Ónody-Molnár Dóra Spronz Júlia: Az erőszak bárhol jelen lehet

Évek óta áll a bál a Magyar Úszó Szövetség (MÚSZ) körül, szinte menetrendszerűen pattannak ki a szexuális erőszakról, abúzusról, elfogadhatatlan edzői módszerekről szóló botrányok, de sokáig nem történt semmi. Szilágyi Liliána ügyének nyilvánosságra kerülése mintha változtatna ezen. Vajon miért? Spronz Júlia ügyvéddel, a nők jogaiért küzdő Patent egyesület jogászával beszélgettünk.

Akció

Miért nem volt elég az, hogy Szepesi Nikolett egykori versenyző 2013-ban megjelent könyvében írt róla, hogy a szövetség gyúrója hogyan abuzálta őt szexuálisan, illetve edzője, Turi György miként bántalmazta őt fizikailag és lelkileg? Ezek után zömmel férfiakból álló sportolók álltak ki Turi mellett és utasították vissza a zaklatási ügyeket. Aztán jött a Kiss László-ügy: az edzőről kiderült, hogy 1961-ben csoportosan elkövetett nemi erőszakért 3 évig ült börtönben. A „magyar úszópápáról”, Széchy Tamásról egykori tanítványai úgy emlékeznek, hogy nagyon durva módszereket használt. Tavaly, a visszavonulása után, Cseh László elmondta, igaz, amit Szepesi Nikolett állít Turiról, majd Kozma Dominik is vallott a magyar úszósport sötét oldaláról.

Minden sportágnak van sötét oldala. Például korábban volt egy csörténk a torna szövetséggel. Az a bejelentés érkezett hozzánk, hogy az egyik edző fogdossa a lányokat, nem engedi, hogy a gyerekek elmenjenek az öltözőbe öltözködni. Ez a jelzés eljutott a szövetséghez is. De csak lerázni akarták magukról az ügyet azzal, hogy nem hozzájuk tartozik, tegyen a bejelentő feljelentést, majd utána foglalkoznak vele. Pingpongoztak az ügyféllel, hogy majd ez vizsgálja és az vizsgálja, végül senki nem vizsgálta. Ellenben az edző feljelentette a bejelentéstevőt rágalmazásért, amiből csak formai okok miatt nem lett ügy.

Akkor bárhová nézünk, az erőszak mindenhol jelen van?

Igen, az úszók pechje, hogy pont náluk robbant ez ki, ugyanígy, bármely más versenysport területén is megtörténhetett volna. Az erőszak bárhol jelen lehet. A hatalommal való visszaélés problémája nem megoldott Magyarországon, nincsenek protokollok az ilyen ügyek feltárásához, megelőzéséhez, kezeléséhez. Így könnyű a helyzettel visszaélni, hiszen, ha valaki erőszakot, abúzust követ el, az könnyen homályban marad. De ez nem csak a versenysport sajátja, lényegében mindenhol ez van. Egy hosszú ideje fennálló hatalmi struktúra megingatása nem megy egyik pillanatról a másikra. Azt sem gondolom, hogy Szilágyi Liliána személyéhez köthető, hogy most elindult a szövetség belső vizsgálata.

Én két férfi személyéhez kötöm. Cseh Lászlóéhoz és Kozma Dominikéhoz. Szilágyi Liliána ügyének kirobbanása csak ráerősített, hogy már nem lehet a szőnyeg alá söpörni az erőszakkal összefüggő eseteket.

Igen, ennek is van patriarchális olvasata. Ha a férfi áldozat panaszkodik, azt jobban meghallják, mintha nők mondják ugyanazt. A MÚSZ esetében azonban már túl sok volt a kő, amit bedobáltak a tóba. Lehet, hogy ez volt az utolsó kődarab. Nyilván azért is mozdultak rá nehezen, mert egyetlen hatalomnak sem érdeke, hogy megpiszkálja az alapjait, hogy a status quo-t megingassa, mert az könnyen lehet, hogy őt magát is elsodorja.

A tornász edző miatt panaszkodó bejelentőnek majdnem perrel kellett szembenéznie. Szilágyi Liliána esetén is ugyanez a forgatókönyv: beszélt az apja által elkövetett borzalmakról, amire ­Szilágyi Zoltán büntetőeljárásokkal fenyegette meg a lányát, aki szerinte hazudik. Ha kiáll valaki a bántalmazója ellen, lényegében törvényszerű, hogy a bántalmazó azonnal pert akasszon a nyakába?

