Lakner Zoltán Az Európa elárult bennünket toposza középkori körülmények közt értelmezhetetlen

A veszteség nem is csak az emberek számában jelenik meg, hanem abban, hogy a városias központok nagy része elpusztult, ami azt jelenti, hogy az ország számos területe kereskedők, mesteremberek, egyházi személyek nélkül maradt, vagyis a középkori állam infrastruktúrája szenvedett komoly veszteséget – mondja lapunknak B. Szabó János történész, akivel a 780 évvel ezelőtti tatárjárásról beszélgettünk, s annak kapcsán arról, hogyan illeszkedtek a magyarországi események a világpolitika folyamataiba, valamint mennyire téves számos történelmi toposzunk.

A tatárjárásról szóló könyve jelentősen épít a mongol birodalom bemutatására: mit tudtak a mongolok a 13. században, amit az európai hatalmak nem, s ennyire alkalmassá tette őket a hódításra?

Történelemoktatásunk egyik gyenge pontja, hogy szinte kizárólagosan Európa-centrikus, így a nagy mongol birodalomra sem irányul túl sok figyelem. Ráadásul, amikor az európaiak fölfedezték Ázsiát a 18-19. században, a sztyeppei népek már rég túlvoltak a zenitjükön, így a kutatók egy elmaradott, elszegényedett, politikailag rosszul szervezett társaságot találtak Belső-Ázsiában, amely eléggé kiszolgáltatott volt a környező nagyhatalmaknak. Ezért van az, hogy…

…eluralkodott a torzonborz tatár hordák képzete.

…igen, akik valami megmagyarázhatatlan módon az állati vadságukkal győzik le az ellenséget. A valóság ezzel szemben az, hogy az eurázsiai sztyeppén élő népek folyamatos szimbiózisban voltak a tőlük délre lévő nagy civilizációkkal, és szervezettségüknél, illetve katonai erejüknél fogva nem egyszer, sőt a középkor folyamán szinte végig domináns szerepet játszottak ezekkel a civilizációkkal szemben. Kína egy részét az első ezredforduló tájékától kezdve folyamatosan meghódítva tartották ezek a népek, de még az utolsó nagy kínai birodalmat, a Csing-dinasztia birodalmát a Kína határaitól északra élő mandzsuk hozták létre, amelyek szintén a sztyeppei kultúrkörhöz tartoztak. Fénykorában a nagy mongol birodalom nemcsak, hogy nagyobb volt a Szovjetuniónál, hanem műszaki, technológiai és katonai fejlettsége, nem beszélve a szervezőkészségéről, messze meghaladta az akkori európai szintet. Ennek a birodalomnak a hadserege támadta meg 1236-ban Európát.

Tartós hódítási szándékuk volt, vagy ez csak egy nagyszabású betörés?

Ez nem csak egy betörés volt. Azt gondolom, a támadásnak voltak ideologikus és reálpolitikai céljai, az ideologikus cél a világuralom, az ismert világ meghódítása volt.

Ez azóta is sokaknak jutott eszébe.

Igen, de ilyen konzekvensen senkinek, és a mongolok sokkal közelebb jutottak ehhez, mint bárki más a történelem során. Dzsingisz nagykán legidősebb fiának családja megkapta ezt a nyugati területet, mint potenciális hódítási célpontot azzal, hogy ők uralkodhatnak majd rajta. A reálpolitikai cél a mongolok számára végeredményben a nyugati sztyeppeövezet megszerzése, a saját természetes életterük kiterjesztése volt – minden más, az erdős vidékek, a letelepült civilizációk meghódítása csak perifériaként volt érdekes számukra. Ők ugyanis be is költöztek kisebb-nagyobb csoportokban a meghódított területekre, de csak azokba a régiókba, amelyek alkalmasak voltak a nomád állattartásra. Ökológiai-gazdasági értelemben a hódítások potenciális végpontja a magyar Alföld, s mivel az Alföld lakosságát megpróbálták módszeresen kiirtani, nem tartom kizártnak, hogy valóban a lakóhelyként való megszerzése is felmerülhetett célként.

Mennyire volt fölkészült a IV. Béla vezette Magyarország a mongolok támadására?

