Kormos Lili Az igazság sem volt igaz – Gerlóczy Márton útjai önmagához

„Ha azt mondják, hogy ezt most ne írd meg, akkor nekem végem, ez egészen biztos” – mondta Gerlóczy Márton a Jelennek adott interjújában. A Fikció címet viselő regénysorozat első része, a Katlan, olyan családi traumát dolgoz fel, amiről nehéz elképzelni, hogy egymás után több generációban is megismétlődhet, az ő életét mégis végigkísérte. Mint valami lavina, tizenkét évesen megtudja, hogy nem az az ember az apja, akit addig annak hitt, huszonöt évvel később pedig arra kell rájönnie, hogy ahhoz a családhoz sem tartozik, amiről azt állították, hogy a tagja. A szerzővel elhallgatásokról, rossz döntések sorozatáról, a gyógyulás lehetőségéről beszélgettünk

Az Altató a családod anyai ágáról szól, evidens volt, hogy lesz egy regény az apai oldalról is? Volt bármilyen információ a kezedben ahhoz, hogy ezt a szálat is kibontsd, vagy csak a szándék, hogy legyen meg ez a történet is?

Amikor egy nagy munkában vagyok, nehezen tudom elképzelni, hogy utána még bármit írni fogok. És lehet, hogy ezután tényleg nem is fogok. Vagy ezt a regényt írom egész életemben. Amikor egyszer valaki rákérdezett, hogy akkor az apukákat is megírom-e, mondtam, hogy biztosan nem, azt majd megcsinálja valaki más a családból, ha kedve tartja. Valószínűleg azért is mondtam ezt, mert azt a családot soha nem éreztem közel magamhoz. Akkor persze még nem tudtam, miért, csak úgy éreztem, megírhatom én a Gerlóczyak történetét, de az aztán tényleg fikció lenne, mert nem sok közöm van hozzá. Amit mindenképpen meg akartam írni, az nem a család, hanem az apámmal való viszonyom története, csak aztán máshogy alakultak a dolgok, ezért az „csak” egy epizód lesz ebben a regényfolyamban. Tíz évet éltünk együtt, viszont az egy nagyon fontos tíz év volt, 11 és 21 éves korom között. Máshogy is alakulhatott volna az az időszak, ha tisztában vagyunk az igazsággal, de hát nagyon sok minden nem úgy alakult, ahogy kellett volna. 

Nem hiszem, hogy lenne értelme bemenni a „Mi lett volna, ha…” utcájába, még akkor sem, ha a történet maga nagyon is kínálja ezt a lehetőséget.

Semmi értelme nem lenne, ezért is vonul végig mottóként a könyvön az a mondat….

„A dolgok csak egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek.” Ez a mottó nagyon jól hangzik, és értem is, hogy tud kapaszkodó lenni a gondolat, hogy úgyis az van, ami van, de mennyire életképes ez az állítás akkor, ha igazából nem tudod, hogy mi történt.

Pont ezért választottam ezt a mondatot. Mert nem igaz. Mert benne van az ellentmondás. Ez a fikció lényege, hogy élhetsz egy olyan történetben, ami meg sem történt, lehetsz valaki más, mint aki egyébként lennél. Egy gyerek abban az igazságban él, amit a szüleitől ismer. A szülő az igazság. Ha apád születésedtől kezdve azt mondja, hogy te egy elefánt vagy, akkor olyan öt-hat éves korodig lehet, hogy el is hiszed neki, míg meg nem ismered a különbséget önmagad és egy elefánt között. 

Az Altatóról azt mondtad, hogy a nagymamádért írtad meg, ezt a könyvet kiért csináltad?

Leginkább magamért, hogy ne bolonduljak meg. Volt egy kéthónapos időszak, amikor komoly bajok történhettek volna, megnyíltak a kapuk a pszichózis felé, és be-be kukucskáltam oda. Ekkor dolgoztam a legintenzívebben, mert láttam, hogy írás közben a felszínen tudok maradni, és van esélyem a túlélésre. Amikor lényegében megtudtam az igazságot, vagyis a hazugságot, az egyetlen pillanat volt, egy becsapódás. Aztán szépen sorban jöttek az újabb karambolok, kiderült, hogy ki nem az apám, utána viszont elég sokat kellett várni, hogy végül megtudjam, ki az apám. Ennek a majdnem négyhónapos, durva hullámvasútozásnak a történetét szeretném megírni, aminek a Katlan csak előzménye. Az egész történet roppant bonyolult és zsúfolt, nem csak én vagyok, hanem az összes családi viszony is: a testvéreim, a szüleim, a nagyszüleim, pótszüleim. Tisztában voltam azzal, hogy alaposan felforgatom a család amúgy sem unalmas hétköznapjait, de igazából nem én forgattam fel. 