Az a törvényszerű, hogy ha valaki nyilvánosan beszél az őt ért erőszakról, akkor azt kockáztatja, hogy vele szemben mind büntető-, mind a személyiségi jogai megsértése miatt polgári per indul. És ezzel előre kell tervezni. Akárhányszor úgy dönt valaki, hogy egy ilyen tabutémával, mint amilyen a családon belüli erőszak is, kiáll a nyilvánosság elé, ezt a kockázatot előzetesen mérlegelnie kell. Mi is minden esetben végigbeszéljük ezt a hozzánk forduló, a nyilvános megszólalást fontolgató ügyfelekkel: „ha kinyitod a szád, annak az a rizikója, hogy rágalmazási per, személyiségi jogi per indul ellened”. Ez a két automatizmus van a mi témánkban.

Meg tudják védeni magukat ilyenkor az áldozatok?

Mi patikamérlegen szoktuk kimérni, hogy képes-e jól kijönni egy ilyen helyzetből az illető. Sokkal több nő vagy bántalmazott gyerek beszélne nyilvánosan az őt ért sérelmekről, ha nem kellene a perektől tartaniuk. Tévhit, hogy csak azért nem beszélnek, mert szégyellik magukat, vagy mert túl fájdalmas, esetleg nem akarják a családi szennyest kiteregetni. Legalább ennyit nyom a latba az is, hogy a kiállásnak jogi rizikója van. Az, hogy mennyire van esélyük megvédeni magukat, a körülményektől függ. Volt olyan a múltban, amikor azt vettük számba, hány sorstársa állna ki az illető mellett tanúskodni. Ez sokat számít. Minden olyan esetnél, amikor valaki bántalmazásról beszél, feltérképezzük, kikre számíthat. Abból indulunk ki, hogy a bántalmazók sorozatelkövetők, ­vagyis vannak sorstársak. A kérdés igazából az, hogy csatasorba állíthatók-e.

Több olyan ügyünk is van, amelyekben az egymást követő bántalmazott nők összekapcsolódnak egymással, szövetségre lépnek. Csak magukért nem léptek volna, de az motiválja őket, hogy a kiállásukkal elősegíthetik, hogy mások ne kerüljenek hasonló helyzetbe. Liliána elmondása szerint ez a motiváció neki is segítséget adott. Az, hogy mennyire lesz sikeres egy per, nemcsak attól függ persze, hogy egyedül kell-e megküzdeni a bántalmazóval vagy szövetségesekkel együtt, hanem számít a közvélemény, az, hogy a levegőben milyen hangulat van. Én most úgy látom, hogy bár vannak kételkedő hangok, de a többség úgy gondolja, hogy Szilágyi Zoltán elkövette a neki fölrótt cselekményeket. És hogy mire szoktuk mindig felhívni a figyelmet? Arra, hogy hiába mondják a szomszédok, a barátok, hogy „mi nem láttunk semmit, le vagyunk döbbenve”, mindig vannak jelek, amiket el lehet csíp­ni. Csak mindez nem áll össze egésszé. Ilyenkor, amikor új keretezést nyer egy ügy, sokan a fejükre csapnak, hogy tényleg, így már értem.

Liliána megrendítő vallomása után értelmet nyernek korábbi, a sajtó által akkoriban zavarosnak és szórakoztatónak minősített nyilatkozatai. Az egyikben arról beszélt, hogy az EB előtt pár hónappal abba akarta hagyni az úszást, mert nem róla szólt a sportja, hanem a családjáról. A másikat a 2016-os olimpián adta, amikor 200 pillangón tizedik lett és azt mondta, meg kéne tanulnia felvállalni az érzéseit. Ezek az interjúk az ő megküzdésének fázisai voltak? Jelek, hogy valami nincs rendben?

Én visszamenőleg inkább úgy érzékelem, hogy ezekben a nyilatkozatokban inkább a felszabadultság érhető tetten. A pőre, ösztönös felszabadultság­érzés, a kitörő öröm amiatt, hogy kiszabadult apja fogságából. Összevissza beszélt, jött neki zsigerből az, hogy szabad lett, az élete immár az övé, és azt csinál vele, amit akar. Ez, meglehet, a nyilatkozatokban zavarodottságnak tűnt.

A D. Tóth Krisztának adott interjúja viszont nagyon is megtervezett volt. Ez mennyire segíti a közvéleményt, hogy megértse a bántalmazás természetrajzát, illetve azt, hogy mi történt vele? Vagy inkább ellenkező hatású? Sokan mondják azt, hogy ez a sok tervezés, az Instagram-posztok, a bántalmazás képi megjelenítése művészfotókon keresztül, a nagyinterjú, mind-mind kiméricskélt alkotóelemei egy kommunikációs stratégiának. Ez a professzionalizmus esetleg a műviség látszatát teremtheti meg.

