, hogy kevés az autonómiája.

A Citadellára is készítettetek látványterveket, ami merőben eltér a jelenlegi elképzelésektől. Egy fiatal építész hogyan éli meg, amikor olyan politikai installációt lát, amely szembe megy a józan ésszel?

Még az irodánk megalapításakor készítettünk egy lírai tervet, amelyben a közösségi tér, az ember és a szabadság kapott szerepet. Jelenleg nagyobb problémát jelent Magyarországon, hogy az építészet már annyira kitett a politikának, hogy az emberek zsigerileg elutasítanak valamit, legyen az építészetileg jó vagy rossz. Ha egy jó beruházás teljesül, akkor az adott politikai összefüggés arra már rányomja a bélyegét, így bármit csinálhatsz, elutasítás lesz a vége.

Ahogy egy korábbi interjúban említetted, a budai Váron jelenleg a szakma legnagyobbjai dolgoznak, mi mégis elutasítjuk, márpedig azért, mert a vár csak annak jelent narratívát, aki építteti.

Egy a telex.hu-n kialakult műemléki vitán próbáltam megnyitni egy diskurzust, mert érdekel, lehet-e kortárs európai jelenségként látni, hogy egy valaha volt épület újra visszaépül eredeti formájában, más anyagokkal, kortárs technológiákkal. Erősen megkérdőjelezhető projektek és hatalmi szimbólumok jönnek létre ott, de azt is látom, hogy Európában, mint például Németországban is, hasonlók történnek, de másképp: több ezer cikk születik az adott épület fölújításával kapcsolatban, amit párbeszéd előz meg. A párbeszéd hiánya miatt idehaza skizofrén állapotban leledzik a szakma, mert hajlamos azt mondani, hogy gusztustalan dolgok történnek a várban, de ha egy adott építészt fölkérnék munkára, nagy valószínűséggel beszállna a projektbe. Mérlegelhet, hogy mit vállal el, de vállalkozóként egy céget kell fenntartania, és emiatt más szempontok is mérlegre kerülnek.

Előfordulhat, hogy egy épületnek nincs története?

Általában azok az épületek narratívamentesek, amelyek tisztán technológiai megoldások mentén jöttek létre, mint a házgyári technológiák által épített lakótelepek. Ezek esetében a 20. században kevés mozgástere volt egy építésznek, legfeljebb annyi, hogyan cikkcakkozzon egy-egy panelház tömege. Ennek ellenére idővel mindennek meglesz a saját története, még egy lakótelepi épületnek is.

Milyen narratívák derülhetnek ki egy lakótelepi épület kapcsán?

A panelépítészet termék, nyugaton is megtörtént, nem véletlen, hogy az ’50-es években Dániából mi is licenszeltünk házgyári technológiát. Ennek ellenére például Virág Csaba is megtapasztalta – neki köszönhettük a nemrég lerombolt és lírai szépségű Teherelosztó épületet –, hogy a lakótelepi építészet tervezési szempontból enyhén szólva sem kreatív, de az ő elmondása szerint azon időszakokat, amikor nagyon sok panelházat kellett terveznie, úgy vészelte át, hogy kitalált egy játékot: egy daru lehelyezésével meg lehet-e építeni két házat? Ez a szegényes történet jól ábrázolja, hogy a lakótelep-építészetben az építész is áldozat. Vagy egy másik történet, amikor a ’60-as évek végén Konrád György és Szelényi Iván rájöttek, hogy bár a hatalom olvasatában a lakótelep a sanyarú sorsú munkásoknak épül, ám valójában azok az értelmiségiek jutnak az új lakásokhoz, akik megőrizték az érdekérvényesítő pozícióiakat a szocializmusban is. A szocialista építészet is a történelmünk része, ez is mi vagyunk. A klímaválság miatt újra felmerülő kérdés, hogy a házgyári technológiák segítségével fenntarthatóbbá lehet-e tenni az építészetet. Vagy az olyan új megközelítések segíthetnek újraértelmezni a lakótelepeket, minthogy a városlakók főleg az épületek alsó szintjein elérhető szolgáltatások és hangulatok szerint értelmezik a városokat. Ha egy panelház alsó szintjén is le lehet ülni kávézni a fák tövében a közösségi tereken, akkor a betonfalra már nem is koncentrálunk. Ennek jó példája Berlin.

