Kormos Lili Az igazság sem volt igaz – Gerlóczy Márton útjai önmagához

„Ha azt mondják, hogy ezt most ne írd meg, akkor nekem végem, ez egészen biztos” – mondta Gerlóczy Márton a Jelennek adott interjújában. A Fikció címet viselő regénysorozat első része, a Katlan, olyan családi traumát dolgoz fel, amiről nehéz elképzelni, hogy egymás után több generációban is megismétlődhet, az ő életét mégis végigkísérte. Mint valami lavina, tizenkét évesen megtudja, hogy nem az az ember az apja, akit addig annak hitt, huszonöt évvel később pedig arra kell rájönnie, hogy ahhoz a családhoz sem tartozik, amiről azt állították, hogy a tagja. A szerzővel elhallgatásokról, rossz döntések sorozatáról, a gyógyulás lehetőségéről beszélgettünk

Az Altató a családod anyai ágáról szól, evidens volt, hogy lesz egy regény az apai oldalról is? Volt bármilyen információ a kezedben ahhoz, hogy ezt a szálat is kibontsd, vagy csak a szándék, hogy legyen meg ez a történet is?

Amikor egy nagy munkában vagyok, nehezen tudom elképzelni, hogy utána még bármit írni fogok. És lehet, hogy ezután tényleg nem is fogok. Vagy ezt a regényt írom egész életemben. Amikor egyszer valaki rákérdezett, hogy akkor az apukákat is megírom-e, mondtam, hogy biztosan nem, azt majd megcsinálja valaki más a családból, ha kedve tartja. Valószínűleg azért is mondtam ezt, mert azt a családot soha nem éreztem közel magamhoz. Akkor persze még nem tudtam, miért, csak úgy éreztem, megírhatom én a Gerlóczyak történetét, de az aztán tényleg fikció lenne, mert nem sok közöm van hozzá. Amit mindenképpen meg akartam írni, az nem a család, hanem az apámmal való viszonyom története, csak aztán máshogy alakultak a dolgok, ezért az „csak” egy epizód lesz ebben a regényfolyamban. Tíz évet éltünk együtt, viszont az egy nagyon fontos tíz év volt, 11 és 21 éves korom között. Máshogy is alakulhatott volna az az időszak, ha tisztában vagyunk az igazsággal, de hát nagyon sok minden nem úgy alakult, ahogy kellett volna. 

Nem hiszem, hogy lenne értelme bemenni a „Mi lett volna, ha…” utcájába, még akkor sem, ha a történet maga nagyon is kínálja ezt a lehetőséget.

Semmi értelme nem lenne, ezért is vonul végig mottóként a könyvön az a mondat….

„A dolgok csak egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek.” Ez a mottó nagyon jól hangzik, és értem is, hogy tud kapaszkodó lenni a gondolat, hogy úgyis az van, ami van, de mennyire életképes ez az állítás akkor, ha igazából nem tudod, hogy mi történt.

Pont ezért választottam ezt a mondatot. Mert nem igaz. Mert benne van az ellentmondás. Ez a fikció lényege, hogy élhetsz egy olyan történetben, ami meg sem történt, lehetsz valaki más, mint aki egyébként lennél. Egy gyerek abban az igazságban él, amit a szüleitől ismer. A szülő az igazság. Ha apád születésedtől kezdve azt mondja, hogy te egy elefánt vagy, akkor olyan öt-hat éves korodig lehet, hogy el is hiszed neki, míg meg nem ismered a különbséget önmagad és egy elefánt között. 

Az Altatóról azt mondtad, hogy a nagymamádért írtad meg, ezt a könyvet kiért csináltad?

Leginkább magamért, hogy ne bolonduljak meg. Volt egy kéthónapos időszak, amikor komoly bajok történhettek volna, megnyíltak a kapuk a pszichózis felé, és be-be kukucskáltam oda. Ekkor dolgoztam a legintenzívebben, mert láttam, hogy írás közben a felszínen tudok maradni, és van esélyem a túlélésre. Amikor lényegében megtudtam az igazságot, vagyis a hazugságot, az egyetlen pillanat volt, egy becsapódás. Aztán szépen sorban jöttek az újabb karambolok, kiderült, hogy ki nem az apám, utána viszont elég sokat kellett várni, hogy végül megtudjam, ki az apám. Ennek a majdnem négyhónapos, durva hullámvasútozásnak a történetét szeretném megírni, aminek a Katlan csak előzménye. Az egész történet roppant bonyolult és zsúfolt, nem csak én vagyok, hanem az összes családi viszony is: a testvéreim, a szüleim, a nagyszüleim, pótszüleim. Tisztában voltam azzal, hogy alaposan felforgatom a család amúgy sem unalmas hétköznapjait, de igazából nem én forgattam fel. 

És milyen most a hangulat a családban?

Változó. Számítottam rá, hogy nem lesz könnyű, és nyomaszt is természetesen. Ha a pszichiátrián látogatnának, mindenki szeretne, sajnálna, békesség lenne a családban. Most ez nem mondható el, de nem békesség nincs, hanem család nincs. Tudtam, hogy minden szélsőséges következményt legalább tízzel érdemes felszorozni, hogy ne lepődjünk meg, de így is nehéz. Van, aki megbocsát, aki megharagszik, olyan is van, aki megátkoz és olyan is, aki megismer. Ők vannak a legkevesebben. Jönnek új szereplők, meg régi-újak, előkerül a nevelőapa is, a végtelenségig tudnám ezt a folytatni. 

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

Az egyéves születésnapját ünneplő Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A Jelen újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók segítségével maradhat fent.

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének munkájához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!