Lakner Zoltán A történelem ismét megtette ajánlatát Magyarország számára

Filippov Gábor: Amit eddig is tudtunk, végre meg kell csinálni

Csakis rajtunk múlik a változás, helyezi az olvasóra a felelősséget Filippov Gábor politológus, történész, az Egyensúly Intézet kutatási igazgatója, arra utalva, hogy a történelmi lehetőségek nem váltják valóra önmagukat. Ám ez a véleménye reményt is ad arra vonatkozóan, hogy Magyarország nincs arra a sikertelen pályára kárhoztatva, amelyen most halad.

Intézetük bemutatkozó kiadványa, a Magyarország 2030 – Jövőkép a magyaroknak címében hordozza az időhorizontot, de mi indokolja, hogy éppen egy évtizedre előre készítsünk terveket?

Ha például 2100-ról beszélnénk, a politika azonnal félresöpörné, hiszen az olyan távol van, amivel a politikai logika nem tud mit kezdeni. Ha viszont képesek lennénk arra, hogy legalább egy-egy választási cikluson túlra tekintsünk, az máris komoly eredmény lenne. Négy év alatt ugyanis mélyreható változást elérni egy ország életében nem lehet. Tíz év már értelmezhető lenne ebből a szempontból, de azért még belátható periódus. Mi nem választási programot akartunk írni, az intézet alapfilozófiája eleve az, hogy a hosszabb távú trendek érdekelnek bennünket, nagyszabású változások előmozdítását tartjuk célunknak. Ezzel szeretnénk hozzájárulni egy a mainál versenyképesebb, tisztább és boldogabb Magyarország létrejöttéhez.

Mennyi ideig tart egy ilyen vízió létrehozása?

Egy szakpolitikai öreg róka azt mondaná, egy délután alatt össze lehet csapni egy ilyen víziót…

Általában így szokott történni, és az eredmény olyan is.

Sajnos erre tényleg sok példát láttunk, de mi éppen olyan fő célokat szerettünk volna kijelölni, amelyek mellett jó szívvel és büszkén ki tudunk állni. Irdatlan mennyiségű előmunkálatot végeztünk el, a 380 oldalas kötet eredeti kézirata 1200 oldalra rúgott. A szakirodalom áttekintése, a döntéshozói és véleményvezér-interjúk készítése és az intézetben zajló műhelyvita összesen egy évet vett igénybe. Mindez nagyon inspiráló volt, mert az volt a belső megállapodásunk, hogy a végeredményként előálló vízióról nem lehet előzetes képünk. Ami ebben a kötetben a vízió magjaként megfogalmazódik, az organikus módon, egy hosszabb folyamat eredményeként formálódott, amire az ország számokban megfogalmazható adottságai vezettek rá minket.

A koronavírus-járvány és a gazdasági válság mennyiben befolyásolta ezt a munkát, illetve annak eredményét?

A kötetet 2020 júliusában zártuk le, így abban az első hullám tapasztalatait fel tudtuk dolgozni, annál is inkább, mert a válságra nagyon gyorsan reagált a világ közgazdász, szociológus, politológus szakmája. Döntően arra jutottunk, hogy a koronavírus-járvány élesben mutatta meg azoknak a mulasztásoknak a kárát, amelyekről addig is gyakran beszéltünk elméletben. Azt, hogy miért fontos az állami kapacitás, a jó kormányzás, a válságálló gazdaság, a tudásalapú társadalom, a digitális forradalom, és miért probléma ezek hiánya. Ez csupa olyan dolog, amiről a politikusok eddig is sokat hallhattak, de mindezt félresöpörhették arra hivatkozva, hogy amivel eddig elevickéltünk, azzal holnap is elleszünk valahogy. Ám a járvány és a gazdasági válság most megmutatta, mire vezet a reformok elmaradása. Kiderült, mit jelent a gyakorlatban az olcsó munkaerőre alapozott versengés elavult gondolata és gyakorlata, a digitális átállás elmulasztása, az átváltható készségek fejlesztésének hiánya. A koronavírus-járvány mellbe lökött minket, hogy amit eddig is tudtatok, azt végre meg kellene csinálni. Kevés olyan tényezőt tudnék említeni, ami ne ráerősített volna a már meglévő tudásunkra.