És milyen most a hangulat a családban?

Változó. Számítottam rá, hogy nem lesz könnyű, és nyomaszt is természetesen. Ha a pszichiátrián látogatnának, mindenki szeretne, sajnálna, békesség lenne a családban. Most ez nem mondható el, de nem békesség nincs, hanem család nincs. Tudtam, hogy minden szélsőséges következményt legalább tízzel érdemes felszorozni, hogy ne lepődjünk meg, de így is nehéz. Van, aki megbocsát, aki megharagszik, olyan is van, aki megátkoz és olyan is, aki megismer. Ők vannak a legkevesebben. Jönnek új szereplők, meg régi-újak, előkerül a nevelőapa is, a végtelenségig tudnám ezt a folytatni. 

Amikor olvastam a könyvet azon gondolkodtam, hogy egy nagyon furcsa határvonalon egyensúlyozik ez az egész történet. Az egyik kérdés, ami felmerült bennem az volt, hogy van-e joga bárkinek a másik ember titkait bolygatni, piszkálni azokat a dolgokat, amiket valaki tudatosan az árnyékba tolt? Ebből viszont következik a másik kérdés, hogy kinek van joga olyan titkot tartani, ami súlyos hatást gyakorol a másik ember életére? 

Egészen addig, ameddig nem következett be ez a nemvárt, utolsó fordulat, én ezt a könyvet nem úgy írtam volna meg, hogy mindenki a saját nevén szerepel benne, de amikor kiderült, hogy az igazság sem igaz, nem volt más választásom. Természetesen bennem is voltak és vannak kétségek, hogy az egy-két generációval korábbi titkok felfedéséhez van-e jogom? Ugyanakkor, ha a család tagjának tekintem magam, mint ahogy akkor még annak tekintettem, akkor miért is ne lenne? Hiszen én viszem tovább ezt az örökséget, én is szeretnék az lenni, aki azonos önmagával. Jogom van tudni a családomról az igazságot, jogom van leleplezni a hazugságot. Ez persze még nem jelenti azt, hogy meg is kell írni. Mindannyiunk pechjére író lettem, bár biztos vagyok benne, hogy nem lettem volna író, ha mindez nem történik velem. Van-e jogom… A szándékos emberölésnek más a büntetési tétele, mint a gondatlanságból elkövetett emberölésnek, de a halott szempontjából nem sokat számít. Attól kezdve, hogy megtudtam, ellopták a személyazonosságomat, ellopták az apámat, nem volt kérdéses számomra, hogy van-e jogom. Be lehet persze perelni engem, nagyon érdekes lenne egy személyiségijogi per valakivel szemben, aki épp a személyiségijogi alapjaitól volt megfosztva negyedszázadon át. Abban a bizonyos négy hónapban, mivel már senkinek nem hittem el semmit, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán közöm van a saját családomhoz. Már ki akartam kérni, hogy kik születtek azon a napon abban a kórházban, hogy nem cseréltek-e el esetleg. Tudom, hogy anyám is gondolt ilyesmire. 

És mi tartott mederben, vagy mi volt a kapaszkodód, hogy ne csavarodj bele ebbe az egészbe?

Hát én belecsavarodtam, most is ebben a történetben vagyok, mind a mai napig, már kezdek baromi unalmas is lenni…

… nyilván, de hát mégsem a zártosztályon beszélgetünk.

Néhány ember. A feleségem, barátok, néhány rokon. És az, hogy írok. Tinédzserkoromban nem nagyon voltam otthon, folyton menekültem, ezt lehet is rólam tudni, hogy az iskolában sem nagyon csináltam semmit, és így lettem végülis író, mert nem lettem semmi se igazából. Hogy lesz valaki orvos? Úgy, hogy szépen nyugodtan azzal van elfoglalva, hogy ő orvos lesz, vagy van egy szenvedélye és azzal foglalkozik, de nekem nem volt meg otthon a nyugalom ahhoz, hogy kialakuljon előttem egy nyílegyenes út. Nem hiszem, hogy író lettem volna, ha mindez nem történik velem, a zene érdekelt, a geológiai érdekel, mindegy. Fel kellett dolgoznom, hogy nem lettem semmi sem, ki kellett beszélnem magamból ezeket a dolgokat, aztán így maradtam. Ha azt mondják, hogy ezt most ne írd meg, nem írhatod meg, akkor nekem végem, ez egészen biztos. Nem kezdhettem volna új életet csaknem negyvenévesen. Ezt csinálom húsz éve, írom magamat. 

