Ónody Gomperz Tamás Az értelmiség útjai

Szitás Katalin: Határozott célom volt, hogy megismerjük az egyént

Az értelmiség távozása az osztályhatalomból – ez is lehetne az alcíme annak a most megjelent könyvnek, amelyben a szerző, Szitás Katalin kérdezi Pető Iván, Magyar Bálint, Kőszeg Ferenc és Radnóti Sándor mellett a rendszerváltó értelmiség számos tagját az értelmiségi és politikai szerepek bonyolult kapcsolatáról.

A könyv a politikusi és az értelmiségi szerep közötti komplikált viszonyt vizsgálja, ahogyan az a rendszerváltás évtizedeiben megnyilvánult. Miért pont ezt a részletet választotta ki ennek a rendkívül összetett korszaknak a jobb megértéséhez?

Részben a személyes érdeklődésem okán. Politológiát tanultam, és a kezdetektől foglalkoztatott, milyen szerepek, lehetőségek kínálkoznak a szakmában, így bukkantam a véleményformálói szerepre, amit érdekesnek találtam, különösen a politikához fűződő sajátos viszonya miatt. Azt éreztem néhány értelmiségi írásán, hogy noha vonzónak érzik a politikát, távolságot is tartanak tőle. Néha közelebb mennek hozzá, néha távolabb. Majd beléptem a munka világába, mind többet láttam a politikából, de változatlanul úgy gondoltam, a politikusok és a véleményformáló értelmiségiek közti viszonynak önmagán túlmutató a jelentősége.

A bevezető tanulmány szerint ez az önmagán túlmutató jelentőség a rendszerváltás félresiklásában is megnyilvánul. Már ha jól értem, hogy ezt a korszakot nem tartja sikertörténetnek.

A rendszerváltást kifejezetten annak tartom, abban az értelmiség szerepét is, az utána következő időszak az, ami minimum véleményes a sikeresség szempontjából. És ebben valóban közrejátszott az a szerepzavar, amivel a könyv foglalkozik. Az interjúk elkészítésével az volt a szándékom, hogy erre reflektálni lehessen. Számos oka van a rendszerváltás kisiklásának, ezek közül csupán az egyik, hogy a politikusi és az értelmiségi szerepek nem váltak szét, és ennek a mai napig tartó következményei vannak.

Értelmiségi az a személy, aki autonóm módon képviseli a meggyőződésének megfelelő nézeteket a közügyekkel kapcsolatban. Ha nem tetszik neki valami, kiabál. A politikust viszont elsősorban hatalmi megfontolások mozgatják, sokszor nem a saját, hanem a többségi döntést képviseli. Erre írja, hogy a kettő közül választani kell: nem lehet egyszerre kint és bent is lenni. A dilemmát az SZDSZ történetéhez szorosabban-lazábban kötődő személyekkel járja körbe, ami azt sugallja, hogy ez a jelenség alapvetően a liberális pártot érintette.

Ez így van. Bár eleinte több koncepciói is versengett a téma feldolgozására, végül – részben rajtam kívül álló okokból is – azt a döntést hoztam, hogy a demokratikus ellenzék, illetve a liberális értelmiség legyen a középpontban, mert ez az a kör, amely a legtöbb támadást kapta a téma kapcsán. Így nekik kellett leginkább szembesülniük azzal, hogy valamit nem jól csináltak. Szerintem azonban ennél jóval árnyaltabb a történet.

Akkor a könyv valójában megvédi a liberális értelmiséget? Mert inkább a hibákról esik benne szó.

Nem, megvédésről nincs szó, mert valóban történtek hibák, s ezzel igyekeztem is szembesíteni az interjúalanyaimat, akik – úgy érzem – meg is tették ezt. Számos önreflexív gondolat hangzott el, többen kimondták, bizonyos dolgokat ma már másképp csinálnának. De nem fekete-fehér a történet: volt, amit helyesen tettek, volt, amit nem. És az előbbiről sem szabad elfeledkeznünk, fontos azok elismerése. A jövő generációinak pedig hasznos tanulság, hogy nem kell félni az önreflexiótól, sőt; a beszélgetésekből pedig az is egyértelmű útravaló, hogy az értelmiségi és a politikusi szerepeket szét kell választani.

Ezt a szét nem választást teszi részben felelőssé a SZDSZ sorsáért, és így közvetetten azért is, hogy a rendszerváltás úgy alakult, ahogy?

