Láng Zsuzsa Akinek vallanak a mikrofonbálványok

5 perc szünet Trencsényi Zoltánnal, a Dumaszínház névadójával

A Dumaszínház előadásait imádja a közönség. Csak tavaly közel négyszázezren nézték meg a műsorait, de hogy kik is ezek a stand-uposok, honnan jöttek, hogyan kerültek színpadra, mit gondolnak a világról, a rajongókról és egyáltalán, a humorról – ezt a most megjelent Mikrofonbálványok című interjúkötetből tudhatjuk meg.

Negyvenévnyi újságírás, fotóriporterkedés, megjelent novelláskötet után a könyv fülszövegéből derült ki, hogy hobbigrafikusként azt is kutatta, vajon élnek-e tapírok a világűrben, sőt a Rudolph Valentino Korcsolya Klub elnevezésű színtársulat tagjaként is beleártja magát a művészetbe…

Kulturális újságíróként mindig szerettem kipróbálni azokat a dolgokat, amikről írtam. De akkor is így volt ez, amikor például a cirkuszról írtam sokat.

Műlovarként próbálkozott?

Műlovarként esetleg műlovon próbálkozhattam volna... Viszont biztosítókötél nélkül fölültem a kötéltáncos nyakába, úgyhogy pontosan tudom, mit érzett az artista, Simet László, amikor később a londoni olimpia záróünnepségén a 40 méter magasságban kifeszített drótkötélen lángolva (!) idézte meg a Pink Floyd Wish You Were Here című lemezének borítóját. Ő mellesleg a mai napig is toronyházak között mászkál. Én leszálltam a földre. Mikor kiállítást csináltam az újpesti rakpartnál horgonyzó Előre nevű állóhajón „Élnek-e tapírok a világűrben?” címmel, rögtön egy darabot is írtunk a megnyitóra a barátaimmal, és megalakítottuk a Rudolph Valentino Korcsolyaklub nevű amatőr színtársulatot.

A Dumaszínház is így lett?

Bár én alapítottam volna a Dumaszínházat, de csupán a névadója lettem. 2003-ban Sáfár Zoltán, a Godot Galéria egyik tulajdonosa, aki mellesleg elképesztő kiállításokat csinált, azzal hívott fel, hogy rövidesen nyit a galéria alatti kávézóban egy stand-up klubot, volna-e kedvem írni erről a Népszabadságba. Volt kedvem, elmentem, megnéztem. Egy underground szigeten találtam magam. Olyan helyen, amit a budapesti értelmiségi közönség mindig is nagyon szeretett. Egy kis jazzklub itt, egy fura, icipici színház ott, egy titkos galéria amott, ahol otthon érzi magát a törzsközönség. A cikket mindenesetre megírtam, az lett a címe, hogy Dumaszínház. Örültem, amikor tíz évvel később készült egy film a színházról, és abban maga Fábry Sándor ismerte el, hogy nagyon sokat gondolkodtak különféle neveken, de ennél jobbat nem találtak. A Dumaszínház brand lett, erre nagyon büszke vagyok. De fokozni is tudom, mert már a Wikipediában is a „dumaszínház” a stand-up magyar megfelelője.

Pontosan négy évvel ezelőtt megszűnt a Népszabadság…

én pedig elvetődtem a Dumaszínházba, és szerencsére éppen alakulófélben volt a színház új kommunikációs csapata: szükség volt a honlapon promóra, humoristákkal történt sztorikra és interjúkra.

 

Az eleinte kisebb, majd egyre mélyebb interjúkból született ez a kötet, amelynek egyik legalapvetőbb kérdése, hogy valójában mi is a humor. És a válaszokból egyenként, markánsan kirajzolódik valamennyi humorista személyisége, egyénisége, saját világa.