Jó, hát most attól, hogy azt mondják, hogy ne írd meg, te megírhatod, nagyobb balhé már úgysem lenne belőle.

Természetesen, és meg is írom. Nem jó érzés, nincs bennem se bosszúvágy, se káröröm azért, hogy valakinek most nem jó, de nem hallgathatom el az igazságot semmiről egy olyan történetben, amely hazugságokról szól, nem hazudhatok a hazugságokról, mert akkor az egésznek semmi értelme.  

Kicsit olyan ez, mintha a te nyakadba lenne varrva, hogy kezdjél valamit ezzel az évszázados, elhallgatásokból, hazugságokból épített kupaccal valamit. Dühös vagy emiatt?

Nincs a nyakamba varrva szerintem. Ez az én választásom. Összefüggések vannak, minden mindennel összefügg, és azért nem hallgatható el a Gerlóczy-történet, mert ha például az apám tudja, hogy ő kicsoda és nem hazudnak neki, vagy nem hallgatják el előle az igazságot, akkor azon a ponton, amikor azt mondták neki, hogy én az ő fia vagyok, megkérdőjelezi ezt az állítást és nem vágja rá egyből, hogy jó! Azért vágta rá, mert ebben nőtt föl, mert neki otthonos dolog volt a bizonytalanság. Én viszont nem ilyen családban nőttem fel. Tizenkét éves voltam, és én annak a tizenkét éves gyereknek tartozom elszámolással, annak a gyereknek írom most ezt a regényt, hogy hazataláljak. Beállított hozzá valaki, és azt mondták róla, hogy ő itt az apád. Neki tartozom annyival, hogy rendet rakok ebben a káoszban. Nem hozható helyre ez az egész, tisztában vagyok azzal, hogy sosem lesz itt már rendben semmi sem, de úgy nem lehet tovább folytatni, ahogy eddig mentek a dolgok. 

Azt írod a könyvben a Gerlóczy apádról, hogy apa és fiúként sosem tudtatok igazán beszélni, sosem tudtatok közel kerülni egymáshoz és az egyetlen módja annak, hogy legyen valamiféle rendezett viszony köztetek az, ha ennek az egész hazugsághalmaznak a mélyére ásol. Túl azon, hogy magadért írod ezt a regényt, felé is gesztust teszel azzal, hogy kideríted az igazságot?

Amit erről írtam, az az akkori énemnek volt fontos. Az akkori valóságban. Sokan a szereplők közül megsértődtek azon, hogy le van írva róluk valami, ami azóta már nem úgy van. De hát azt írom, ami akkor történt és haladok szépen sorban. Nem írhatok máshogyan arról az emberről, aki akkor voltam. Bíztam abban, hogy közelebb kerülünk egymáshoz, ha kiderül az igazság, de nem az az igazság derült ki, és ezzel együtt kiderült, hogy miért nem akartam és akarok közel kerülni hozzá. Azt is a szememre hányják, hogy anyám föl van mentve a könyvben. Igen.  Jórészt igen, mert az első rész arról az emberről szól, akinek fogalma sem volt arról, hogy mit tettek vele, és kik tették azt vele, arról az emberről, aki még mindig abban a valóságban élt, amit az anyja alkotott meg számára. Nem írhatok arról az emberről máshogyan, mert akkor még az anyám bűvkörében éltem. Az, hogy elkezdjem az ő felelősségét vizsgálni, abban a pillanatban kezdődött csak el, amikor megtudtam, hogy a dolgok nem feltétlenül úgy történtek, ahogyan szerinte történtek.

Egész pontosan azt írod, hogy nem haragszol az anyádra, szerintem ez nem a felmentés, vagy felelősség elvitatása. Vannak hozzánk közel álló emberek, akiknek egészen szélsőséges dolgokat is meg tudunk bocsátani. 

Sokan tanácsolják, hogy ne izéljél már, Marci, bocsáss meg anyádnak, de nem tudják, hogy miről van szó. A másik, hogy megbocsátani csak azt lehet, amit megbánnak. Egyébként meg nem lehet mindent megbocsátani.