Gyakran mondjuk, „nekünk Mohács kell”, csak egy válság láttathatja be a magyar döntéshozókkal, milyen változásokra van szükség. Csakhogy Mohácsnál rossz irányba is lehet fordulni. A válság most itt van, mégsem látni a jeleit itthon az eddig taglalt tapasztalatok levonásának. Min múlik az, hogy egy ország képessé válik egy nagyszabású történelmi fordulatra, az ehhez szükséges politikai döntések meghozására, mint az Finnország, Dél-Korea, Németország, Japán esetében korábban megtörtént?

A kulcsa mindezeknek a politikai akarat, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. A versengő pártpolitika stabil alapját adó konszenzusok, közös célkitűzések, az alapvető játékszabályok védettsége és tiszteletben tartása úgyszintén meghatározó tényezők. Általános recept nincs, hiszen minden történelmi helyzet más, minden nép más mentalitású, más történelmi hagyományokkal rendelkezik, és a közösen meglévő elemek ellenére minden kihívásban mindig van valami újszerű, tehát a felhalmozott tapasztalatokra sem támaszkodhatunk teljes mértékben. Mégis megfogalmazhatjuk fő szabályként, hogy a történelem számos alkalommal felajánl lehetőségeket a politikai elit számára. Minden ország egy történeti úton halad, ami idővel egyre szűkíti a választási lehetőségeit, ám vannak olyan csomópontok, amikor lehetőség nyílik a változtatásra, új intézmények létrehozására. Például véget lehet vetni a korrupciónak, digitalizálni az ország gazdaságát, vagy meg lehet hozni más olyan döntéseket, amelyeket ha komolyan vesznek a társadalomban, akkor tényleg érdemi változásokat lehet elérni. Az, hogy ma bizonyos országokat irigylünk a jólétük, életminőségük, tiszta közéletük miatt, ilyen kritikus fordulatok eredményeként alakult ki. Hollandia konszenzuális demokráciája az elitek sikeresnek bizonyuló válasza volt az első világháborút követő elképesztő polarizációra és bénultságra. A sokak által mintának tekintett Svédországban a jóléti állam több évtizedes, egymást követő és erősítő döntések eredményeként állt elő, egyáltalán nem volt eleve létező történelmi adottság.

Ugyanakkor ezek a maguk helyén sikeres modellek nem vihetők át egy az egyben egyik országról a másikra.

Így van, ezeket a modelleket, például a délkelet-ázsiai fejlesztő autokráciát vagy a skandináv demokratikus jóléti modellt nem lehet egy mozdulattal átemelni Közép-Európába. Sok reformtörekvés éppen azon bukik el, hogy a döntéshozók azt hiszik, ez lehetséges, és ezt erőltetik. De változtatni, éles kanyarokat venni igenis lehetséges. Amikor a magyar társadalom átél egy sokkot, amely megmutatja gazdasági szerkezetünk sérülékenységét és fenntarthatatlanságát, s megmutatja azt is, mit okozhat az egészségügyi reform elmaradása vagy az, hogy az internetet nem elég bevezetni, azt használni is kellene tudni és ezt meg kell tanítani az iskolában, akkor az emberek felismerik a hiányosságok tényleges hatását. E felismerések mentális hatásaival a politika már kezdhet valamit: sokkal nagyobb legitimitással és a politikai akadályok leküzdésének nagyobb esélyével vághat bele a nagy rendszerek átalakításába.

Ezekből a példákból mintha az rajzolódna ki, hogy valamiféle együttműködés az adott társadalmon belül, illetve a döntéshozók önérdek-felismerése nélkülözhetetlen feltétele a változásnak. Önérdekről van szó, amennyiben minél többen kapnak esélyt a társadalomban a sikerre, annál sikeresebb lesz az egész ország, benne az elit is. Miért annyira nehéz nálunk ezt a gondolatot érvényre juttatni?