A kedvenc meghatározásom Ceglédi Zolié. Szerinte: „A humor a barátságos probléma”. Lenyűgöző. Egyébként az iszonyúan fontos, hogy ebben a könyvben mindenki elmondja két-három mondatban azt, amit a humorról gondol. Amikor az első interjúkat készítettem, és először kérdeztem erről a mókamestereket, kicsit féltem, hogy vagy közhelyeket mondanak majd, vagy ugyanazt ismétlik: gyógyszer, orvosság, megváltás… De szerencsére mindenki mást mondott, és végeredményben, ha ezeket a mozaikokat összerakja az ember, nagyon értékes humorológiai gyűjteményt kap. Ami különösen jólesett, hogy valamennyi humorista komolyan vette a kérdést. Mert, ugye, ezt le lehetett volna pöccenteni, de mindenki elkezdett komolyan gondolkozni rajta. És engem még arról is meggyőzött – egyáltalán nem véletlen, hogy a Dumaszínház társulata ennyire népszerű. Ugyanis soha nem attól függ bármilyen kulturális termék minősége, hogy az alkotó mennyire tud festeni, hogyan kezeli az ecsetet, milyen gyorsan futkároznak az ujjai a hegedű fogólapján, egyetlen dolgon múlik: mi van a fejében! Valószínűleg a legnépszerűbb humoristák egyben a legsokoldalúbbak, legokosabbak is.

Bölcsek. Akkor is, ha némelyikük a pattogós, sorozatpoénokat pörgető stand-upot részesíti előnyben, másikuk viszont szereti, ha egy-egy poénnak nagyobb tere és ideje van.

Ez utóbbinak egyik mesteri képviselője Kovács András Péter. Tavaly futott az Életed filmje önálló estje. A végén sírtam. Ne szépítsük, nem könnyeztem, hanem sírtam. Nem szomorúságból, hanem a katartikus élmény miatt. Mert ha valaki ilyen mélységben tudja megmutatni az élet abszurditását, felfoghatatlan, furcsa, akár viccesnek is tekinthető nézőpontjait – az szenzációs. De a humoristák többségéről (minden elfogultság nélkül) elmondhatom, hogy okosak, zseniálisak.

Barátság fűzi az interjúalanyaihoz?

Jó munkakapcsolatban vagyunk, de nem járunk össze, ha ilyesvalamire gondol. Amikor beszélgettünk és közös dolgaink voltak, akkor tökéletesen működtünk együtt. Ennek legjobb példája Bödőcs, aki azt mondja, hogy ritkán ad interjút, leginkább csak akkor, ha van mondanivalója. Viszont, ha nyilatkozik, akkor nem tíz percet szán az újságíróra, hanem akár egy egész estén át kérdezheti őt.

A stand-up lényege, nyilván, a kapcsolat.

Üres színházban vagy stúdióban nincs stand-up. Nem véletlenül ülnek még a tévéfelvételeken is nézők, a fellépők ugyanis rezonálnak a közönségre, meggyőződésem, hogy mindegyikük pszichológus is. A stand-up az élet őszinteség nevű kikötője. És ez társasjáték. Sokan azt hiszik, akik ilyesfajta karrierre vágynak, hogy a mikrofon a cél. Pedig a mikrofon csak eszköz. A stand-up ezen kívül eszköztelen műfaj, nincs díszlet, jelmez, nincs koreográfia, nincsenek háttértáncosok – de! Mivel a bevétel nem oszlik ezerfelé, a Dumaszínház vezetői nagyon sok olyan dologra is fordítják, amire senki sem gondolna. Például képzésekre. A humoristák egyebek mellett tanulják a színpadi stressz-kezelést, tanulnak színész-mesterséget, beszédtanár foglalkozik velük, ezekről a közönség nem is tud.

Elég rémisztő lehet – éppen az eszköztelenség miatt – egy szál mikrofonnal kiállni a színpadra…

Musimbe Dávid Dennis egyszer megkérdezte Kőhalmi Zolitól, hogy mikor fog majd elmúlni belőle az a frász, amit akkor érez, amikor fölmegy a színpadra? Kőhalmi ránézett, kicsit félrebillentette a fejét és azt mondta: „Figyelj, Dennis! Ha elmúlik, hagyd abba!” Ez a lényeg.

Névjegy

Trencsényi Zoltán
újságíró

  • 62 éves
  • az elmúlt 40 esztendőben számos lapnál megfordult
  • volt fotóriporter, újságíró munkatárs, alapított és szerkesztett zenei és sporttal foglalkozó, valamint szatirikus havilapothúsz évig dolgozott a Népszabadság szerkesztőségében, hol újságíróként, hol szerkesztőként
  • írt novellákat irodalmi folyóiratokba, „Hónom alatt bálnával” címmel novelláskötete jelent meg
  • utóbbi három évben a Dumaszínház kommunikációs csapatának tagjaként tevékenykedett.

 

 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.