Az Orbán-rezsim nem épít örökül hagyható szerkezetet

Politológuskörökben a tavalyi év talán legnagyobb figyelmet kiváltó munkája volt Körösényi András, Illés Gábor és Gyulai Attila könyve a magyarországi rendszerről. Az Orbán-rezsim, a plebiszciter vezérdemokrácia elmélete és gyakorlata című mű több közhellyé merevedett megállapítással is vitába szállt. Kutatásaikról a kötet egyik szerzőjével, Gyulai Attilával, a Társadalomtudományi Kutatóközpont és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatójával beszéltünk.

 

A NER története a fogalom-meghatározások története. Mi volt a probléma a korábbi rendszerdefiníciókkal?

Nagy karriert a hibridrezsim futott be, azt mindenki szerette, mert visszaadta azt a problémát, hogy nem tudunk mit kezdeni a rendszerrel. Ám ezzel a gond az, hogy pozitív módon nem tudunk mit állítani a rendszer lényegéről. Azt tudjuk megmondani, hogy miben nem olyan, mint a liberális demokrácia, de nem, mint valamelyik létező liberális demokratikus rezsim, hanem egy elképzelt, ideális szisztéma. Mi azt akartuk leírni, hogy a rendszer hogyan működik, és nem azt, hogy miként kéne működnie, ha egy tökéletes kategóriával való megfelelését keresnénk.

Van egyáltalán tökéletes kategória? Ti is írtok róla, hogy a liberalizmus és a demokrácia egy ponton ellentétbe kerül egymással, a demokratikus, illetve a liberális jegyek csak egymás rovására tudnak érvényesülni.

Ma már könnyebb kimondani, hogy te ebből az előfeltevésből kutatsz, de a többségi tudományos állaspont, amellyel vitánk van, változatlanul úgy foglalható össze, hogy lehetséges egy egyensúlyi állapot, amelyben a liberális elvek, az alkotmányos szabályok pontosan kiegyensúlyozzák a demokrácia, a többségi döntések túlkapásait. Ám sosincsen annyira korlátozva a demokratikus akaratképzés, hogy az a valamilyen liberális elveknek a diktatúráját jelentené.

Orbán Viktor éppen a doktrínák által nem korlátozott népakarat nevében lép föl, a rendszer öndefiníciója szerint is illiberális demokrácia. Sokszor tűnhet azonban úgy, hogy valójában nem is a liberalizmus, hanem az önkényesen kijelölt liberálisok jelentik az ellenfelet.

Létezik egy vita, hogy a klasszikus liberális elveknek kik a védelmezői, azok a konzervatívok, akik, mondjuk, egyéni szabadságjogokat védenek, vagy azok, akik csoportidentitások alapján követelnek bizonyos pozíciókat. Erről mi nem teszünk említést a könyvünkben, amiről írunk, az az, hogy a rendszer működése nem valami elvrendszerből következik, hanem egyensúlyozás a népakarat és a népakarat irányítása között. A kettő egyszerre van. Nem egy totális manipulációról beszélünk, és nem is egy kritikátlan tömegkövetésről. Ez azért fontos, mert amikor ezekben a dimenziókban mozog a politikai döntéshozatal, akkor ott nem biztos, hogy az számít, hogy ez megfelel-e valamilyen klasszikus elvnek vagy sem. Arra jutottunk, hogy a mozgástér kérdése a lényeges, ez az elsőrendű, mondjuk, olyan liberális demokratikus elképzelésekhez képest, hogy preferenciákat kell kielégíteni, választói preferenciáknak kell megfelelni, bizonyos elveket kell követni, vagy bizonyos intézményeket kell tiszteletben tartani csak azért, mert léteznek, ezeket felülírja a politikai mozgástérnek a fenntartása és bővítése.

Közben azonban üzemeltetni is kell egy gépezetet, és az elmúlt évben azt tapasztaltuk, hogy sokszor az érzékelt tömegigénnyel szemben is. Mintha a miniszterelnök saját rendszerének buktatóival találkozott volna, a közhangulat ellenében kell fenntartani az üzemszerű működést, a pillanatnyi döntéshozatallal szemben védelmezni liberálisnak nevezhető elveket.

Mi azt láttuk, hogy a járvány érdemben nem módosított a rendszer alapvető működésén. Megkockáztatok egy állítást: ahhoz a berendezkedéshez képest, amit mi leírtunk, az elmúlt egy évben sokkal problémásabb volt az ellentmondásos igények között lavírozni és az ellentmondásos igényeket kormányozni. Ez az egyik és a másik oldala ugyanannak. Például egy nyitás/zárás dichotómiában, mert sokkal több impulzus érheti a kormányt, mint korábban. Vizsgáltuk a kormányzati narratívaépítést a járvánnyal kapcsolatban, és nagyjából azt tapasztaltuk, hogy ha külön vesszük a három hullámot, mindháromnak van kezdeti szakasza, amelyet mi hezitálásként írunk le. Amikor még nem dől el, hogy belevágnak-e, hogy mindent a járványintézkedésnek rendeljenek alá. Ez atipikus a rezsim működésében, mert máskülönben születik egy döntés, és minden ennek van alárendelve. Itt azonban érzékelhető a bizonytalankodás, hogy igen, fontos a járvány, de történelmi léptékkel a migráció még mindig fontosabb. A második szakasz eleje bajosabb, éppen a szabadságjogok-tömegigény egyensúlya szempontjából. Védekezzünk, de az országnak működnie kell, ami két egymást ütő igény. Van továbbá minden szakaszban egy kör, amelyet egy Machiavellitől átvett kifejezéssel gátépítésnek hívunk. Készüljünk fel, készítsük fel a rendszereket, próbáljuk meg becsatározni a problémát olyan struktúrákba, amelyek kezelhetővé teszik a járványt. A harmadik szakasz a legérdekesebb, amit mi egy Orbántól kölcsönzött metafórával ultipartiként írunk le. Ez azt szolgálja, hogy egy alapvetően a természettel szembeni játszmát, ami kívülről jön, tehát nem politikai valami, át lehessen alakítani olyan meccsé, ahol politikai ellenfelek vannak. A köznyelvben félrevezetően átpolitizálásként emlegetett folyamatra mi sajnos egy sokkal bonyolultabb leírást találtunk csak: miként lesz egy exogén sokkból endogén, politikai természetű ügy. A meteorit becsapódik, egy pontig nem lehet mit tenni, csak a védekezésre összpontosítani, ez lenne a gátépítés, ha nem meteorral példálóznék, de ott a dilemma, hogy miként lehet az ügyet olyan irányba kinyitni, ahol a küzdelem nem egy természeti csapás ellen zajlik, hanem egy másik politikai pozícióval szemben. Ilyen volt a vakcinabeszerzéssel szerencsétlenkedő Brüsszel, de az igazi, amit csak most vesz mindenki észre, pedig hónapok óta beszél róla a kormány, ez az oltáspártiság/oltásellenesség. Már ott volt novemberben is. Csak most durrant be. Innentől a járvány ugyanaz, amiről a könyvünk szól, vagyis miként lehet minden, a kormány elé kerülő problémát a mozgástér bővítésére felhasználni. Ezt nevezzük mi realisztikus megközelítésnek.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

Az egy éves születésnapját ünneplő Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A Jelen újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók segítségével maradhat fent.

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének munkájához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!