Én sem tartottam szerencsésnek ezeket a beállított, nagyon megcsinált képeket, de nem hiszem, hogy levontak volna Szilágyi Liliána vallomásának értékéből, s nem kérdőjelezték meg szavainak hitelességét sem. De épp a sajtó követeli meg, hogy egy történetet úgymond „el kell adni”, amihez kell a monoklis kép és a jól felépített sztori. Nem Szilágyi Liliána az első, aki kiállt és elmondta, hogy családon belüli erőszak áldozata, a celebritások között is voltak már elődjei, de mégis az ő ügye ütött a legnagyobbat, és könnyen lehet, hogy épp a tervezettsége, a szervezettsége és az adagolása miatt. Ez az általános elvárás, az áldozatokat épp a közeg szorítja rá arra, hogy ne spontán módon mondják el a történetüket. Mert figyelni kell arra, mit és hogy mondanak, máskülönben szanaszét tépi őket a közvélemény. Egy áldozathibáztató közegben, bizony, meg kell írni előre a mondatokat, hogy még véletlenül se legyen a szövegben olyan magas labda, amit aztán könnyen le lehet csapni. Nem lennének persze erre rászorítva az áldozatok, ha a hatóság és a társadalmi közeg is értő lenne, vagyis tudná, mit kell nézni, s értené, hogy mitől lesz hiteles és életszerű egy történet, milyen jelek azok, amelyek valóban üzenetértékűek, s igazolják, hogy valódi és nem kitalált történetről van szó. De nincs ilyen közeg, vagyis tervezni kell, még ha olykor hatásvadász eszközökkel is.

A nyilvánosság elé állás a megküzdési stratégiák szempontjából segíti az áldozatot?

Ez egyénfüggő, de ugyanígy függ a körülményektől is. Itt van például Sárosdi Lilla példája. Ő indította el a magyar #MeToo mozgalmat. Ő végül elköltözött az országból, és ennek lehet az az olvasata, hogy azért is kényszerült erre, mert nem kapott elég megértést az emberektől, olyan elítélő volt a közeg. Sokan interpretálták úgy a külföldre költözését, hogy a Marton-ügyet követően ellehetetlenült az élete. Ezek a véráldozatok az utóbb előjövőknek kövezték ki az utat.

A #Metoo mozgalom nem múlt el nyomtalanul?

Egyáltalán nem. Elindított valamit, és ennek meglesz a hatása.

Sokan amiatt féltették a #MeToo-t, hogy a túlkapások, a fundamentalisták hiteltelenítik a mozgalmat.

Ez létező veszély, igen, de én Magyarországon nem félnék attól, hogy a közbeszéd hajlamos lenne a túlkapásokra, ettől nagyon távol állunk. Amerikában valóban volt erre példa, de Magyarországon a zsigeri reakció, az automatizmus az, hogy az áldozat hamisan vádol, nem igaz, amit mond. De Liliána kiállása jókor érkezett és jó helyre. A MÚSZ körüli botrányok már megágyaztak ennek. Az elmúlt években a bántalmazásukat nyilvánosság elé táró nők, például Szepesi Nikolett és Orosz Bernadett ügyei kellettek ahhoz, hogy ma már biztonságosabb és eredményesebb legyen egy ilyen előbújás.

Mennyire jellemző, hogy a korábbi áldozatok segítőkké válnak?

Ez elkerülhetetlen. Az összes olyan ügyfelünkhöz, aki a történetét nyilvánosságra hozta, dőlnek a megkeresések. Természetes jelenség, hogy az érintettek az elhíresült áldozatokba kapaszkodjanak. Az más kérdés, hogy az illető felvállalja-e a segítő szerepet. Ismerek olyat, aki nem akart ebbe belemenni, míg Orosz Bernadett például erre egyesületet is létrehozott, amelynek a vállalt küldetése, hogy a sorstársak érdekeit képviselje.

Sokan kérdezik, hogy Liliána miért most állt elő.

Mindig lesznek klasszikus áldozathibáztató kommentek, akkor is, ha most immáron századjára is elmondom, miért érthető, miért teljesen logikus és racionális lépés, amikor valaki előáll a történetével. Az áldozathibáztatás sokszor nem is áldozatgyűlöletből vagy rossz szándékból fakad, hanem abból is, hogy én magamat úgy tudom megvédeni, ha a másikat hibáztatom. Ha ő hibás volt, de én nem hibázom, akkor velem nem is történhet meg ugyanaz. Ez biztonságot ad az embernek, hiszen azt bántják, aki rosszul csinálja a dolgát. A miért épp mostra számos ok létezik. Az ember, amikor egy bántalmazó kapcsolatból kilép, igen sokáig össze van zavarodva, nem áll össze a kép a fejében, hogy miben élt. Jó ideig tart, amíg testileg-lelkileg összeszedi magát annyira, hogy beszélni tudjon az őt ért abúzusról. Sok bántalmazott nő csak akkor fordul a nyilvánossághoz, amikor kimerítette a rendelkezésére álló jogi lehetőségeket és azt tapasztalta, hogy nem kap igazságot, védelmet – ez is időigényes út. Az egyéni élethelyzet is alakulhat úgy, hogy aktuálisan valamit figyelembe kell venni, ami miatt előbb nem lehet kiállni a történettel. És ott van a lavina-jelenség is, amikor a megszólalás időzítését mások megszólalása határozza meg. Szilágyi Liliánát befolyásolhatta, hogy nem akarta megzavarni a húgát, amíg kiskorú, vagy lehetett a háttérben valamilyen verseny, a Turi György körüli botrány pedig most jó apropó lehetett az előlépéshez.