Nyilván fel tudunk sorolni ezzel kapcsolatban sok mindent, a demokratikus politikai hagyományok gyengeségétől vagy megszakítottságától kezdve a tömbösödött pártrendszerben egyre növekvő polarizáción keresztül a médiapolitizálás eluralkodásáig. Mi éppen azt érezzük feladatunknak, hogy minél többeket, köztük a döntéshozókat is ráébresszük arra, hogy a megszokott pályán maradással, a döntések kikerülésével egyre csak romlani fog a helyzet, ami nekik sem érdekük. Amikor arról beszélünk, hogy a magyar politikában szükség van valamilyen kooperációra, akkor nem az árokbetemetés jelszavát ismételgetjük, mi másra gondolunk. Például arra, hogy a szakpolitikákban lehessen kísérletezni és akár hibázni is, szülessenek megfontolt döntések, de annak tudatában, hogy nem lehet előre tudni mindent, ezért minden egyes döntés bizonyos értelemben kísérlet. Az ezek során tapasztalható hibákat ne nemzetárulásként keretezzék az ellenfelek, ugyanakkor a bevált politikákat vigyék tovább más összetételű kormányok is. Ezektől a dolgokról Magyarországon mi egész egyszerűen leszoktunk. Nyilván a pártverseny logikája, hogy a másik fél támadható pontjaira minél élesebben rá kell mutatni, a kérdés inkább az, védett burokba lehet-e helyezni bizonyos kérdéseket, kiemelve azokat a pártpolitikai rivalizálás logikájából. Például az, hogy a munkavállalókat fel kell készíteni a 21. századi körülményekre, ne legyen megkérdőjelezhető, ahogy azt sem szoktuk vitatni, hogy fontos a nyugdíjrendszer meg a személyi jövedelemadó létezése. Azon múlhat az ország sikere, hogy védelem alá helyezünk-e olyan tételeket, amelyek a versenyképességünket, válságállóságunkat, a 21. századiságunkat biztosítják. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet többé vitatkozni az oktatási rendszerről, de arról meg kellene egyezni, hogy egy mai gyereket milyen készségekkel kell felruháznia az oktatásnak.

Az elmúlt harminc évben a nagy reformok nehézségeitől a politikai elit vagy megijedt és gyorsan elsüllyesztette a terveket, vagy rohamozó reformokkal próbálkozott, amelyek előkészítetlenül lepattantak az ellenérdekek faláról. Az elmúlt tíz évben pedig a hatalom óriási erőket mozgósított, hogy rossz működéseket tartson fenn. Ha ennyi negatív tapasztalat nem elég, akkor hogyan lehetne megértetni a döntéshozókkal, hogy ez így mindenkinek rossz?

Ha veszünk egy olyan komplex rendszert, amilyen például az oktatás, ott annyiféle érdekviszonyt találunk, hogy az egyes szereplőknek nem is kell tudatosan akadályozniuk egy reformkoncepciót, elég, ha csupán mindenki a maga helyén ragaszkodik a saját kis belakott, ismerős egyéni előnyeihez, és ezzel máris kimondtuk a mozdulatlanság ítéletét. De hogy a változtatás szükségességének gondolatát miként lehet becsatornázni, arra valószínűleg az a válasz, vagy része a válasznak, hogy olyan nyelven kell elmondani a döntéshozóknak a problémákat és a lehetséges megoldásokat, amelyet megértenek, ismerős számukra és kapcsolódik a nekik fontos választási szempontokhoz. Nagyon sokat számít az is, van-e a társadalomban hit arra vonatkozóan, hogy a holnapután lehet jobb. A rendszerváltás utáni húsz év története az álmokból való kiábrándulás története is, ami szinte szükségszerűen vezetett egy olyan mentalitáshoz, amit szerintem mind érzünk magunkon, hogy már azzal megelégszünk, ha holnap nem lesz rosszabb. Ha nem hiszünk a javulás lehetőségében, miért támogatnánk a változásokat? A politika is azt érzékeli, hogy azt várja tőle a társadalom, ne nyúljon semmihez, és így legalább ne rontson a dolgokon. Emlékeztetni kell az embereket, hogy igenis, lehet javítani. Kritikus helyzetekben sok ország tudott kategóriákat ugrani, amit mi is megtehetnénk, ha lenne bennünk egy kis dinamizmus.