Nagyon valószínűnek tartom, hogy IV. Béla tudott a legtöbbet abban az időszakban a mongol fenyegetés súlyáról, de korántsem biztos, hogy eleget tudott. Julianus barát a második útján értesül a volgai bolgárok és a keleti magyarok elsöpréséről. Az egyik legjelentősebb kun vezér a népével együtt, valamint a legyőzött orosz fejedelmek sokasága Bélánál keresett menedéket a mongolok elől. Mindez együtt olyan jelentős információcsomagot jelentett, amellyel akkoriban Európa más uralkodói nem rendelkeztek. IV. Béla pedig készült: egyrészt a kun seregek befogadásával, tehát növelte a hadierejét, másrészt 1240 telén lezárta a Kárpátok átjáróit. Fákat döntetett ki a hágókon, s amíg a hó el nem olvadt, ezen lehetetlen volt átjutni.

Holott a mongolok szerettek télen háborúzni.

Igen, hiszen az ő klímájuk zord, az állataik bírják a hideget. Ráadásul télen az ellenfél sokkal kevésbé tudta összpontosítani, mozgatni a haderejét. De a ritmus megtört a Kárpátoknál, várniuk kellett tavaszig.

Velünk élő toposz, hogy a nyugat mindig magunkra hagyott bennünket. Lehetett volna IV. Bélának reális lehetősége egy nemzetközi szövetség kialakítására a mongolokkal szemben?

Az Európa elárult bennünket toposza középkori körülmények közt eléggé értelmezhetetlen, hiszen – ha úgy vesszük – Magyarország is cserben hagyta a szomszédjait, amikor egyetlen katonát sem küldött sem Kijev, sem a kunok megmentésére. Akkoriban mindenki magát védte, talán csak a pápaságot leszámítva, amely összkeresztényi Európában gondolkodott, ami túlmutatott a helyi lokális erőközpontokon. De a pápák is a Szentföldre koncentráltak. Így Béla, ha valakitől segítséget remélt, az a pápa, illetve a német-római császár lehetett, csak hát az a probléma, hogy akkor ők épp egymással voltak küzdöttek. Ráadásul a pápa meghalt éppen a magyarországi mongol támadás idején, és sokáig nem sikerült új egyházfőt választani, a császárt pedig lekötötte a pápaság és annak itáliai szövetségeseivel szemben vívott háborúja. Ez egy teljesen szerencsétlen szituáció, hiszen egyszer csak megjelenik egy veszélyfaktor, amely a korabeli horizonton lényegében értelmezhetetlen, a mongoloké. Ezt úgy kell elképzelni, mintha most arra várnánk, hogy a marslakók megtámadnak bennünket. Megnézném, hogy az USA, Kína és Oroszország hogyan reagálna erre a hírre. Ez egy hirtelen, egyszeri, váratlan és kiszámíthatatlan akció volt. Béla is akkor pörgette csak föl az európai segítségkérés ügyét, amikor már túl volt a muhi vereségen. Csakhogy a mongolok a Kárpátok összes pontja felől támadták az országot, Ausztriát kivéve. Vagyis azok az országok, ahonnan hagyományosan segítséget lehetett volna kérni, már elestek, mire a mongolok Magyarországra támadtak. Az osztrák herceggel meg nem volt túl jó a viszony, mert az 1230-as években a magyar seregek csúnyán elverték és hatalmas hadisarccal sújtották Ausztriát. Utólag visszatekintve, azt kell mondanunk, óriási szerencséje van a magyarságnak azzal, hogy ez a háború 1242-ben befejeződött, a mongolok pedig visszamentek, és Batu kán nem az Alföldön rendezte be hatalmi központját, mint nem egy korábbi sztyeppei hódító.

És mi volt a helyzet a magyarországi belső viszonyokkal?

Az utókor azt látja egy ilyen helyzetből, amit a források megengednek, és ennek a szituációnak párját ritkítóan érdekes volt a „sajtója”, egy Rogerius nevezetű itáliai egyházi diplomata tollából, aki egyrészt írt a magyarországi belső viszonyokról, másrészt rögzítette a tatárjárás eseményeit. Ez modern szöveg, valóságos oknyomozó riport, s gyakorlatilag a fölfedezése után, a 15. századtól afféle sorvezetőként működött. Csak hát ő a tatárjárás után az Adria mentén kapott fontos egyházi posztot Split érsekeként, és e pozíciójában a IV. Bélával való konfliktusai rányomták a bélyegét arra is, amit tőle tudunk.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

Az egy éves születésnapját ünneplő Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A Jelen újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók segítségével maradhat fent.

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének munkájához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!