Nem magának a rendszerváltásnak a megtörténte tekintetében, de az azt követő időszak politikai kultúrájának, politikájának alakulása tekintetében igen, annak hangsúlyozása mellett, hogy ez csak egy szelete és nem a legmeghatározóbb szelete a folyamatoknak. Az interjúkból egyértelműen kiderül, hogy ezt a problémát nagyon nehezen tudta a párt kezelni, és így a párton túli hatásai igen jelentősek voltak.

Ha felidézzük a rendszerváltás utáni első országgyűlést, akkor sóvárogva gondolhatunk arra a szellemi sokszínűségre, amely annak volt köszönhető, hogy a képviselők nagy részében a politikusi és az értelmiségi szerep még nem vált el teljesen. Ehhez képest a mai parlamentet – függetlenül a kormányfő erre irányuló törekvésétől – az egyhangúság és a szellemi sivárság jellemzi. Innen nézve nem volt mégis jobb az az állapot, amikor a szerepek keveredtek? Vagy ez nosztalgia?

A professzionalizálódást szükségszerűségnek tartom. 1989-90 előtt létezett egy értelmiségi kör, amely próbálta a rendszerváltást előkészíteni. Forgatókönyvet alkottak az átalakulásra, elképzelték, miként lehet változás, mi történik, ha változás lesz. Óhatatlanul ők csúsztak bele a politikusi szerepbe. Nem is nagyon volt ott más, akinek lett volna elképzelése, tapasztalata, hiszen a rendszerváltás előtt a professzionális politikus mint olyan, nem létezett. Ugyanakkor hamar kiderült, hogy ebben a szerepben nem mindenki érzi magát komfortosan. Ugyanakkor persze azt is gondolom, hogy sokkal nagyobb pluralizmusra és tényleges vitákra lenne szükség ma a parlamentben. De ezt nem a két szerep összecsúsztatásával kellene visszahozni. Inkább arra bátorítanám az értelmiségieket, hogy próbálják ki magukat politikusi szerepben is. Ami azzal is jár, hogy a klasszikus értelmiségi tevékenységeket szögre kell akasztani: amíg valaki politikus, ne írjon kibeszélő, a pártja álláspontjával szembe menő publicisztikákat.

Csakhogy, aki az egyik terepen jó, nem feltétlenül jó a másikban.

Épp a rendszerváltás után láttuk, hogy erre is van példa.

Hát van, de ha az egyik halmazban vannak a saját területükön kiváló értelmiségiek, a másikban a tehetséges politikusok, akkor ennek a kettőnek a metszetében hány főt találunk, hármat?

Keveset. De akinek van érzéke a gyakorlati politizáláshoz, az csinálja. Ma ráadásul sokkal könnyebb váltani, mint a 90-es években.

Az egyik irányba. Visszafelé sokkal nehezebb.

Kétségtelen, sok évig eltarthat, mire elhalványul a politikusi „bélyeg”, de nem lehetetlen a visszatérés az értelmiségi létbe – az interjúalanyok között is találunk jó példákat.

Amit letisztulási folyamatnak nevez, lehet, hogy valójában a magyarországi pártok totális kiüresedésének mellékkövetkezménye? Az értelmiségiek kiszálltak, de eltűntek az önkéntesek és a mezei tagok is. Hagyományos értelemben megszűntek a pártok, frakcióirodák jelentik a pártéletet.

Az egyik nem a másik következménye. A parlamenti képviselők szinte szavazógéppé váltak, de ennek okát nem az értelmiségi és politikusi szerepek letisztulásában látom. Az pedig mindkét szféra számára feladat, hogy visszaadja a politikusi hivatás presztízsét.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

A Jelen egy pártoktól és médiacégektől független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. Mélyen elkötelezettek vagyunk a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók támogatásával maradhat fent. Mi nem adományt kérünk, hanem színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk az előfizetésért cserébe.

A Jelen oldalán kizárólag a szerzőink saját írásai olvashatók. Nem foglalkozunk hírek utánközlésével és újracsomagolásával. Legfontosabb küldetésünk, hogy színvonalas elemzések, riportok, interjúk és vélemények közlésével segítsük megérteni a közéleti események összefüggéseit. Ha most továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor a Jelen független szerkesztőségének további munkájához is hozzájárul.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!