Mit tudunk egyáltalán arról, mi folyik Magyarországon kívül, hogy elképzelhessük, hogyan működhetnénk másképpen? Kinek a feladata az ezzel kapcsolatos – hogyan is nevezzük – felvilágosítást elvégezni?

A felvilágosítás egy kicsit abszolutisztikus kifejezés, inkább azt mondanám helyette, hogy közös horizontunk tágítása. Itt persze megint az oktatáshoz térhetünk vissza, amelynek ebben alapvető szerepe lenne.

Csakhogy van itt egy konkrét, létező oktatási rendszer, amelyet épp úgy állítottak be, hogy ezt a feladatot ne végezhesse el.

Ez így van, de közben ez a tudáshiány az elitünket is jellemzi. Hacsak nincs egy-egy döntéshozónak valami személyes mániája, ami különösen érdekli a világból, akkor általában borzasztó szűk kilátása van a Magyarországon kívüli fejleményekre. Az emberek azt hiszik, hogy a pártok mögött vannak műhelyek, ahol gyűjtik és becsatornázzák például a külföldi tapasztalatokat...

Ami azért nem egy földtől elrugaszkodott elképzelés, valóban ez lenne elvárható.

Ennek a hiánynak is sok oka lehet, de itt csak arra próbáltam rávilágítani, hogy az elitnél is fennállnak ezek a problémák, ami nekünk egy történelmi útfüggőségünk. Amikor, mondjuk, Tisza István koráról olvasok, azzal szembesülök, hogy az első világháború és a történelmi Magyarország felbomlásának küszöbén nemhogy a magyar értelmiséget, de a magyar politikusok, képviselők nagy részét sem érdekelte a külpolitika, holott akkor éppen Európa egyik meghatározó hatalmának egyik fele volt Magyarország. Mindez pontosan kitűnik például Bánffy Miklós Erdélyi történet című művéből, ami egyébként szerintem nem csak a hosszúságát, hanem a minőségét illetően is a magyar Háború és béke. Az a politikai működés, amit ő leír, mintha 2020 Magyarországáról szólna. A politikusok a saját legszűkebb választóközönségüknek játszva minden politikai oldalon teljesen lényegtelen kérdésekkel foglalkoznak, miközben hallani lehet, ahogy recseg-ropog az ország. Hogy ezen miként lehet változtatni, az valóban fontos és szerteágazó kérdés, ennek kapcsán nyilván szóba lehetne hozni a magyar nyelvoktatás problematikáját, hogy mekkora az idegennyelv-tudás és -használat, ami hatással van az állampolgárok hírfogyasztására és az elitek tájékozódására is.

Nem akarnám azt kérdezni, vajon mi valósulhat meg a 2030-ra célzó víziójukból, inkább az iránt érdeklődnék, hogy horizonttágító munkájuk iránt mutatkozik-e érdeklődés a hazai közegben.

Szívesen válaszolok mindkét kérdésre, a fel nem tettre is. A vízió megvalósulásáról azt tudom mondani, csak rajtunk múlik – és ez nem egy kötelező edzői biztatás a második félidő előtt –, a rajtunk alatt értve a magyar állampolgárokat, közöttük az elit tagjait is. Nyilván elvergődhetünk változtatások nélkül is 2100-ig, csak akkor már egy kicsit jobban fogunk hasonlítani a mai Albániára. Lehet élni úgy is, csak kérdés, hogy ezt szeretnénk-e. Ami az érdeklődést illeti, a kötet a legnagyobb könyvkereskedelmi toplista második helyére került, ami egy tudományos könyv esetén hatalmas siker. Ez azt az érdeklődést, igényt jelzi, hogy valaki adjon végre víziót az ország számára a tovadöcögés helyett.

Névjegy

Filippov Gábor

  • az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett történész, az ELTE Társadalomtudományi Karán politológus diplomát
  • 2007 és 2009 között országgyűlési szakértő
  • 2009 és 2015 között a Magyar Progresszív Intézet elemzője, majd vezető elemzője
  • 2015 óta a CEU Doktori Iskolájának hallgatója
  • 2017 óta az Athenaeum Kiadó külsős szerkesztője
  • 2019 óta az Egyensúly Intézet kutatási igazgatója

 

 

 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.