A két hete megnyílt 17. Velencei Biennálén a modern örökségek újrakondícionálásán dolgoztatok. Ez érintette a lakótelepek kérdését?

Nem házgyári technológiával készült kreatív épületeket válogattunk össze, hogy elindítsunk egy párbeszédet arról, hogy a társadalom széles rétege mennyire nem tud elfogadni bizonyos típusú építészetet, holott annak is megvannak az értékei. A saját korukban azok az épületek is az akkori legjobb építészetként voltak értelmezve. Legalábbis az építészek hittek ebben.

Tehát a modernista épületek esetében az adott építész fejével gondolkodtok. Évtizedek múlva hogyan tekintenek vissza a ti gondolkodásotokra?

Ezzel kapcsolatos véleményemet jól összefoglalja a Biennálén bemutatott, a Déli pályaudvarral kapcsolatos elképzelésünk is. Annak készítése során nem tudtuk megkerülni a Déli tervezőjét, Kővári Györgyöt, aki a Kőbánya-Kispest terminált és a Skála Metrót is tervezte. A házaiból visszafejtjük, hogyan gondolkodott, így az ő stílusában megtervezett házakat mutatunk be a kiállításon. Kőváriról semmiféle szájhagyományban vagy írásban elérhető történet nem létezik, mi ezért is beszélünk és írunk sokat. Szeretnénk, ha a Paradigma Ariadnéra úgy gondolnának vissza, mint egy kreatív műhelyre, ahol több alkotó működik együtt, ugyanis vége annak, hogy egyedül alkotók eredményeként tekintünk a házakra. Ma már kollektívák hozzák létre a házakat, az, akinek a nevével jegyzik őket, gyakran csak ügyesen válogatta össze a tervezőit.

Egy korábbi interjúdban említetted, hogy az építészettörténet olyan gyors, hogy beéri önmagát és a saját jelenét. Mit értesz az alatt?

A történet valós megítéléséhez időbeli távolságra van szükség. Képletesen, ha egy generáció visszanyúl a gyökereihez, akkor mindig a nagyapákhoz tér vissza referenciaként. A reneszánsz építészet is beemeli magába a római és görög építészetet, később a historizáló építészet is rátalál a reneszánsz és az ókori hagyományokra. A modern építészet ugyan „lenulláz” mindent, de a posztmodern újra megtalálja a történeti gyökereket, például az 1960-as években Robert Venturi építész könyvén keresztül, aki római útja során rájött, milyen fantasztikus az olasz történeti építészet. Viszont mára ez a visszatérés fölgyorsult az Instagramnak és a Facebooknak köszönhetően. Az elmúlt öt évben a posztmodern építészet került a fiatalok látókörébe, de ez úgy tűnik, már le is csengett, most már a dekonstruktivizmussal foglalkoznak a kutatók és teoretikusok. Ezt a gyorsaságot az építőipar nem tudja követni, mert az 10-20 éves távlatokban változik.

A regionalizmus újraértelmezése is utat tör magának. Ezt a világjárvány is felgyorsíthatta?

A’80-as ’90-es években a kritikai regionalizmus építészeti viselkedése is jellemző volt. A regionalizmus esetében a ház megpróbálja a táj adottságait követni. Ez természetesen ott volt lehetséges, ahol volt táj, így főleg borászatok, tájházak és családi házak készültek ebben a szemléletben. A nemzetközi akadémiai közeg mostanában kezd foglalkozni a regionalizmus örökségével. Ezt erősítheti a világjárvány hatása is. Egy másik tendencia a vidék felé fordulás, ami felveti a kérdést, hogy feltétlenül szükség van-e a városra jellemző épített környezetre ahhoz, hogy városi polgárok legyünk, vagy ez inkább egy attitűd, amely falusi környezetben is folytatható? Nem tudni, hogy a Covid-járvány egyszeri eset vagy egy hosszabb korszak első eseménye-e. Utóbbi következményeként előfordulhat, hogy egyre több, városi környezetben szocializálódott polgár költözik vidékre, s viszik magukkal a kulturális szokásaikat is. Ez egészen új helyzetet szülhet majd a vidéki régiókban.

Névjegy

Smiló Dávid
építész

  • 2008-ban kezdi meg tanulmányait BME Építészmérnöki Karán, amelyet a Soproni Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetének építőművész szakán fejez be
  • 2016-tól a Paradigma Ariadné egyik alapítója

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.