Meg talán nem is kell.

De vannak, akik ezt szeretnék, és hogy menjen tovább az élet, mintha mi sem történt volna. Mindenre az a válasz nálunk, hogy szeretlek. Ne haragudj anyádra, mert szeret, mondja az öcsém. És ezzel el van intézve. Átmegyek rajtad egy IFA-val és azt mondom, szeretlek, véletlen volt?

Na, de a kettő nem zárja ki egymást. Attól, hogy nem bocsátasz meg valamit, az élet még mehet tovább.

Megy is. Anyámmal beszélünk, kiscicákról, diófáról, amiről tud. Akivel meg nem akarok beszélni, azzal nem is fogok, ezt már régebben eldöntöttem. Ha családtag, akkor családtag, nem számít. Nem fogom többé mérgezni az életemet csak azért, hogy fenntartsuk a látszatot, hogy működik a család.  

Az identitásod felépítését minden alkalommal, amikor új apa lépett az életedbe elölről kellett kezdeni?

Én a nevelőapát nem nevezem apának, érhető okokból, merthogy nekem két apám volt, két édesapám, olyan meg ugyebár nem létezik. Volt nevelőapám is. Mellette tudtam gyászolni azt az embert, akit apámnak hittem, vagyis volt apám. A gyász volt az apám. Onnantól kezdve, hogy azt mondták, az apád, az nem az apád, hanem a Gerlóczy az apád, szétesett a személyiségem. Akkor jelent meg és kezdett fejlődni bennem az irónia és a cinizmus. Akkor született meg az a vicces Gerlóczy Márton, mert rengeteg mindent csak így lehetett kezelni, hárítani, feldolgozni. Egy tizenkétéves gyereknek nincsenek eszközei, úgyhogy elkezdődött a viccelődés. Nem tudtam volna megbeszélni senkivel, mert nem is tudtam feldolgozni. Ha ugyanezt egy húszéves emberrel közlik, akkor az nyilván összetörik és megy a pszichológushoz és kibeszéli magából. Miután csinált egy DNS- tesztet. Egy kiskamasz erre képtelen, mert nem is érti, nem értheti. Az anyját érti, azzal próbál kezdeni valamit, amit az anyja mond. Amit kérdeztél, az identitás, darabokra törik, a gyász pedig bemocskolódik. 

Mondtad, hogy a család vegyes reakciókat adott arra, hogy te megírtad ezt a könyvet. Volt szándék részükről arra, hogy visszatérjenek ahhoz az elhallgatásra épülő gyakorlathoz, ami tulajdonképpen ezt az egész helyzetet létrehozta, és úgy folytassák, mintha mi sem történt volna?

Persze, lett volna ilyen szándék. És, ha én akkor azt mondom, jó rendben, hagyjuk az egészet és csináljuk tovább úgy, mint eddig, akkor már másnap mehetek a nagyihoz teázni és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi sem, te így is úgy is az én unokám vagy, mit számít ez az egész? A lényeg, hogy amikor a városban sétálunk és szembe jön a Jucika, akkor láthatjuk az áhítatot az arcán, hogy ott jönnek a Gerlóczyék. A legfájóbb az volt, amikor szembesülnöm kellett azzal, mennyire nem foglalkoznak azzal, amit én érzek, azzal, hogy nekem mindeközben van egy igazi apám, és nekem az a legfontosabb. Aznap döntöttem el, hogy mindent megírok, amikor az egyikük célzásokat tett arra, hogy akár el is hallgathatjuk az egészet.    

Vannak ennek a történetnek ártatlan szereplői? 

Hát, ha így nézzük, mindenki az.

Na, de valahol csak elkezdődött. Csak volt egy pont, ahol sokak élete vált hazugsággá.

Rossz döntések. Traumák. Anyám családjában a nagyapám a kiindulópont, aki bekerült egy olyan családba, ahová nem volt való. Hogy ez így történt, az a nagymamám rossz döntése, annak a következménye anyám gyermekkora, annak meg a hazugság, elhallgatás, mi úgy nőttünk föl, hogy a nagyapánk egy csodálatos ember, ezt hallgattuk anyánktól. 

Nem ez a kép maradt meg róla az Altató elolvasása után.

Nem véletlenül. Most már beszél róla anyám, hogy miket művelt nagyapám, amikor ők gyerekek voltak, de korábban ez soha nem fordult elő. A férfi. A művész. A sérthetetlen. Pedig, ha beszélt volna róla, akkor talán egy csomó mindent elkerülhetünk.

