Lakner Zoltán A szabadság ára – Kis magyar színháztörténet Londonból

5 perc szünet Zubornyák Zoltánnal

El nem mesélt történeteket oszt meg a közösségi médiában Zubornyák Zoltán, színész, rendező, egykori színházigazgató, művészeti menedzser, olykor dalszövegíró, aki közel egy évtizede Londonban kezdett új életet. Az óhazával fenntartott kapcsolata mellett arról kérdeztük, miért fontosak számára a hazai színházi világban megélt történetek és mi mindenre alkalmas a mestereitől kapott útravaló.

Mikor a Színház- és Filmművészeti Egyetem elleni támadások miatt mások mellett Székely Gábor is feladta negyven éves tanári státusát, El nem mesélt történetek sorozatodban egy róla szóló írást tettél közzé. Mennyire követed Londonból, hogy mi történik idehaza?

Amíg a szüleim élnek, és szerencsére élnek, addig nem tudom lerázni magamról az otthoni dolgokat. Meg ezen kívül is foglalkoztatnak a magyarországi események, különösen az, ami a kultúrában történik.

Az utolsó Major-osztályba jártál a Színművészetin, Major Tamás az osztályt Székely Gáborral és Zsámbéki Gáborral együtt vitte. Mit értettél akkoriban abból, hogy milyen jelentőségű emberek tanítanak?

Az első időszak a hit korszaka volt a tanulásban, amikor el kellett hinned, hogy aki többet tud nálad, az tényleg többet tud. Aztán egyszer csak rájössz, hogy valóban így van. Major mondta nekünk Szabó Istvánról, akit sokáig nem értettünk, hogy amikor majd többet tudunk Szabónál, ő fog járni a mi óránkra, de addig legyünk szívesek mi járni az övére. Megírtam azt is az egyik történetben, hogy mindaz, amit Szabótól tanultam, máig elkísér. Másodéves korunktól kezdtük érteni a tanárainkat. Kiemelkedő volt Székely szerepe, aki mindig száz százalékos minőséget hozott, és soha egyetlen emberi vagy szakmai hibát nem lehetett felróni neki. Ezért is háborítottak fel az őt érő támadások, amelyeket olyanok fogalmaztak meg, akik nem értek el soha semmit.

A történeteket viszont sokkal régebb óta írod, lassan a századik ilyen bejegyzésnél tartasz. Miért tartottad fontosnak ezt a sorozatot?

Azzal kezdődött, hogy meghalt egy miskolci kollégám. És akkor arra gondoltam, milyen igazságtalan ez a világ, amelyben a vidéki színészek, miután leélik valahol az életüket, jobbnál jobb szerepeket játszanak, fontosak a városuk életében, egyszer csak jeltelenül belehullanak a semmibe. Úgyhogy megírtam erről a kollégámról a saját történetemet. Aztán rájöttem, hogy jól esik írni ezekről a dolgokról, és nagyon meglepett, mennyi visszajelzést kaptam, hányan ismerik a szereplőket, a helyszínt, a helyzeteket, sőt nem egyszer valaki másnak van egy sokkal jobb története.

Kiderül ezekből a posztokból, mennyire bemozogtad ezt a pályát és Magyarországot, körülbelül harminc éven át.

1980 és 2010 között, túlzás nélkül mondhatom, mindenkivel találkoztam, aki a magyar színházi életben meghatározó volt, akár színészként, akár rendezőként. A történetekből talán az is érződik, hogy van bennem egy eredendő szemérmesség, amit ez a pálya nem visel jól. Vannak szituációk, amikor nem szeretem magamat előretolni, inkább másokat próbálok helyzetbe hozni.

 

A tatabányai színház, amelyet 1996-tól vezettél, próbára tette ezt a képességedet.

Nagyjából mindenki hülyének nézett, miért akarok ott színházat csinálni. Mégis végig akartam küzdeni, érdekelt, hogyan lehet egy színházat jobban, másképpen vezetni. Amikor a kilencvenes években New Yorkban jártam, találkoztam ügynökségek vezetőivel, az ottani színész szakszervezettel, hogy megtanuljam, hogyan építenek fel egy produkciót, hogyan néz ki egy szerződés, hogyan gazdálkodnak. Mikor elkezdtem dolgozni Tatabányán, ott egy művelődési házat találtam, ahol havonta öt-hat alkalommal színházi előadásokat tartottak. Amikor öt évvel később eljöttem, már havi harminc napon játszottunk.

Ezt megelőzően is volt egy úttörő vállalkozásod, másokkal együtt színészügynökséget alapítottál. Hogyan derült ki, hogy vannak vállalkozói, menedzseri hajlamaid?