És Liliána anyja miért várt, miért hagyta a kisebbik lányát a bántalmazónál?

Kár, hogy erre ők most nem tudnak válaszolni. Az ilyen kérdések mindig, minden ügynél előjönnek, s számomra mindig meggyőző válaszok érkeznek. Azoknak, akik benne vannak a történetben, van egy gondolatmenetük és magyarázatuk, amely érthető és racionális. Azok az anyák, akik a gyereküket nem tudják elhozni, mindig küzdenek az önváddal, nem tudnak maguknak megbocsátani. Pedig a cselekedetüket legtöbbször a kényszer szülte, mert ott és akkor nem volt lehetőségük a gyereket is elhozni.

Mennyire valószínű, hogy egy testvér nem tud arról, ha az apa rajta kívül minden körülötte lévő családtagot bántalmaz? Szilágyi Gerda reakciójából ez jön le.

Gerda kommünikéjét nem valószínű, hogy ő írta, inkább az apja lehetett a háttérben. Ezt valószínűsíti, hogy a nagyobbik lánytól tudjuk, amíg vele élt, addig az ő nyilatkozatait is az apja írta, sugallta. Én nehezen tudom egyébként elképzelni, hogy a bántalmazások anno úgy történtek, hogy arról semmiféle közvetlen tapasztalattal nem rendelkezett a kisebbik testvér. Azt viszont a tapasztalataink mutatják, hogy a bántalmazók szinte bármit meg tudnak magyarázni a hatalmuk alatt tartott áldozataiknak. Rosszul látta, rosszul érezte, nem úgy volt. A bántalmazó minden további nélkül kimagyarázza úgy, hogy a gyerek elhiggye, hogy nem is történt bántalmazás. Simán átmossák az áldozatuk agyát. Sok esetet ismerünk, amikor egy gyereket az apja, a nevelőapja, a rokona vagy ismerőse szexuálisan használt, és ő évekig, akár évtizedekig tudott úgy élni, hogy ezt normális dolognak tartotta. Úgy gondolta, minden kislányt így szeret az apukája. És akkor jön valami, amitől kitisztul vagy eltávolodik, amikor megüti, hogy „te jó ég, engem éveken keresztül megerőszakoltak”.

Sokszor keresik az emberek a választ arra, hogy miért marad egy bántalmazó mellett az áldozat.

A NANE sok-sok évvel ezelőtt írt erről egy önálló kiadványt, a „Miért marad?” címűt, amelyben választ ad erre a kérdésre. Vannak triviális magyarázatok: elgyengült a bántalmazásban, leépült az önbizalma, nem hitte el, hogy ő ebből kijöhet. Egzisztenciális függőségben volt, azt gondolta, éhen halna, ha eljönne, mert nem tud a víz felszíne felett maradni. Sok anya gondolja azt, különösen, hogy most a csapból is a család szentségének eszméje folyik, hogy megnyomorítaná a gyerekét, ha megfosztaná a teljes családtól, mert kell a gyereknek az apa-modell. Intellektuális körökben is tartja magát az a tévhit, hogy ne váljunk szét, amíg le nem érettségizik a gyerek, tartsuk fenn a család idilljének látszatát. Sok bántalmazó fenyegeti az áldozatát azzal, hogy ha itt hagysz, elveszem tőled a gyereket. És tényleg. Meg is próbálja, és nagy arányban sikerrel jár.

Amelyhez egy most januárban hatályba lépő új törvény is hozzájárul. Az új jogszabály a válást követően megegyezés hiányában is lehetővé teszi a közös szülői felügyeletet és a váltott gondozást.

Ez az új Ptk-módosítás a bántalmazók keze alá ­játssza a gyerekeket. De eddig is sikerrel perelték el az anyáktól a gyerekeket. Már egy ideje csak városi legenda, hogy anyától nem vesznek el gyereket, de a bírók már évek óta futószalagon ítélték oda az apáknak a kicsiket, még akkor is, ha nem foglalkoztak velük korábban. A bántalmazott nők ettől szoktak leginkább félni, mi pedig nem tudjuk őket megnyugtatni afelől, hogy ez a félelem alaptalan lenne.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.