Törvényszerűen eljön mindenki életében egy töréspont, amikor ezekről a felhalmozott hazugságokról, illúziókról muszáj nyíltan beszélni, vagy le lehet élni egy egész életet egy alternatív valóságban?

A legtöbben leélik, pedig van lehetőség arra, hogy korrigálj. Ahhoz viszont előbb meg kell ismerni az ősök által létrehozott minta szerkezetét. A legtöbb embernek erre nincs ideje, és értem, hogy nincs ideje. Úgy alakult, hogy én most erre teszem fel az életemet, mással nem is nagyon foglalkozom. 

Volt olyan, amikor azt mondtad, hogy nem viszed végig ezt az egészet, inkább kiszállsz belőle?

Nagyon sokszor, mert tudtam, hogyha ezt én így megírom, akkor cipelni kell a terhet, és úgy éreztem, nem lesz ehhez erőm, nem fogom tudni végigcsinálni. Ezt mondjuk minden héten érzem. Minden nap. Egyszer gondoltam azt, hogy tényleg hagyom a francba az egészet, de akkor jött Gusztáv, a fikció -nagybátyám, aki azt mondta, azt ő nem fogja hagyni. Nyilván nem az érdekelte, hogy velem mi lesz, hanem az, hogy végre kiderüljön, mi történt az ő családjában. 

Élet-halál kérdés volt, hogy ezt végigvidd?

Még nem vittem végig.

Jó, akkor induljunk ki abból, hogy végigviszed.

Most már akkor is megmaradnék, ha ezen a ponton abbahagynám. De az első időszakban igen, élet-halál kérdés volt. 

A könyv egy része Sicliben játszódik, oda vonultál el dolgozni, ami a zártságával, a sikátoraival, az ottani emberek viselkedésével a tökéletes díszlet a regényedhez, de az is lehet, hogy csak utólag, a könyvet olvasva látom már bele a városba a történetedet. Veled történt olyan, hogy az életed mögött meghúzódó komplett sztorit, ezt az örökséget, amit cipeltél magaddal és ennek a következményeit, hatásait, már mindenbe beleláttad?

Persze, hogy volt. Sicliben végig ez történt, főleg miután jobban megismertem az ottani családok működését, végig ezek a metaforák jelentek meg előttem. Karácsony előtt vagyunk, és ez a családregény, ami az én elcseszett családomnak a története, ott csúcsosodik ki egy szicíliai karácsony közepette. Akármennyire ijesztő is számomra az a családmodell, ami ott van, de hát mégis működik. Viszont azokból a családokból nincs kiút. Vagy csinálod, amit mondanak, vagy viszlát és van, aki azt mondja, hogy viszlát. Nagyon szorosak a kötődések, fizikailag is és szerintem ez borzalmas. 

Van olyan része a személyiségednek, van olyan családi-baráti kapcsolatod, amit meg tudtál óvni attól a földindulástól, ami történt veled az elmúlt néhány évben? Van egyáltalán olyan területe egy ember életének, ami érintetlen tud maradni ilyenkor?

Vannak olyan felszínes kapcsolataim, amik érintetlenül maradhattak volna, ha én hagyom, de az ilyen kapcsolataimat leépítettem. Nem haragszom ezekre az emberekre, nem köteles senki az én problémáimat hallgatni, egyszerűen nekem nincs szükségem többé ilyen kapcsolatokra. Ezzel párhuzamosan néhány kapcsolatom, ami ezt megelőzően felszínesebb volt, most elmélyült. 

Mi a legjobb ebben az egészben, ami most történik veled?

Az, hogy visszataláltam az önmagamhoz vezető útra. Nem önmagamhoz, hanem csak az oda vezető útra, amin egyébként nem egyszer kell végigmenni, hanem nagyon sokszor. Mindennap. A legrosszabb meg az, hogy azért csak volt nekem egy kirakatcsaládom, ami valahogy mégiscsak működött. Örülök, hogy az már nincs, de néha azért hiányzik, még akkor is, ha csak eljátszottuk ezt az egészet. Huszonöt évet éltem benne. 

Névjegy

Gerlóczy Márton
író

  • 1981-ben született, Budapesten
  • 2003-ban jelent meg első könyve Igazolt hiányzás címmel
  • 2021-ben jelent meg a család apai ágának történetét feldolgozó regény első része, a Katlan

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.