1990-ben jöttem el Miskolcról, akkortájt kezdődött a szabadúszás időszaka. Egy idő után evidens volt, hogy csakis szerepre szerződöm, és a színházak is országszerte elkezdték keresni egy-egy produkcióhoz a szabad vegyértékeket. Ebből jött az ötlet 1991-ben, hogy alapítani kellene egy színészügynökséget, mert az hasznos a színházaknak, és a színészeknek se maguknak kell szerződésszöveget ellenőrizni, pénzért alkudozni. Nagyon jó névsorunk volt, ötvenhat színész ügyeit vittük.

Amikor az ember ennyi mindent csinál, nem gyötri, hogy mégiscsak jobb lenne egyetlen dologba beleásni magát?

Dehogynem, de mi Majortól, Székelytől, Zsámbékitól megtanultuk, hogy mindig jól kell analizálni a helyzetet. Ezt a tudást tanárként is használtam és igyekeztem átadni, de az életben hozott döntésekre is érvényes. Amikor már eljátszottam az összes hősszerelmest, viszont még fiatal voltam az apaszerepekhez, felesleges lett volna emiatt rosszul érezni magam a pályán. Inkább elkezdtem mással is foglalkozni.

Ez a fajta pezsgés nem hiányzik az utóbbi tíz évedből?

Volt egy választóvonal az életemben 2010 őszén, amikor világossá vált, hogy az addigi munkahelyemen, a Ferencvárosi Művelődési Központ és Intézményei, és az ahhoz tartozó Pinceszínház igazgatói állásában nem maradhatok, s ennek nem szakmai, hanem politikai oka van. Biztosan túl tudtam volna élni szinkronokkal, itt-ott vendégművészként, de ötven évesen nem akartam másoknak kiszolgáltatott lenni. Úgy gondoltam, ha már arra kényszerülök, hogy újrakezdjem, tényleg újrakezdem, a nulláról. 2011 elején költöztem Londonba, és egyáltalán nem volt könnyű kezdetben, de ez volt az ára annak, hogy kaptam egy másik életet, amiben tisztességesek a viszonyok.

Ennek lassan tíz éve, már brit állampolgár vagy, de közben a magyarországi fejlemények továbbra is foglalkoztatnak. Hogyan változtatja meg ez a kettősség az ember önazonosságát?

Most, hogy van brit állampolgárságom, lemondhatnék a magyarról, de miért tenném? Azért, mert olyan helyzet alakult ki Magyarországon, ami miatt el kellett jönnöm, nehogy már én érezzem magamat rosszul. Azoknak kellene, akik miatt ez bekövetkezett. Én nagyon szeretek magyarnak lenni.

Néhány évvel ezelőtt szerepeltél a legnézettebb hazai szappanoperában: ez sem volt hazahúzó erő? Talán sosem láttak annyian képernyőn, mint amikor már nem is éltél Magyarországon.

Azon kívül, hogy három évadon keresztül kedd reggel hazarepültem a forgatásra, csütörtökön pedig vissza, hogy az itteni munkahelyemen is le tudjam dolgozni a munkaidőmet, és érdekelt egy olyan műfaj, amiben még sosem dolgoztam, mindez nem változtatott a korábban meghozott döntésemen. A népszerűségről meg annyit, hogy amikor Miskolcon játszottam, egy gangos házban laktam, ahonnan azért kellett elköltöznöm, mert nyáron a nyitott ablakon beugráltak a rajongók. Azt akarom csak ezzel mondani, hogy a népszerűség nyilván jól esik, de a helyén kell kezelni.

Nem féltél azoktól a nagy váltásoktól, amelyeket egymás után elhatároztál?

Az ember a kelet-európai szorongását soha nem tudja levetkőzni. Amikor az itteni munkahelyemen valamilyen probléma felmerül, mindig azt mondom, kell stratégia a legrosszabb forgatókönyvre és a helyzetből való kimenekülésre. A többiek röhögnek ezen, de mindig elmondom nekik, hogy én Kelet-Európában szocializálódtam. A szorongás része annak is, hogy a döntéseidet folyamatosan elemzed, ezért látod a kockázatait. Én most úgy vagyok vele, hogy egy otthoni tisztes polgári létből egy itteni felső munkásosztályi létbe csöppentem, amit elfogadtam, cserébe a szabadságomért.

Névjegy

Zubornyák Zoltán

  • 1986-ban végzett a Színművészeti Főiskolán
  • 1990-ig Miskolcon játszott, attól kezdve a Nemzeti Színházban, Békéscsabán, Kecskeméten, később szabadúszó
  • 1991-től a Seven Arts művészeti ügynökség egyik alapítója, tulajdonosa
  • 1996-2000 között a tatabányai Jászai Mari Színház igazgatója
  • 2004-2011 között a Ferencvárosi Művelődési Központ és Intézményei igazgatója

 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.